A francia filmtörténet egyik legjelentősebb rendezőjének halálhírét a Liberation francia újság közölte.
Jean-Luc Godard 1930-ban született Párizsban, négyéves korában családjával Svájcba költözött. Később itt, Nyon városában végezte tanulmányait. 1949-ben költözött vissza Párizsba, ahol a második világháborút követően virágzásnak indultak a különböző filmklubok, amelyek a későbbi francia új hullám keltetőágyának bizonyultak.
Itt ismerkedett meg a kritikus André Bazinnal, illetve későbbi rendezőtársaival, mások mellett François Truffaut-val is. Rövidesen cikkeket kezdett írni Bazin magazinjába, ahol élesen bírálta az akkori francia filmeket, amiért túlságosan a hagyományokat követik. Ez volt alapvetően a társaság fő problémája a korabeli mozival.
Jean-Luc Godard az 1966-os Berlinalén (Fotó/Forrás: Keystone/Getty Images Hungary)
A francia új hullám célja az lett, hogy a létező összes módon megkérdőjelezze és kikezdje a konvencionális, hollywoodi filmek elbeszélői technikáit.
Filmjeikben épp ezért merész kamerabeállításokat, vágásokat és zenéket használtak.
Godard filmes karrierje rövidfilmekkel indult. Truffaut ötletéből 1959-ben forgatta le a Kifulladásig című filmet, amely már rögtön magán hordozta a radikális és improvizatív rendező stílusjegyeit: a filmben egyebek közt hanyagolták a mesterséges világítást, a forgatókönyvet pedig napról napra írták, a forgatás közben. A film azonnal kultikussá vált, a főszerepet alakító Jean-Paul Belmondóból rövidesen sztár lett, míg Godard megkapta a legjobb rendezőnek járó díjat a Berlinalén.
Godard ezt követően az egyik legismertebb francia rendezővé vált, a következő évtizedekben készült munkáit a mai napig a filmtörténelem legfontosabb alkotásai közt tartják számon, amelyek mintegy forradalmasították a mozgóképet. Legmeghatározóbb korszaka a 60-as évekre tehető,
amikor olyan klasszikusokat készített, mint például az Éli az életét, a Bolond Pierrot, az Alphaville és a Week-end.
Ezt követően Godard radikalizmusa némileg túlmutatott a formai kísérletezésen: filmjeit erős politikai állásfoglalást jellemezte, baloldaliságát igyekezett egyre provokatívabban kifejezni műveiben.
A 80-as évektől kezdve némileg behúzta a kéziféket, a politizálás háttérbe szorult filmjeiben, és megmaradt a kísérletezés, a formai határok feszegetése mellett.A francia új hullám központi gondolatához haláláig hű maradt, munkáiban sohasem engedett a közízlésnek.
Rendkívül gazdag életműve több mint öt évtizedet fog át. Számos filmes díjjal ismerték el, 1995-ben Locarnóban életműdíjat kapott, 2007-ben az Európai Filmakadémia életműdíját, 2011-ben pedig az amerikai filmakadémia az Oscar-életműdíjat ítélte oda a francia rendezőnek.
Egy interjú során egy alkalommal azt kérdezték tőle, mi a legnagyobb ambíciója az életben. Godard ezt válaszolta: „Halhatatlanná lenni. Aztán meghalni.”
Fejléckép: Jean-Luc Godard 2010-ben (Fotó/Forrás: Getty Images Hungary)
hírlevél
