Orosz János portré (Fotó/Forrás: Napút Kiadó)
Egyik olaszországi kiállításának katalógusszövegében így foglalta össze ars poetikáját:
"Akik napfényes tájakat vagy varázslatos tengerszínű képeket várnak, csalódottan távoznak. Nem festettem a klasszikus örökség szentélyeit, sem a föléjük magasodó felhőkarcolókat.
Pedig első élményeim: rácsodálkozás a tengernyi fényre, Róma alkonyodó egére, mely olyan lila, mintha a világ valamennyi bíbornokának mennyei ruhatára volna. Nápoly, Firenze, Rimini, Velence, Milánó és a sziklákból született ősi városok. Aztán az üvegpaloták, remek autóutak és a technika új csodái. Száguldás – amit a futuristák kiáltoztak először világgá; és élni-élni könnyen-kedvesen a ragyogó napfényben. A káprázat néhány hónap alatt megrepedezett. Kezdtem érezni: a modern világ lenyűgöző technikai csodái az emberiség gondjait csak átmenetileg oldják meg. A technika amennyit ad, annyit el is vesz az embertől, véréből, idegrendszeréből táplálkozik. A napfényes Itáliában győződtem meg igazán arról, hogy nemcsak a háborúk pusztítják az embereket, hanem a gépesített világ láthatatlan katasztrófái is: az autószerencsétlenségektől a szerelem furfangosan reklámozható édességén át az atomfélelemig. Ha ez így van, akkor a szabadság és öröm lehetősége nem a dolgokban van, hanem magában az emberben, a szerelem megőrzésében, a barátságban, az egymáshoz közeledők tisztaságában és egyszerűségében.
A művész hivatása pedig nem az, hogy ötletbravúrokkal ábrázolja az adott állapotokat, hanem hogy segítsen megszüntetni az ember kiszolgáltatottságát a saját maga által létrehozott elgépiesedő világban; hogy gondolkozásra ösztönözze az embereket századunk bölcsebb elrendezésére.”
Orosz János 1993-94-ben a Szinyei Társaság elnöke, 2014 óta pedig a Magyar Művészeti Akadémia nem akadémikus köztestületi tagja volt. Temetéséről később intézkednek.
(A fejlécképen Orosz János egyik festménye, forrás: mma.hu)
hírlevél
