– Előfordul, hogy maga a restaurátor sem biztos benne, milyen tárgyon dolgozik?
–A Kalivoda András által restaurált két diplomamunka közül az egyik igazán különleges és még pikáns is: egy török kori üvegfallosz. Ez egy elég ritka tárgycsoport. A 17,5 centis darabnak lehetett orvostörténeti és erotikai vonatkozása is. Töredékeit a régészeti feltárás után bezacskózták, de nem tudták pontosan, hogy milyen tárgyhoz tartoznak. Ahogy a hallgató diplomamunkát keresgélt, gyanakodni kezdett a formák miatt, hogy mi is lehet. Bravúr, ahogy egy ilyen kicsi és zárt tárgyat összeállított, hiszen az a földben korrodálódott, és a töredékek deformálódtak is. A hiányok kiegészítésére viszonylag új módszert használt, amit egy néhány évvel ezelőtti diplomázó kísérletezett ki.
– A restaurátor mélyebben belelát a tárgy történetébe a munkája során. Olyan dolgokat is megtud, amit még a tárgy tulajdonosa sem?
– Kalivoda András másik munkája egy Zsolnay váza, amin sok készítéstechnikai jegyet figyelhetett meg. Erről
lehetett tudni, hogy az 1900-as világkiállításra készült egy egész különleges módszerrel.
Két részből állították össze, majd kívülről esztergálták, alakították a formáját. Ebből adódik, hogy egyenetlen a falvastagság: vannak olyan részei, ahol 3 mm-re elvékonyították, ebből következtethető, hogy ez egy mesterdarab, ami a műtárgy jelentőségét növeli.
– Felvetődnek a diplomamunkákban a szakmát is megosztó nehézségek?
– Az esztétikai restaurálás például kényes kérdés, vagyis hogy egy tárgyat mennyire kell kiegészíteni, retusálni. Fontos szempont, hogy az általa hordozott információkat megőrizze. Mérlegelni kell és pontosan megtervezni, hogy milyen beavatkozásokat végzünk rajta. A bevonatok általában sötétednek, öregednek és rontják az esztétikai összképet, ezért a korábbi restaurátori gyakorlatban szinte automatikus volt eltávolításuk. Ma már ilyen csak indokolt esetben történik, mert azt gondoljuk, hogy a bevonat is a tárgy részét képezi.
– Erre a mostani tárlaton is akad példa?
– Igen, a múlt században készült paraván, amire XVIII. századi atlaszlapok voltak kasírozva. A restaurálás előtti képen barnának látszik az utólag, megóvásként vastagon felvitt lakkréteg miatt, ami besötétedett és a papír károsodását is okozta. A lakk öregedése tette tönkre, tépte szét a térképlapokat. A védőlakk használata sokszor „visszaüt”, ez a tárgy is jó példa erre. A 60-as, 70-es évek restaurálási szokásaival ellentétben most már azt gondoljuk, hogy megelőző műtárgyvédelemmel (vagyis a környezeti tényezők befolyásolásával) bizonyos esetekben többet tehetünk a tárgyakért.
A paraván restaurálásakor különleges eljárást kellett kidolgozni a lakkréteg eltávolítására, hogy ne károsodjon se a hallgató egészsége, se a tárgy.
A visszaoldáskor a szappanreszelék és oldószer keverékével készített pakolás vált be. A munka folyamatát a hallgató, Fa Lili Eszter több hetes modellkísérlet sorozata előzte meg. A lakk- vagy olajréteg eltávolítása azonban nem mindig lehetséges vagy etikus.
Az olajjal átitatott, kínai esernyő papír anyagát is károsítják a megöregedett olajban zajló kémiai változások, de ebben az esetben az olaj eltávolítása fel sem merült, hiszen ez a tárgy egyik fő alkotóanyaga, ez adja a papír vízlepergető tulajdonságát és fokozza a transzparenciáját. A műtárgyat összecsukott állapotban kaptuk restaurálásra.
Először azt sem tudtuk, hogy esernyő.
Ahogy az olaj öregedett, ragacsos lett, a törékennyé vált papír rétegei áthajtódtak, összetapadtak. Megtalálhatóak voltak a műtárgyon későbbi javítások nyomai is, például szigetelő szalagok formájában. A hajból készült fonallal fűzött bambusznád szerkezetből több pálca kiesett, amelyek átszurkálták a papírt. A diplomázó, Tóth Hajnalka kínai honlapokról is szerzett információkat a tárgy készítéstechnikai sajátosságainak megismeréséhez. Restaurálás közben az esernyő két ponton felfüggesztve, lebegő állapotban volt, amíg a hallgató kis mágnesek segítségével két oldalról rögzítve visszaigazgatta a szakadozott, deformálódott papírt. Érdemes a restaurált esernyőt a kiállításban, áteső fényben megfigyelni.
– A restaurátorok régi tárgyakon dolgoznak, de az ezeken alkalmazott technikák esetenként nagyon is modernek.
– A restaurátorképzés fontos feladata lépést tartani a rohamosan fejlődő restaurálás-tudomány lehetőségeivel és a gyakorlati munka során kísérletezni új eljárásokkal és felhasználható anyagokkal. Galambos Csilla például egy rubinvörös csizma alakú üvegtárgyon és egy áttört kerámia tálon dolgozott.
A tál már többször eltört és javították, mire a restaurátorhoz került.
A korábbi javítások során a szokványos technikát alkalmazták, apró fém csapokat illesztettek be a kis felületen illeszkedő törésekre, hogy megerősítsék. Újabb sérülés esetén a fémcsap megint kárt okozhat, még többet törhet ki a tárgyból. A tál restaurálásánál a témavezető Czifrák László és a hallgató felkutattak egy új, eddig nem használt eljárást. Csapolni kellett, mert az illeszkedő felületek nagyon kicsik voltak és félő volt, hogy csapolás nélkül nem tartják meg a tárgyat, de a fém használatát le akarták cserélni. Kikísérletezték a megerősítést erős, de rugalmas karbonszállal.
– Másfelől egyes műtárgyak olyan anyagokból készültek, melyek ma már nem hozzáférhetőek.
– Az egyik kiállítási tárgy egy jatagán, aminek hiányos volt a markolata. Az anyagvizsgálatok kimutatták, hogy eredetileg rozmáragyarból készült. Mivel a rozmár védett állat, így kizárt volt, hogy ezzel az anyaggal egészítsék ki. Amíg legális, addig mamutagyar használható, a jatagán esetében is ebből készült a pótlás.
– A végzősöknek a gyakorlatban a kézműves tudás mellett milyen ismeretekkel kell rendelkezniük?
– A restaurálás egyre inkább tolódik a tudomány felé. Hivatalosan restaurátor-művészek vagyunk, de többségünk nem művészként gondol magára. A kémia ismerete nagyon lényeges, mivel szinte az összes károsodás hátterében kémiai folyamatok állnak. A biológia az utóbbi években háttérbe szorult, de az alkalmazott fizika – a műszeres vizsgálati módszerek fejlődésének köszönhetően – egyre fontosabb lett. Egy tárgy restaurálását megelőzően szükséges a történetét feltáró kutatómunka, készítésének és anyagainak megismerése. Ezután lehet felállítani a restaurálási tervet, megfogalmazni a restaurálás célját, amely lehet például a fizikai-kémiai stabilitás elérése, a károsodási folyamatok lassítása.
– A gyakorlati kérdések mellett milyen elméleti problémák akadnak?
– Nagyváradi Nóra egy tárgyat restaurált, egy Temetőkápolna nagyméretű, festett, ólmozott üvegablakát. A háborús sérülések miatt elég sok eredeti része hiányzott, melyeket egyszínű üvegekkel pótoltak. Sajnos a beavatkozás az egyik főalak arcát és a másik főalak arcának az alsó felét is érintette.
A restaurálás etika egyik kényes pontja, hogy arcot – ha nincsen hozzá egyértelmű analógia – nem szoktunk pótolni.
Az nem elfogadható megoldás, ha a saját kedvtelésünkre rajzolgatunk valamit. Az ablak esetén kérdés volt, hogy talál-e a hallgató analógiát attól az üvegfestőtől, aki készítette. A restaurálási folyamat legvégén Fórián-Szabó Noémi művészettörténész olyan jelentős segítséget tudott adni, hogy megalapozottan elkészíthetővé vált a két, komoly ikonográfiai jelentőségű arc rekonstrukciós festése.
A restaurátorképzésnek két fő iránya van, a Képzőművészeti Egyetem Restaurátor Tanszékén belül Képző- és Iparművészeti Restaurátor Specializációkra különül el a képzés. A Képzőművészeti Restaurátor Specializációk keretében festmény, fa- és kőszobrász restaurátorok tanulnak, míg az Iparművészeti Restaurátorképzésen belül szilikát, fém-ötvös, papír-bőr, textil-bőr és fa-bútor területen lehet specializálódni. Évente változik, melyik két-három specializáción hirdetnek feltételt. Idén fém-ötvös, papír-bőr, textil-bőr és szilikát specializáción születtek diplomamunkák. Utóbbi kerámiára és üvegre különül el, ezért gyakori, hogy a végzős hallgatók két diplomamunkát is készítenek, hogy mindkét szakterületen való jártasságukat bizonyítsák.
így az összes szerves és szervetlen anyagot meg kell ismerniük. Ez már a diplomamunka kiválasztásakor is megmutatkozik.
Már negyedévesen elkezdik keresni a megfelelő műtárgyat. Aki múzeumban dolgozik, általában a saját gyűjteményéből választ. A javasolt diplomamunkát az oktatói bizottság fogadja el, amennyiben megfelel az elvárásoknak, van benne kutatási lehetőség, a károsodástípusok is többféle munkafolyamatot igényelnek és szerencsés esetben új anyagokkal vagy eljárásokkal való kísérletezést is megkíván. Fontos, hogy a műtárgy illeszkedjen a hallgató készségeihez, de tanuljon belőle újat is. A leendő restaurátorok egy évig dolgoznak a kiválasztott darabon, amely a kutatómunkát, az anyagvizsgálatokat és a konzerválást-restaurálást is felöleli.
Zsámbéki Anna
Zsámbéki Anna (Fotó/Forrás: MNM Resaurator kepzo)
fa-bútor restaurátor, a Magyar Nemzeti Múzeum Országos Restaurátor és Restaurátorképző Központ főosztályvezetője. Érettségi után bútorasztalosnak tanult, így ismeri a hagyományos asztalos fogásokat, a kéziszerszámok használatát és a felújító asztalos eljárásokat is. Nagyon fontosnak tartja, hogy a felújító és a restaurátor etikára alapozott szemlélet közti különbség minél egyértelműbb legyen, erre az oktatásban nagyon nagy hangsúlyt fektetnek. A restaurátor végzettség mellett belsőépítész diplomával is rendelkezik, ezen a területen is sokat dolgozott.
Zsámbéki Anna az idén nyugdíjba vonult Dr. Kovács Petronellától vette át a posztot, ezzel együtt a Megmentett műkincsek című kiállítás kurátori feladatait. Kovács Petronella, fa-, bútorrestaurátor-művész és címzetes egyetemi tanár 2001-től 2016-ig volt az Országos Restaurátor és Restaurátorképző Központ főosztályvezetője. Ő érte el, hogy a diplomakiállítás minden évben megrendezésre kerüljön, ahogy az ő nevéhez fűződik a kétnyelvű – magyar-angol – kiállítási katalógus is, amely a hazai restaurátorképzés nemzetközi kapcsolatainak erősítésében is szerepet játszik.
hírlevél
