Az Elton John életéből készült film nem annak a történetét meséli el, hogyan lett rocksztár, hanem azt mutatja be, hogy ez milyen érzés.
Például ahogy az első amerikai koncerten, a Crocodile Rock előadása közben egy ponton maga Elton és a közönség egyaránt a levegőbe emelkedik és együtt lebegnek a pillanatban. A musical műfaja ehhez és Elton szürreális, eltúlzott karakteréhez is tökéletesen passzol. A zenés jelenetek a kisfiú fantáziavilágától - amikor egy zseblámpával vezényelve egy nagyzenekar bontakozik ki a gyerekszoba sötétjéből -, a drogos bódulat valószínűtlenségén át, - amikor egyenesen a színpadról lő ki a repülőgépre -, egy koncert áhított átszellemültségéig mindent tapintható közelségbe hoznak.
A Rocketman hátrányból indult, mivel a zenésztörténetek jól ismert sablonokból építkeznek - nehéz kezdet, esélytelen, de tehetséges hős, hű barátok, gonosz menedzser -, ami a Bohém rapszódia bemutatójához ilyen közel még szembeötlőbb. Ezért is tűnik jó választásnak, hogy musicalként ültetik át Elton életét a vászonra.
A musical nem elsősorban történetmesélő műfaj, nem a cselekmény a fő mozgatórugója, hanem két, szemben álló értékrend ütközése.
Ez esetben a szabadosan élő rocksztár Elton és a munkásosztálybeli nevelést kapott Reggie, a fiatalkori énje kell, hogy megbékéljenek.
A nyitójelenetben az angyal, az ördög és egy riói karneválozó keverékének öltözött Elton beviharzik egy csoportterápiára, hogy szembenézzen számtalan függőségével. Innen táncolunk át főhősünk gyerekkori énjének nyomában az ötvenes évek Angliájába, - ami ránézésre valójában Pleasantville - és végigkövetjük Eltont (vagyis akkor még Reggie Dwightot) a Királyi Akadémiától, a fontosabb koncerteken át a drogos ámokfutásokon, mélypontokon és csúcsokon át vissza a csoportterápiára - és az újrakezdéshez. (I'm still standing).
Rami Maliket a filmkészítői nemcsak fogak, de énekhang tekintetében is ellátták némi pótlással: digitálisan rákevertén Freddie Mercury eredeti hangját a színészére.
Taron Egerton azonban biztonsági háló nélkül ugrotta meg Elton John szerepét őrült szerelésekben és énekhangban egyaránt.
(Igaz, picit azért melegített a szerepre: a 2016-os Énekelj! című mesében egy animált gorillának kölcsönözte a hangját és énekelte el az I'm still standing-et.)
A film sikerrel elkerülte a csapdát, amibe a Bohém rapszódia beleesett: nem próbált piedesztált építeni a főszereplőnek, sőt nem félt a kevésbé előnyös oldalát is megmutatni (visszatérő poénforrás például, hogy Eltont mennyire zavarja a kopaszodása). Az előbbi mozinál az együttes tagjai szóltak bele a készülő filmbe, itt maga a delikvens producerelte a készülő mozit - a végeredményt elnézve egészséges adag öniróniával. A Queen-filmet ért kritikák visszatérő fordulata volt, hogy tiszteletből kiherélték a sztorit és egy sablon sztárfilmmé lúgozták Mercury unalmasnak nem nevezhető életét.
Eltonék kicsit cselesebbek voltak: a musical műfaj ugyanis alkalmat ad rá, hogy a rázós részeket is szemrebbenés nélkül belekomponálják.
A zenés-táncos formátum kedélyesen stilizálttá tesz az öngyilkossági jelenettől az orgiáig vagy a drogos ámokfutásig mindent, így mindenki annyit ért belőle, amennyit akar.
Ezzel épp egy olyan ponton hagytak fel, amivel egyúttal filmtörténelmet is írtak: Elton és John Reid első szexuális együttlétének kendőzetlen bemutatása az első ilyen aktus egy nagy stúdió szárnyai alatt készülő film esetében. (A Túl a barátságon és a Szólíts a neveden kis stúdiók alkotásai és szűkebb körben forgalmazták.) Elton John ragaszkodott ahhoz, hogy ne mismásolják el az életének ezt a vetületét. Még akkor se, ha ennek az volt az ára, hogy a film szigorúbb korhatári besorolást kapott, ami egyúttal kevesebb nézőt is szokott jelenteni.
A musical 2019-ben talán poros koncepciónak tűnik, az énekes betétekkel és táncos tömegjelenetekkel. A készítők azonban kimozdították a kamerákat statikus nézőpontjukból (ezt még Fred Astaire találta ki, hogy ideális képet adjanak a táncosok lábáról). Ehelyett
folyamatos mozgásban vannak, ezzel dinamizmust adva a filmnek.
Ráadásul a főszereplőinkkel egy szemmagasságban helyezték el őket. Ezzel elérték, hogy a nézőnek az az érzése, hogy ő is része Elton John gyermekkorának, amely a Billy Elliot-ban és a Grease-ben telt, ha a látványvilágból indulunk ki. (Érdekes adalék, hogy a Billy Elliot film egykori főszereplő gyerekszínésze, Jamie Bell alakítja Elton állandó szövegíróját, Bernie Taupint.)
A sodró zenék és a főszereplő belső világának érzékletes ábrázolása mellett kissé gyengébb szál a didaktikus (konyha)pszichológiai háttér:
"azért vannak alkohol és drogproblémáim, mert nem ölelt meg az apám és elhanyagolt az anyám". Ezen (és a fiatalkori parókákon) azonban viszonylag hamar felül lehet emelkedni, második megtekintésre szinte már észre sem vesszük. Az egyetlen visszatérő probléma a film kapcsán a makacs dallamtapadás.
Rocketman
angol életrajzi dráma, fantasy, 121 perc, 2019
Bemutató dátuma: 2019. június 6. (Forgalmazó: UIP-Duna Film)