Ha egy filmet tizenhárom Oscar-díjra jelölnek, akkor egész biztosan a figyelem középpontjába kerül, a szélsőséges hangok pedig felerősödnek vele kapcsolatban. Jacques Audiard új rendezéséről, az Emilia Pérezről ugyanis jobbára csak lesújtó vagy épp magasztaló kritikákat lehet hallani, olvasni. A különleges alkotás megítélésére többek között az is árnyékot vetett, hogy bár a történet Mexikóban játszódik és a mexikói társadalom tragédiájáról szól, Franciaországban forgatták, a fontos szerepekben pedig olyan színészek láthatók, akik nem beszélik jól a mexikói spanyolt. Mindezt pedig súlyosbította az, hogy az egyik főszereplőre, Karla Sofia Gascónra – aki egyébként az első transznemű, akit Oscar-díjra jelöltek – rázúdult a népharag, miután egy újságíró felfedezte, hogy a színész néhány évvel ezelőtt Twitter-oldalán ellentmondásos kommenteket tett közzé a muszlimokról, illetve George Floydról is. Az ehhez hasonló ügyek manapság természetszerűleg elhomályosítják magát a filmet is.

A film Casciai Szent Rita történetének újragondolása: az egyik főszereplőnk Rita (Zoe Saldana), egy nagy cégnél tengődő mexikói védőügyvéd, akinek elege van a munkájából: nem csupán azért, mert a feladata, hogy válogatott bűnözők, korrupt politikusok vagy épp gyilkosok felmentését készítse elő, a babérokat ráadásul kevésbé kompetens férfi felettesei aratják le. Egy nap azonban váratlan lehetőség hullik az ölébe, amely nem csupán rengeteg pénzzel, de talán kiegyensúlyozottabb magánélettel is járhat. Felkeresi őt ugyanis a helyi drogkartell rettegett vezetője, Manitas (Karla Sofia Gascón), és arra kéri, segítsen neki megrendezni a halálát, hogy titokban átoperáltathassa magát, és végre úgy élhessen, ahogy mindig is szeretett volna: békében, boldogságban, nőként. Az üzlet megköttetik, és Rita segítségével Manitas hamarosan új életet kezdhet, immáron Emilia Pérezként.

Jelenet az Emilia Pérez című filmből (Fotó/Forrás: Mozinet)

Jacques Audiard filmjének alapötlete valóban izgalmas, a nőként újjászülető, kegyetlen bűnöző karakterét megismerve a moziban ülő joggal csettinthet: ilyet még nemigen láttam! A rendező és társforgatókönyvírói alapvetően a szélsőséges maszkulinitás kultuszát próbálják szétforgácsolni. Hamar kiderül ugyanis, hogy Manitas rémisztő külseje alatt egy szenvedő, gyengéd lélek lapul, aki pusztán azért volt kénytelen választani az agresszió és a bűn útját, mert rossz országba, rossz környezetbe és rossz testbe született. Azután azonban, hogy átesik a műtéten, valóban új emberként tér vissza: Emilia Pérezként egy sokkal megértőbb, gyengéd, gondoskodó nő válik belőle. Mexikóban végül egy új civil szervezetet is létrehoz Ritával közösen, bűnözői kapcsolatait felhasználva ugyanis azoknak az asszonyoknak kíván segítséget nyújtani, akiknek a bandaháborúk következtében eltűnt a férjük.

Emilia Pérez történetéből így végső soron egy társadalmi példabeszéd is kibontakozik a főként férfiak – korrupt politikusok és kegyetlen bandavezérek – által uralt mexikói társadalomról. A rendező mintha arra próbálna rávilágítani, hogy

az egészséges állapot pedig az volna, ha képesek lehetnénk egyensúlyt teremteni, először önmagunkban, majd a minket körülvevő világban. Emilia Pérez erre törekszik ugyanis, miután negyven évet gengszterként élt le, kísérletet tesz rá, hogy a következő negyvenet humanitárius céljainak szentelje. Persze, ez nem egy film volna, ha múltjával és identitásával nem kerülne konfliktusba idővel.

Jelenet az Emilia Pérez című filmből (Fotó/Forrás: Mozinet)

Az Emilia Pérez egy igazán női film, a nők kiszolgáltatottságáról, a női erőről, a női gyengédségről, a női félelmekről, aminek izgalmas ellenpontja a mexikói alvilág folyamatos jelenléte. Minden bizonnyal ennek is köszönhető, hogy Audiard hibrid műfajban gondolkodott: Manitas/Emilia identitásdrámáját a gengszterkrimik feszültségével és érzelmes musicaljelenetekkel fűszerezi.

Véleményünk szerint azonban itt bicsaklik meg igazán a történet, mert a nézőnek joggal támadhat az az érzése, hogy

Sőt, sokkal inkább úgy tűnik, hogy csak elfedni próbálják a felszínes megoldásokat. Merthogy ez a történet számos kérdést hagy maga után, elsősorban a karakterek motivációival kapcsolatban, a szereplők időről időre olyan furcsa döntéseket hoznak, amelyeket vagy nem értünk, vagy nem alapoznak meg eléggé a forgatókönyvvel.

Jelenet az Emilia Pérez című filmből (Fotó/Forrás: Mozinet)

A musicalrészletek sajnos csak ritkán szervesülnek a történet lényeges motívumaivá, az esetek többségében nem adnak újabb réteget a karakterek drámájának, szimplán csak megtörik az adott jelenet dinamikáját. Persze, ez nem jelenti, hogy ne hallhatnánk néhány fülbemászó számot izgalmas koreográfiákkal vegyítve – Rita jótékonysági esten előadott tánca és dala nehezen felejthető, erőteljes élmény –, ennek ellenére a teljes mű csupán izgalmas kísérlet marad.

Összességében érthetőnek tűnik az Emilia Pérez tizenhárom jelölése, azt viszont e sorok írója már kevésbé tartaná indokoltnak, hogy a legjobb mozgókép vagy a legjobb rendezés kategóriájában például el is nyerje az aranyszobrot. Érzésünk szerint ezt több más alkotás is jobban megérdemelné: A szer koherensebb és még provokatívabb, A brutalista monumentálisabb művészi koncepció mentén született, míg az Anora mélyebb és nem utolsó sorban szórakoztatóbb lélektani dráma, amelyet a csodálatos forgatókönyvírói teljesítmény tesz teljessé.

Jelenet az Emilia Pérez című filmből (Fotó/Forrás: Mozinet)

A két színésznő jelölését is nehéz volna vitatni: Zoe Saldana csodálatosan játszik a filmben, és

aminek egyik oka valószínűleg abban rejlik, hogy a musicaljelenetekben sokkal nehezebb kihívás elé állították. Persze, az kérdéses, hogy a nagy esélyesnek tartott Isabella Rossellini (Konklávé) mellett ez mire lesz elég.

Karla Sofia Gascón ugyancsak joggal érdemelte ki a jelölést, Manitasból Emilia Pérezzé való átalakulása lényegében két, egymással tökéletesen ellentétes karakter megformálását is jelentette. Érzésünk szerint azonban a márciusi gálán ennek ellenére díj nélkül fog maradni: nem csupán botrányai miatt, hanem mert olyan kihívókkal néz szembe, mint a nagy visszatérő Demi Moore vagy Mikey Madison, aki valósággal brillírozott az Anora főszereplőjeként.

Az Emilia Pérezről szóló lesújtó kritikák egy része nem alaptalan, többségük azonban minden bizonnyal túlzó is. Ráadásul annak az amerikai közönségnek, amelyik még a kissé hasonló elgondolás mentén született, ám jóval közérthetőbb Joker 2-t is elutasította, Audiard filmje valószínűleg túlzottan szokatlan, kísérleti jellegű, ráadásul példázatszerű is, így aki egy tisztán realisztikus történetként szemléli, joggal akad fenn a felületes, hovatovább kissé érzéketlen, irreális forgatókönyvön. Ehhez jön hozzá az a szomorú tény, hogy az identitáspolitika korszakában mindenki könnyen megtalálhatja a maga egyszerű indokát, hogy miért ne szeresse ezt a történetet.

Fejléckép: Jelenet az Emilia Pérez című filmből (Fotó/Forrás: Mozinet)