Gulácsy Lajossal az első találkozásom ötévesen történt: a Nagyinál nézegettem Szabadi Judit Gulácsy-albumát, és már akkor megfogott az a különös képi világ, amit a művész megteremtett. A könyvben két nagy kedvencem volt, A varázsló kertje és a borítón látható Női arckép című alkotás. Különös volt élőben látni a festményt, amely az MNG kiállításán a Visszaemlékezés egy fiatalasszonyra címet viseli. Kislányként úgy képzeltem, a képen szereplő nő egy tündér, aki éppen varázsol, valójában azonban semmi nem derül ki arról, ki volt:
a szignó szerint csupán annyit tudhatunk, a velencei Lidón készült a habkönnyű, álomszerű pasztellrajz.
Talán szintén a gyerekkori emlékeim miatt, talán nem, de a Varázslat (A varázsló kertje) című olajképnél élőben is érezni, átszövi valami furcsa misztikum. Olyan festmény, amibe jó beleveszni, és amibe jó lenne belemászni, felnőtt fejjel is, megnézni, hová vezet a kert, és mi történik a szereplőkkel. A festményen látható titokzatos varázsló nem más, mint maga Gulácsy, aki nemcsak alkotásain, hanem a hétköznapokban is szívesen viselt történelmi kosztümöket.
Életművében kulcsszerepet játszanak az önarcképek, amelyek
kortárs szemmel nézve sajátos (fotó)performanszokként is értelmezhetőek: hol képzeletbeli hercegként, hol bolondként, hősszerelmesként vagy éppen Dante és Victor Hugo valamelyik regényhőseként jeleníti meg magát.
A kiállításon arra is találunk példákat, hogyan mutatta meg magát holland parasztként, reneszánsz lovagként és középkori szerzetesként, méghozzá korhű jelmezekben. Gulácsy nem kamerát használt a sajátos performanszaihoz, hanem ecsetet, a szerepekhez pedig neveket is társított, olyanokat például, mint Luigi, Birkabordiani és Na'Conxypan hercege. Önarcképei közül különös talány A spiritualista (1906). A festő sötét szemüveget visel, megidézve ezzel egy léleklátó mágus alakját, mintha csak A Mester és Margaritából lépett volna elő, amit akkor még meg sem írt Bulgakov. A festmény sokáig Székely Aladár fotóművész tulajdonát képezte: Székely több fényképet is készített Gulácsyról, köztük egy olyan felvételt, amelyen pont ezt a titokzatos művet nézi. A kosztümök világa olyannyira közel állt szívéhez, hogy több színházi előadáshoz is ő tervezte a díszletet és a kosztümöt, amelyek nagy sikert arattak: 1905-ben Alma Tadema A láthatatlan kormányos című színművéhez a Thália Társaságnál, 1912-ben pedig az Új Színpadon, Strindberg Hattyúvár című előadásához.
Noha a művész voltaképpen autodidaktának számított – mindössze két félévet tanult a budapesti Mintarajztanodában – első tárlatán, 1907-ben Márffy Ödönnel állított ki, rá egy évre pedig megkapta a Ferenc József-díjat, amely 4000 korona jutalommal járt. Ezt követően, 1909-ben olyan neves festőkkel mutatkozott be Nagyváradon, mint Rippl-Rónai József, Berény Róbert, Czigány Dezső, Czóbel Béla, Kernstok Károly és Tihanyi Lajos.
A mintegy kétszáz művet – köztük nyolcvannégy festményt – laza kronológiai sorrendben, tematikus egységekben nézhetjük meg a kiállításon, olyan alkotásokat is, amelyeket még soha nem láthatott a közönség. Gulácsy nemcsak tehetséges grafikus és festő volt, hanem író is. A tárlaton az egyik kedvenc szekciónk a művész által megálmodott világot, Na'Conxypant bemutató rész. „Én csak félig álmodva élem a világot.
Egyik szememmel a hazug, édes álomképek káprázatába bámulok, a másik szemem mindig a valóságot figyeli”
– írta Gulácsy.
A teremben Mácsai Pál tolmácsolásában hallhatunk részleteket Gulácsy Na'Conxypanról szóló írásából, és miközben hallgatjuk, a távolból a Na'Conxypan hullani kezd a hó című képet nézzük, ami jó néhány méter távolságból is szinte világít, magára vonva a figyelmet. A képzeletbeli várost a művész Olaszországba álmodta meg. A tárlaton számos rajzot találunk Na'Conxypan lakóiról, akik hol groteszk óriásként, hol pettyes kalapos hölgyként tűnnek fel.
Gulácsy Na'Conxypan nyelvéhez még szótárt is szerkesztett, ebből részleteket is kiállítottak a tárlaton.
„Csendesen hullott a hó, furcsa karácsonyi illat járt át mindent. A berber- és olajfák gyantás illata volt ez. A nyurga fekete ciprusok és a kövér babérfák sóhajtoztak. Halkan barangolta be ez a sóhaj az egész vidéket.
A nagy pihék szállottak csendesen, befödve a házak piros-tarka födeleit.
December volt, és mégis olyan különös tűzzel villantak meg az élénkzöld veteménytáblák künn a kertben, a piros narancsok pedig vidoran pislogtak ki fehér sipkájuk alól. Úgy néztek ki, mint jól táplált apró mesegyerekek.
Halkan vallották be szerelmüket Tél és Tavasz.Margherita Fiori most is ott ült a zöld patinás százesztendős családi karosszékben és kötött - szorgalmasan kötögetett Giacomo Fiori a közeli Cafféban itta, szürcsölgette órákhosszan a megszokott cappucinót a százesztendős Caffé Lunában, ott a parányi téren, azon az igen-igen kicsi terecskén, hol a nagy szerencse meglátogatta ezelőtt ötven esztendővel.” (Gulácsy Lajos)
Talán legismertebb képe Az ópiumszívó álma. A szürrealizmus előfutárának tekintett mű előtt sokan álldogálnak, azonban kényelmesen elmélyedni a képben – pedig megérdemelné – szinte lehetetlen, valaki biztosan mindig beáll elénk, ha mást nem, egy szelfire.
A festmény az egykori Rococo Concerto című, 180x300 centiméteres kép része, amit a művész 1914-ben három darabra vágott.
Ezek közül Az ópiumszívó álma és Rózsalovag maradt fenn, a kiállításon pedig egymás mellett mutatják be őket. Gulácsy 1918-ban festette át az előbbi művet, ennek nyomai jól láthatóak. (Az Országos Múzeumi Restaurálási és Raktározási Központban elvégzett tudományos vizsgálatok azóta igazolták a két kép összetartozását, és tisztázták a roncsolódások, későbbi átfestések mértékét is.)
A kiállítás egyik legmegrázóbb képe a színes ceruzával, papírra készült Guerra (La Guerra): egy bolondsipkát viselő, pizsamafelsős, maga elé meredő, mélabús férfit ábrázol, aki körül sikoltozó alakok, harsonát fújó és ordító, gyilkoló ördögök jelzik, hogy a világ megtébolyult.
Gulácsy éppen Velencében töltötte napjait, amikor az első világháború kitört. Ennek hírére idegösszeroppanást kapott: San Servolo szigetén, a szanatóriumban ápolták, ott készítette a Guerrát.

Önarckép esti fényben, 1904, Olaj, vászon, 46 × 36 cm, Magántulajdon (Fotó/Forrás: Magyar Nemzeti Galéria)
Csak 1915-ben tért haza Magyarországra. Alkotói pályafutása 1918-ban ért véget: a Kassák-féle Ma kiállításra még beküldött öt képet, öt másikat pedig a Nemzeti Szalon téli tárlatára, de 1922-es nagykiállításának műveit már nem ő válogatta: 1919-től élete végéig elmegyógyintézetben élt.
Jó barátja, Juhász Gyula így ír róla A szépség betege című esszéjében:
„Gulácsy igazi tragédiája, amely elől a téboly lárvája mögé menekült: egy tiszta művész egy tisztára művészietlen korba született bele, és megpróbálta azt a maga számára elviselhetővé tenni, sőt a maga képére és hasonlatosságára szépítette.
Túlságosan gyönge és gyöngéd volt ehhez, és túlságosan erőszakos és kíméletlen a kor, hogy ez sikerülhessen.
Így menekült lassan, de biztosan egy másik dimenzióba. Innen, a halál életéből az élet halálába: az őrületbe. De mint Oféliáé, az ő tébolya is szép volt. Dalolva merült el az örvényben, és virágokat hintett a habok közé.”
A Moravcsik-klinikáról 1924. április 20-án került át az azóta bezárt „Lipótra”, ahol még nyolc évet élt, katatón állapotban. Már nem tudott alkotni, noha 1925 nyarán negyven ív fehér kartonpapírt kéretett be magának, ahogy azt a lipótmezei elmegyógyintézet ápolójának átvételi elismervényen olvashatjuk a kiállítás utolsó, jegesen vakító fehér termében. Na'Conxypan hercege 1932. február 21-én hunyt el.
Fejléckép: Az ópimszívó álma (részlet) (Fotó/forrás: Wikipédia)