Enyedi Ildikó: „A legtöbb fa eléggé introvertált, egyik sem túl szószátyár”

Meglehetősen eseménydús hónapokon van túl: a Csendes barát sikert sikerre halmoz, kerek születésnapot ünnepelhetett, nemrég pedig a FIPRESCI (a filmkritikusok és filmújságírók nemzeti szervezeteinek szövetsége – a szerk.) életműdíját vehette át Kairóban. Hogy érzi magát?

Azt hiszem, minden filmrendező kolléga megerősítheti, hogy a FIPRESCI elismeréseinek van egy külön, sajátos sármja. Már eleve óriási öröm volt, hogy díjazták a Csendes barátot Velencében, de még inkább megérintett, hogy a százéves jubileumuk alkalmából kiadott speciális életműdíjat is megkaptam, amit ráadásul ebben az őrült kairói pompában vehettem át. Aki járt már ott, tudhatja, hogy milyen végletes városról van szó. Nagyon erős színek, szagok, zajok, emberek – egy intenzív világ. Miután elkészül egy film, még néhány hónapon keresztül zajlik ez a turné, amikor vörös szőnyeg ér vörös szőnyeget – ez a sűrű időszak valahogy segít lezárni a munkát, rálátni, megtapasztalni, mit jelent másoknak a filmünk. Emlékszem, hogy Rigó Mária, ez a csodálatos vágó, akivel az első négy filmemen dolgoztunk, mindig megbetegedett, amikor elkészültünk, egyszerűen bezuhant tőle, szóval szükség is van valamiféle levezetésre. A fesztiválok világa nekünk rövid, kivételes időszak több év munka után, az újságíróknak, a FIPRESCI-tagoknak a munkaterületük. Az életüket a fesztiválnaptár ritmusa határozza meg.

némiképp a magam szórakoztatására. Amikor leülök valakivel beszélgetni, a szemébe nézek, megkapom az esélyt, hogy egy kicsit felfedezhessek én is egy embert, vagy örülhetek egy ismételt találkozásnak valakivel. Sokkal örömtelibb az együtt eltöltött idő, ha az egy őszinte találkozás, ha van valami valódi kapcsolódás. Hogy ne pusztán arról legyen szó, hogy én használom az újságírót a filmünk promóciója számára, ő pedig engem, a megélhetéséért, hanem valóban beszélgessünk egymással. Erős, vidám, váratlan emlékeim vannak, és ez megvéd a kiégéstől is.

A beszédében köszönetet is mondott az újságíróknak. Elárulta, hogy nagyon várja és olvassa a kritikákat, és nem feltétlenül az érdekli, jónak vagy rossznak ítélik-e a filmjét. Arra kíváncsi, létrejött-e valamiféle megértés.

Vannak olyan emberek, akik egyszerűen csak léteznek, és ezzel tökéletesen megelégednek. Mindenféle irónia nélkül, rettentően irigylem őket ezért a magabiztosságért. Én gyerekkorom óta úgy érzem, hogy

A filmek ajánlatok a kommunikációra, a kapcsolódásra. És amikor azt érzem, az ajánlat válaszra talál, hirtelen én is létezni kezdek.

Enyedi Ildikó a FIPRESci-életműdíjjal a 46. Kairói Nemzetközi Filmfesztiválon (Fotó/Forrás: Muhammad Hamed)

A megértés a Csendes barát kapcsán is fontos kifejezés, hiszen három különböző karaktert látunk, akik valamiképpen kapcsolódni kezdenek egy öreg ginkgo fához. Végül is lehetetlenre vállalkozott. A történet elején lévő kulcsjelenetben egy előadást hall a néző arról, mi a különbség a felnőttek és a gyerekek agyműködése között. Ebben már eleve kódolva van egy magányos felismerés: ahhoz, hogy a világot és benne ezt a filmet hiánytalanul befogadjuk, ismét gyerekké kellene változni. De azt nem lehet.

Ez egy fontos szempontja a filmnek, valóban, de én nem a helyzet lehetetlenségére gondoltam. A Csendes barát egyik legfontosabb eleme inkább az, miként lehet megbékélni ezzel a részlegességgel. Éppen ezért a filmben nincs nagy katarzis, nagy rátalálás és aha-élmény, hanem minden főszereplő a maga útját végigjárva találja meg a módját, hogy közelebb kerüljön a világhoz. Ez sok mindenről szól, vágyakról, kíváncsiságról, de leginkább arról, hogy a részleges megismerés nem kudarc, egy másik lény tisztelete ott kezdődik, hogy elismerem az enyémtől akár radikálisan különböző, de ugyanolyan érvényes és gazdag világát. Bizonyos szempontból ez a film ugyanarról szól, mint A feleségem története.

Mire gondol?

Füst Milán történetében egy tradicionális neveltetésű férfi küzd azzal a belső elvárással, hogy kontrollhelyzetben legyen, és a realitással, hogy egy másik ember, ebben az esetben a társa, a felesége egy uralhatatlan, kontrollálhatatlan, önálló lény, a maga világával. Fájdalmas leckék során tanulja meg, hogy ne irányítani, uralni akarjon egy másik lényt, hanem szeretni és tisztelni a titkaival együtt. A film végére sikerül megbékélnie azzal a felismeréssel, hogy talán nem baj, ha teljességében nem sikerülhet sohasem megfejteni a másikat.

Ugyanez vonatkozik az ember-növény kommunikációra. Nem szabad kudarcként elkönyvelni, ha csupán sejtéseink lehetnek arról, bizonyos elektromos vagy kémiai jelzések mit jelenthetnek valójában. Hiszen nagyon különböző világokról van szó.

A nézők hozzá vannak szokva a hatásvadász filmekhez, a Csendes barát pedig mindvégig azzal a fogással játszik, hogy néhol mintha elhitetné velünk, a végén egészen biztosan létrejön egy értelmezhető kapcsolat a három magányos főhős és a ginkgo fa között. De mégsem történik meg.

Az emberek nem egymáshoz kapcsolódnak, hanem a növényekhez, ehhez az öreg ginkgo fához. A film érzéki élményeket kínál, erős hangulatokat, képpel, hanggal – nem sztoricentrikus. Ezekre az élményekre lett a mozi kitalálva, és mi élünk a filmnyelv változatos eszközeivel. Finoman egyensúlyozni kellett a forgatókönyvben, de a vágás során is, hogy kissé tápláljuk a nézők történetéhségét is, de közben felébresszük a kedvet másfajta, érzékibb élmények felé. Általában történeteken keresztül osztjuk meg egymással, mit gondolunk a világról. Azt szoktam mondani, hogy történetmesélő és -hallgató állatok vagyunk. Ez a mi nyelvünk, egyfajta adottság. A film ezt figyelembe veszi, játékosan viszonyul hozzá, de kínál mást is. De nem akar senkit sem megreformálni, felvilágosítani vagy megnevelni.

Jelenet a Csendes barát című filmből (Fotó/Forrás: Mozinet)

Feltűnt, hogy a legfontosabb jelenetekben sokszor nem hangzanak el szavak. Az ön filmjeiben egyébként is eléggé fontosak a hallgatások.

Ez csak a verbalitás csendje, ami megnyitja az érzékeket egy csomó más benyomás iránt. Ha néha kicsit abbahagynánk a beszédet – bár most is éppen azt csináljuk –, akkor sokkal könnyebben elérhetne hozzánk egy dúsabb és erősebb impulzushalmaz, ami körülvesz minket, csak állandóan szétdumáljuk. Nem véletlen, hogy az egyik főszereplő csecsemőkkel dolgozik, hiszen a babákkal sem tudunk verbálisan kapcsolódni, más módon kell őket megközelítenünk. Használnunk kell a többi kommunikációs csatornát. Velük kapcsolatban is csak találgathatunk, hogy vajon mi zajlik éppen a fejükben.

Többször kellene csendben maradnunk?

Hát, legalább akkor, amikor jólesik.

Miért épp ginkgo fa?

Lényegében egy majdnem kihalt fajról beszélünk. Hasonlóan a kaliforniai óriásfenyőkhöz, amelyek valaha itt, a Pannon-tenger partján, teljesen benépesítették a tájat, de ma már csak egy tenyérnyi területen élnek, s nálunk csak egy megkövesedett példány van Salgótarján környékén, a ginkgók körülbelül hatmillió éve majdnem teljesen kihaltak. De mondhatnám a kecsegéket is. Még megtalálhatók a Tiszában, és néhány példány fennmaradt Dél-Amerikában, egyetlen folyóban. Szóval, a ginkgo ideális választás egy magányos, kívülálló hős megformálásához.

Egy interjúban arról mesélt, csendes, visszahúzódó gyermek volt. Az első gondolatom az volt, hogy kicsit talán magára ismert ebben a fában.

Emberi szempontból a legtöbb fa eléggé introvertált, őszintén szólva egyik sem túl szószátyár. A film szereplői közül talán Tony Wong agykutató professzor áll hozzám legközelebb. Egy barátsághoz két fél kell, úgyhogy számomra az öreg ginkgo mellett ő a másik csendes barát. Az ő története az, ami átível az egész filmben, és abból sarjad ki a többi.

Tony Leung Chiu-wai a Csendes barát című filmben (Fotó/Forrás: Mozinet)

A férfit a filmben Tony Leung Chiu-wai alakítja. Valószínűleg a neve hallatán minden filmrajongónak azonnal Wong Kar-wai Szerelemre hangolva című rendezése jut az eszébe, ami fontos referencia volt önnek is a Testről és lélekről készítésekor. Hogyan sikerült őt megszerezni a szerepre?

Nem ismertem őt korábban, de nagyon szeretem Hong Kongot, és persze rajongok Wong Kar-wai filmjeiért. Nagyon-nagyon örültem, hogy anno látta a Testről és lélekrőlt, a vele való találkozás örök élmény. Ezt a szerepet Tony Leung Chiu-wainak írtam, de ő egy eléggé elzárkózó ember. Nem mellesleg óriási sztár Ázsiában. A Csendes barát mögé beállt egy csodálatos független kínai producer, aki kiváló szerzői filmeket készít. Először azt mondta, felejtsem el, szinte teljesen reménytelen, hogy megszerezzük Tonyt, mert általában el sem olvassa a forgatókönyveket, hónapokig nem válaszol, és ha igen, akkor legtöbbször nemet mond. Ajánlottak több színészt is, de én ragaszkodtam hozzá. Mondtam, hogy próbáljuk meg, és ha nem vállalja, legfeljebb leülök, és újraírom a szerepet egy egészen másfajta karakterrel. Elküldtük a forgatókönyvet, és egy hét múlva már zoomoltunk is.

Mi történt végül?

Utólag tudtam meg, hogy ebben hatalmas szerepe volt William Changnak, aki Wong Kar-wai production designere és vágója, és mint kiderült, nagyon szereti a filmjeimet. Utólag közösen mesélték el egy vacsorán, hogy Tony megemlítette neki, kapott egy forgatókönyvet. Amikor William Chang rájött, hogy az én filmtervemről van szó, annyit felelt:

Nagyon hálás vagyok neki ezért.

Beszéljünk a másik két főszereplőről is. Nekem a kedvencem Hannes volt, ez a különös, álmodozó fiú. Kíváncsi volnék, hogyan bukkant rá erre a karakterre.

Azért is örülök, hogy ezt mondja, mert Hannest a férjemről mintáztam, aki szintén Marburgban tanult, és egy kétméteres, a filmbéli Hanneshez nagyon hasonló fiú volt. Emiatt külön felelősség – nem mellesleg rengeteg szorongás – volt, hogy megtaláljam a megfelelő színészt, akiben megvan az a sok szín, ami a férjemben is. Majdnem egy év volt, amíg rátaláltunk Enzo Brummra. Ő előtte modellként dolgozott, épp ezért modellfotókat láttam róla, azok alapján elképzelhetetlennek tartottam, hogy jól működne erre a szerepre. A casting directorunk közben egy másik film kapcsán is szereplőválogatást tartott, ahol szintén felmerült Enzo neve. Látta a vele készült felvételeket, és nagyon izgatott lett. Titokban küldte át a videóját, mondván, nézzem meg, mert lehetséges, hogy ez a fiú mégis csak beválhat. És így is lett.

Enzo Brumm a Csendes barát című filmben (Fotó/Forrás: Mozinet)

Azt hiszem, minden idők egyik legszórakoztatóbb szerelmi szála, ami közte és a barátnője közt történik a filmben.

Két francia szakemberrel, egy sound designerrel és egy keverőhangmérnökkel dolgoztunk az utómunkálatokon Párzisban és Berlinben. Sokat ültünk együtt, százszor nézték át a jeleneteket, és eljött egy pont, amikor már majdnem megőrültek, ha Hannes megjelent a vásznon. Egészen konkrétan felugrottak és kiabálni kezdtek neki, hogy:

Iszonyú aranyosak voltak, ők is a szívükbe zárták.

Luna Wedlerrel már dolgozott együtt A feleségem történetén is, és kifejezetten neki írta a mostani szerepét. A karaktere, Grete az első nő, aki felvételt nyer a Marburgi Egyetem biológiai tanszékére. Emiatt rengeteg előítélettel és nehézséggel kell szembenéznie. Beszédes szál ez a női emancipációról, de közben mégis hiányzik belőle bármiféle aktivizmus. Mit szeretett volna elmesélni?

Számomra mindig inkább az az érdekes, hogy melyik szereplő mit kezd a saját izoláltságával. Grete valóban dönthetne az aktivizmus mellett, dacolhatna vagy bizonyíthatná, ér annyit, mint a férfiak, de ehelyett valami számomra nagyon szimpatikusat választ: egyszerűen nem érdekli. Megy tovább és követi a kíváncsiságát. Az érdeklődése is éppen egy eléggé traumatikus vizsga hatására változik meg. Kilép a kertbe, és ráeszmél, hogy a természet milyen zavarba ejtően érzéki. Növényportrékat kezd fotózni – műteremben, bevilágítva. Egyszerű növényeket éppúgy, mintha személyek lennének. Belefeledkezik valamibe, amiben kiteljesedhet.

Nagyon érdekes, hogy azt mondta, Grete valami olyasmit csinál, ami az ön számára is szimpatikus. Mintha nem ön írta volna.

Tudom, hogy sokaknak segít, ha a karakterek megalkotásakor kitalálják annak a teljes élettörténetét, hogy milyen színe volt a gyerekkori macskájának, vagy hogyan hívták a nagynénjét. Nekem ez valahogy nem megy.

és onnantól kezdve, hogy belehelyezem őt egy helyzetbe, már a saját törvényei szerint fog reagálni. Nekem pedig annyi a dolgom, hogy figyeljek és leírjam.

Luna Wedler a Csendes barát című filmben (Fotó/Forrás: Mozinet)

Jól sejtem, hogy Pálos Gergely operatőrre a Nádas Péterről szóló dokumentumfilmje miatt esett a választása? Abban egészen lenyűgöző módon mutatta meg a gombosszegi tájat és a híres vadkörtefát.

Persze, ez így volt, de egyébként is követtem a pályáját, valaha tanítványom volt, tudtam, milyen tehetséges.

E tekintetben is valamiféle lehetetlenre vállalkoztak, ugyanis sikerült képekben megfogalmazniuk, valamit felvillantaniuk a természet érzésvilágából.

Pontosan tudtuk, milyen nehéz dolog egy fát lefilmezni. A számunkra fontos lényeknek, embertársainknak, állatoknak általában van arca, azon pedig millió apró, leolvasható jel. Egyszerűen evolúciósan rá vagyunk fókuszálva az arcokra. Egy fa 360 fokos lény. A fele – a gyökérzete – eleve láthatatlan számunkra, és mivel a földhöz tapadva mozgunk, a lombkoronában zajló gazdag életről alig tudunk valamit. Megpróbáltuk megnyitni ezeket a mindennapi életben kevéssé vagy egyáltalán nem megtapasztalt dimenziókat, változatos eszközökkel, sok apró fogással, hosszú előkészüléssel. Szintén érzékeny kérdés volt, hogyan mutassuk meg, ahogy a fa érzékeli a világot, benne minket, a filmünk szereplőit is. Mi, akik készítjük a filmet, emberek vagyunk, és a nézők is azok. Nem akartunk kitalálni valami képzeletbeli érzékelést, megmutatni hogyan lát a fa –

Csak felhívtuk a figyelmet egyszerű filmnyelvi eszközökkel arra, hogy ez a komplex lény is figyel, érzékel minket. Emiatt sok látványos és vonzó természetfilmes fogásról le kellett mondanunk, és egy sokkal egyszerűbb, visszafogott eszköztárral dolgoztunk. Próbáltunk őszinték maradni.

Feltűnt, hogy amikor emberi perspektívában vagyunk, akkor is többnyire oldalt, ha csak homályosan is, de belóg a képbe egy kis ág, egy levél, egy szál fű. Ezzel mi a szándékuk ilyenkor: hogy észrevegye a néző, vagy épp ellenkezőleg, ne lássa, de érezze a jelenlétüket?

Ez attól is függ, melyik képről van szó. Mondok két példát. Amikor megérkezünk a hetvenes évekbe, már jól ismerjük a botanikuskertet. Láttuk 2020 telén csupasz fákkal és az 1908-as rendezett, gondosan nyírt állapotát is. Most viszont, a korai hetvenes évek diákmozgalmai idejében egy szertelen, kissé elvadult kertet látunk, erős napsütéssel, színes virágokkal. A kamera lent van, talajszinten, a magas, bozontos, gazos fűben, ami telis-tele van mindenféle bogarakkal, rovarokkal. A fűben pedig, a korábbi fűre lépni tilos tábla helyett bozontos hajú diákok ülnek lenge, tarka ruhában. De az élesség a távolban, egy neogót egyetemi épület kapuján kilépő szereplőn, Hannesen van. Itt a növények nem szereplőként, hanem egy tágabb emocionális szövetben jelennek meg. Érezzük ennek a pillanatnak az érzékiségét, a fiatalokban lüktető hormonokat és a levegőben szálló polleneket. De például, amikor Grete 1908-ban feldúltan kirohan ugyanebből az épületből a vizsgájáról, mert a növények érzékiségével kapcsolatban kap zavarba ejtő kérdéseket, bár a kamera pontosan ugyanazon a helyen van és ugyanúgy lent, talajszinten, sőt, még az optika is megegyezik, a beállítás jelentése teljesen más. Itt egy rendezett, lenyírt gyepet látunk, egyetlen, tűéles fűszál bontja csak meg a rendet.  A háttérben életlenben látjuk az épületből kilépő Gretét. A kis fűszál, egy olyan lény, akikről Grete éppen hosszas vitát folytatott az egyetem professzoraival, hirtelen szereplő lesz, figyeli, érzékeli ezt a fiatal lányt.

Jelenet a Csendes barát című filmből (Fotó/Forrás: Mozinet)

Mit gondol, ha a növények valóban érzékelnek minket, mit látnak belőlünk ma? A film mintha azt sugallná, hogy az emberek kortól, időtől függetlenül ugyanolyannak tűnnek számukra.

Azt hiszem, ez már eldőlt, a természettudományos kutatások eldöntötték, igen, a növények érzékelik a világot, reagálnak rá, döntéseket hoznak, szociális hálóval rendelkeznek, kommunikálnak egymással, és valahol persze mi is megjelenünk a figyelmük radarernyőjén. Mi vagyunk, akik változunk, akik – talán a kollektív neurózisunkból adódóan – végre elkezdtük ezt észrevenni, tudomásul venni.

sokkal erőteljesebben és durvábban beavatkozunk az életükbe, mint akár csak száz évvel ezelőtt, amikor még valószínűleg csak kis elhanyagolható, zajos, irritáló átmeneti lények voltunk számukra.

A film egyik nagy erénye a globális szemlélete. Most már a világ számos pontján bemutatta, vetítették például a brazíliai klímakonferencián is. Hogy látja, mennyire változik kultúrkörönként az értelmezése, befogadása?

Engem is ez érdekelt a legjobban. Izgalmas volt figyelni, mennyiben térnek el a közönségtalálkozókon a kérdések, de ami még látványosabb volt, hogy mennyire másként reagáltak a film humorára. Európában és Észak-Amerikában abszolút átmegy, Hannes vagy akár a Sylvester Groth által alakított gondnok jeleneteiben a legkisebb sóhajtására is kitört a nevetés. Ázsiában áhítatos, nagyon koncentrált csend volt, szinte végig. Nagyon szerették a filmet, de őket inkább a meditatív oldala érintette meg.

A Csendes barát alkotócsapata a velencei premieren (Fotó/Forrás: Luca Fazzaroli / Mozinet)

A film végső soron arra ösztönzi a nézőt, hogy néha próbálja meg máshogy szemlélni a világot. Mit gondol, az ön művészi tekintete hogyan alakult az idővel? Hiszen azon rendezők közé tartozik, akiknek minden filmje egy kicsit más, önállóan érvényes.

Erre nem könnyű válaszolni. Lehetséges, hogy ha valaki kívülről néz, sokkal jobban látja, hogyan változom. Nekem inkább az a benyomásom magamról, hogy van egy nagyon erős, alapvető érzelmi csomagom három-ötéves koromból. Onnan tudom az életkort, hogy emlékszem, hol éltünk akkoriban. Nagyon éles emlékeim vannak abból az időből, valahogy belém égett az egész. Mellbevágó, milyen elképesztő komplexen gondolkodik egy kisgyerek, csak aztán elfelejtjük, és valami egyszerűbb képet vetítünk vissza a hároméves énünkre. Ehhez az állapothoz próbálok visszatalálni újra és újra. Amikor sikerül, erős és nyugodt vagyok abban, amilyen vagyok. Máskor kissé elzavarosodik, talán túlzottan is betör a külvilág – de hála Istennek, ilyenkor általában nem csinálok filmet. Egy belső állandóságot érzek magamban. A formai döntéseim ebből fakadóan időn kívüliek. Kicsit úgy működik a tekintetem, mint a világítótorony: ahová éppen ráesik a fénycsóvája, ott hirtelen valami nagyon erősen megmutatkozik és felvilágol. Ezt lehet, hogy a külső szemlélők változásnak érzékelik, de a fényforrás mindvégig ugyanaz.

A cikk létrejöttéhez az Alrite beszédfelismerő (speech-to-text) programját használtuk. 

Fejléckép: Enyedi Ildikó a Csendes barát sellyei vetítésén (Fotó/Forrás: Szombathy András / Mozinet)