„Ha le lehet írni vagy el lehet képzelni, le is lehet filmezni.” Stanley Kubricknak tulajdonítják ezt a mondatot. Noha jól hangzik, nem nehéz belátni, hogy a filmezés ennél jóval bonyolultabb műfaj, elvont, kézzel nem fogható jelenségeket nem könnyű megörökíteni. Persze, vannak, akiknek már sikerült. Tarkovszkijnak a reményt és a hitet, Tarr Bélának a nihilt, David Lynchnek a tudattalant, Wong Kar-wainak a szerelmet, Elem Klimovnak és Francis Ford Coppolának az őrületet, Terrence Malicknak a teremtést, Lars von Triernek a melankóliát, Kubricknak pedig például a civilizáció megújhodását sikerült képekben megfogalmaznia. A nagy rendezők gyakran azért emelkednek ki, mert nem érik be a puszta történetmeséléssel, nem csupán a láthatót és a nyilvánvalót akarják megörökíteni, hanem a valóságon túli világokat, amelyekről sejtésünk ugyan van, mégsem tudjuk hiánytalanul elbeszélni.

Eddig is gyanítottuk, de most már nem lehet kétségünk, hogy Enyedi Ildikó ugyancsak nagy rendező, aki legújabb, Csendes barát című filmjében szintén

Az alkotás egy ginkgo fát helyez a középpontba, amely a Marburgi Egyetem botanikus kertjében áll. Valóban csendes, és valóban barát: a különleges vonzerejű, fenséges növény minden korban, minden társadalmi körülménytől függetlenül társa a rá nyitott embereknek.

Jelenet a Csendes barát című filmből (Fotó/Forrás: Mozinet)

A film három idősíkon bontakozik ki: megismerjük Grete (Luna Wedler) történetét, aki első nőként nyer felvételt az egyetem biológiai tanszékére. Az ambiciózus lány hiába tehetséges, szembe kell nézni kora merev társadalmi beidegződéseivel, a férfiak által dominált tudományos élet előítéleteivel.

Egy generációval később, valamikor a nyugati diáklázadások idején, feltehetően a hatvanas évek végén játszódik a következő szál, amelynek főhőse egy igazán goethei romantikus karakter, Hannes (Enzo Brumm). A fiú a vidéki élet fizikai megpróbáltatásai elől menekült az egyetemre, ahol kedvére olvashat és fantáziálhat a láthatatlan világokról. Hannes elvágyódik ebből a számára unalmas világból, még az sem igazán zökkenti ki álmodozásaiból, hogy időközben szerelem alakul ki közte és egy diáktársa között. Ám egy furcsa kísérlet mégis felkelti az érdeklődését:

A jelenbe érve Tonyt látjuk (Tony Leung Chiu-wai), egy hongkongi neurológus professzort, aki az emberi agyhullámokat tanulmányozza. A férfi vendégelőadóként érkezik a németországi egyetemre, ám a koronavírus-járvány miatt az oktatás leáll, így egyedül marad az épületben a tanszék furcsa karbantartójával. A ginkgo fa hamarosan felkelti az ő érdeklődését is, ezért úgy dönt, műszerei segítségével megméri, hogyan reagál a fa az őt érő ingerekre.

Jelenet a Csendes barát című filmből (Fotó/Forrás: Mozinet)

A forgatókönyv mozaikszerűen, az idősíkokat váltakoztatva tárja fel előttünk a három történetet, így megteremtve az illúziót, hogy valójában mindhárom szál egyszerre zajlik – ahogy azt a ginkgo fa érzékeli. Enyedi Ildikó Pálos Gergely személyében igazi csendes barátra talált, az operatőr lenyűgöző munkát végzett: három önmagában is értékes és érvényes filmet hozott létre, három sajátos képi világot épített fel, amelyek koherensen fejezik ki az adott szál eszmei mondanivalóját, valamint az aktuális történelmi kor szellemiségét.

Grete története fekete-fehérben elevenedik meg, ami nemcsak a régmúlt élményét adja meg, de egyszerre fejezi ki a korabeli társadalmak mai szemmel rugalmatlan erkölcsét. Hannes szála rusztikusabb és színesebb, a kameramozgás dinamikusabb, az egészben ott vibrál az emberi fantázia kimeríthetetlen gazdagsága. Ezzel szemben a jelenkor díszletei, a kiürült egyetem hightech műszerekkel megtöltött terei már-már súrolják egy sci-fi látványvilágát –

Mindazonáltal a Csendes barát ereje nem igazán a cselekményében rejlik. A három történet ugyan szépen bontakozik ki, a főhősök sorsa, gondolkodása és érzései változnak, alakulnak, de lezárás, tanulság, nagy katarzis nem jön el – abban az értelemben legalábbis semmiképpen, ahogy a közönségfilmeknél megszoktuk. Enyedi Ildikó mindössze csendet kínál az elmélyüléshez, a meditatív szemlélődéshez. Érzésem szerint nem akarja bizonygatni, hogy a növények tényleg kommunikálnak velünk, csupán csak felvillant egy párhuzamos valóságot. Egy esélyt arra, hogy legalább a moziban ülve ne csak elhiggyük, hanem valóban megéljük és elfogadjuk egy olyan világ lehetőségét, ahol a természet velünk együtt rezdül, reagál és érez.

Jelenet a Csendes barát című filmből (Fotó/Forrás: Mozinet)

A film elején Tony karaktere rövid példán keresztül szemlélteti, mi a különbség aközött, ahogyan egy felnőtt és egy gyermek észleli a világot. Amikor egy felnőttnek összpontosítania kell, tudata és figyelme leszűkül az adott kérdésre, tudomást sem vesz arról, amit az adott pillanatban hanyagolhatónak érez. Ezzel szemben a gyerekek a problémát a környezetével együtt figyelik, nem feledkeznek meg az őket körülvevő világról, nem képesek élesen elválasztani egymástól a jelentőst és a jelentéktelent. Figyelmük kiterjedése tágasabb, rugalmasabb és nyitottabb –

A Csendes barát is mindössze ennyit akar tőlünk: egy kis időre megnyitni a tudatunkat, hogy képesek legyünk gyermeki szemmel, őszinte rácsodálkozással pillantani a körülöttünk lévő világra, vagy éppen csak jót nevetni azon, ahogy egy fiú megpróbál ráijeszteni egy muskátlira. Enyedi Ildikó filmjében van valami szelíd emberszeretet és melegség, amivel csak egy több száz éves fa lehet képes szemlélni minket. Az emberiség már hosszú ideje keresi a lehetőségét, hogy felvegye a kapcsolatot a világegyetem más, intelligens és érző lényeivel… de mi lenne, ha előbb még egyszer jobban szétnéznénk ezen a kis bolygón is?

Fejléckép: Jelenet a Csendes barát című filmből (Forrás: Mozinet)