-  A tárlat Mapplethorpe közel kétszáz munkáját mutatja be, a korai Polaroidoktól az utolsó években készült önarcképekig. Mi alapján készült a válogatás? 

- Voltaképpen egy utazó kiállítás érkezett Budapestre, amely jó arányban villantja fel az életmű szinte minden szeletét, anyaga pedig helyszínről helyszínre alig változik. Az elsődleges célunk az volt, hogy bemutassuk Mapplethorpe munkásságának sokszínűségét, identitásainak összetettségét. A tárlaton ízelítőt kapunk a művész legkorábbi, egyszersmind legintimebb Polaroidjaiból, külön termet szántunk az önarcképeknek, és jelentős helyet kaptak a tárlaton a portrék is. A legszebb talán az egykori élettársról, Patti Smith-ről készült sorozat. A következő nagy témacsoport az akt, de látunk még virágcsendéleteket, továbbá antik és reneszánsz szobrokról készült munkákat is, valamint jó néhány erősen szexuális tartalmú kép is megjelenik, ezek az életmű kihagyhatatlan részei. Bármilyen témát fotózzon is Mapplethorpe, ugyanolyan hűvös távolságtartással ábrázol, és minden alkalommal pontos kompozíciókban fogalmaz. Végső soron ez teszi koherenssé az életművét. 

- Mapplethorpe egy interjúban arról beszélt, biztonságos környezetből jött, amiben jó volt felnőni, és amitől jó volt aztán megválni. Mire cserélte az unalmas, kertvárosi Amerikát? 

- Roppant sokat dolgozott rajta, hogy az újdonságok, az extremitások közelébe férkőzhessen. 1970-ben beköltözött a legendás-hírhedt New York-i Chelsea Hotelbe, és ettől fogva egy ideig szupersztárok és csodabogarak között telt az élete. Ők inspirálták és fogyasztották is művészetét. Patti Smith meséli, hogy volt pár kocsma New Yorkban, amiket jórészt azzal a céllal látogattak, hogy megismerkedjenek Warhol Factory-jének holdudvarához tartozó figurákkal. Mapplethorpe-ot elképesztő érvényesülési vágy jellemezte, és pontosan felmérte, hol, milyen lehetőségek nyílhatnak a számára. 

- Mi teszi őt megkerülhetetlen alkotóvá?

- Elsősorban az, hogy lenyűgöző mesterségbeli tudása komplex - és nyilvánossá tett - identitáspolitikával és társadalmi háttérrel egészül ki. Klasszikus látásmóddal dolgozott fel teljesen újszerű témákat. Pornósztárokat, testépítőket fotózott, de munkái esszenciális lenyomatát adják a hetvenes-nyolcvanas évek New York-i művészvilágának is. Képeiből világossá válik továbbá az is, hogy magát hova pozícionálta ebben a közegben. Témáihoz ugyanis rendkívül személyes módon kapcsolódott, sőt gyakran a saját testét is tárgyként, eszközként használta. Életműve mentén például nyomon követhető, ahogy a szexuális forradalom őrülete a nyolcvanas évek végére az AIDS tetőzésével hirtelen megtorpant, kijózanodott, s változott egyszeriben haraggá, félelemmé. Mapplethorpe 1986-tól tudta, hogy beteg, utolsó három évét ez a tudat határozhatta meg.

- A kortárs fotográfia viszont, s vele Mapplethorpe művészete azóta is töretlenül népszerű. 

- A Ludwig Múzeum programjában az elmúlt évek során hangsúlyos helye volt a kortárs fotográfiának. De Mapplethorpe azért is jó téma, mert az ő életében, kicsiben szinte megismétlődött a fotó emancipálódása. Mentora - és partnere -, Sam Wagstaff volt az első, aki fantasztikus gyűjteményre tett szert, Mapplethorpe pedig gyakorlatilag végigélte, ahogy a fotográfia önálló képzőművészeti műfaj lett. Először az ő munkái is a képek dokumentumértékét emelték inkább ki, később váltak csak műalkotásokká. Életműve mára már szuperkanonizáltnak számít. Az teszi különlegessé, hogy formailag zárványszerű, izolált, időtlen esztétikumot hozott létre. A kiállításon ezért úgy érezhetjük magunkat, mintha egy végtelen prizmába néznénk.       

- Napjainkban létezik hasonló krónikása az amerikai szubkulturális vagy művészvilágnak?  

- A huszas-harmincas években Man Ray megörökítette az európai avantgárd szinte teljes arcképcsarnokát. Mapplethorpe már csak a sokkal szűkebb New York-i szcénát kapta lencsevégre. Annie Leibovitz, vagy Anton Corbijn a sztárvilág talán kevesebb kockázatot vállaló fotósai. Mára pedig úgy gondolom, olyan széles lett a spektrum, hogy lehetetlen volna egy fotósnak lefednie akár csak egyetlen csoportkultúrát is. A krónikás szerep - ahogy te fogalmazol - egész egyszerűen elvesztette a kiemelt helyzetét, fragmentálódott.