Senki sem szereti Hollywoodot jobban Hollywoodnál. Ez már kiderült az Ave, Cézár vagy a La La Land című filmekből is. Quentin Tarantino szerelme Hollywood iránt viszont akármire képes. Miközben a kedvesről alkotott képe igen regresszív, ez egy véres, kegyetlen szerelem.

Vagyis többnyire. Quentin Tarantino kilencedik filmje, a Volt egyszer egy… Hollywood viszont a rendező legnyugisabb alkotása, egy film, amelyet egyébként ugyanaz a nosztalgia hajt, mint a Ponyvaregényt vagy a Jackie Brownt. Csak miközben a Ponyvaregényben elsül Csehov pisztolya, miután a két gengszter sorozatpilotokról beszélget, itt már erre is sokkal többet kell várni. Tarantino szélesvásznon, celluloidfilmen, a legapróbb részletekig megálmodja 1969 Los Angelesét, egy olyan időszakot, amelyet (némi önkénnyel) vízválasztónak gondol. A régi Hollywood utolsó lobbanását, amelyet hippik és öntudatos színészkislányok fenyegetése kísér.

Leonardo DiCaprio és Brad Pitt a Volt egyszer egy Hollywood c. filmben (Fotó/Forrás: Sony Pictures Entertainment)

Maga Tarantino életműve zárófejezeteként emlegeti kilencedik filmjét, amelyet – mivel tíz film után abbahagyja, legalábbis ezt ígéri – majd egy epilógusnak tekinthető tizedik követ. Az biztos, hogy a Volt egyszer egy… Hollywood szégyenkezés nélkül vállalja, amit amúgy Tarantino mindig is: alkotója egy filmrajongó geek, aki legszívesebben időgépet építene a hatvanas évekbe, de nem azért, hogy újraélje Woodstockot vagy a Swinging Londont, hanem apró doboztévéken újranézhesse azokat a sorozatokat, filmeket, amelyeket mindig is annyira imádott. De hát ő mindig is szégyentelen fetisiszta volt, főleg, ami a női lábfejeket illeti, de vonzódása örök tárgyai a müzlisdobozok, a régi tévéshowk, a grindhouse-mozik, a „feel good” zenék és a sportkocsik is. A film minden képkockája ettől a nosztalgiától vibrál, és elvárja tőlünk, hogy bennünk is dobogjon a visszavágyódás.

Brad Pitt, Leonardo DiCaprio és Al Pacino a Volt egyszer egy Hollywood c. filmben (Fotó/Forrás: Sony Pictures Entertainment)

A Volt egyszer egy… Hollywood egyik főszereplője Rick Dalton (Leonardo DiCaprio), egy válságba jutott karriert futó, alkoholista filmsztár, aki annyi westernfilmet gyártott már, hogy házat vásárolhatott a hollywoodi dombokon, és ennek státuszjelentőségével tökéletesen tisztában van. A másik főhős az ő kaszkadőre, Cliff Booth (Brad Pitt), aki hiába furikázza főnökét ’66-os Cadillac Coupe de Ville-lel, esténként egy lepukkant lakókocsiban hajtja nyugovóra a fejét, egy autósmozi mögött. Rick nincsen jó passzban. Egy Schwarz nevű, rangos ügynök (Al Pacino) figyelmezteti, hogy túl sok rosszfiút játszik, és ez egyértelműen a karrierje leszállóágát jelzi. Úgy tűnik, nincs más választása, mint spagettiwesterneket forgatni Olaszországban. Cliffnek viszont könnyebb az élet, főleg azért, mert sokkal kevesebbet akar tőle. A kaszkadőrnek, aki könyökén, arcán, mellkasán viseli veszélyes foglalkozásának jeleit, legfeljebb fegyelmezett kutyája felett van hatalma. A néző még azt sem tudja elképzelni, hogy ez a kedves, nyugis figura amúgy kinyírta a feleségét, s nem tudja, hogy végül hős vagy antihős-e. Amikor viszont alkalma adódik, lesújt: Bruce Lee-re és a hippire, aki kiszúr vele egy feszültségteljes jelenet végén.

nem csoda, hogy Cannes-ban végül nem nyert semmit. A filmes, akiért a Ponyvaregény, a Becstelen brigantyk vagy a Tiszta románc forgatókönyvei miatt írógenerációk lelkesednek, most nem lep meg igazán nagy dialógusokkal. Sőt, az egyébként meglehetősen lassú, unalmas film dramaturgiáját is látványosan megtöri egy időbeli ugrással, és az ugrást áthidaló narrációval. Annál nagyobb örömét leli abban, ha a tetőn félmeztelenül antennát szerelő, szálkás Brad Pittről mutathat képeket, vagy ha csak a szemtelenség kedvéért elírhatja Racquel Welch (sic!) nevét egy neonfeliraton. Hogy mennyire azonosulunk a főhősökkel, mennyire a sztárszínészekkel azt a néző kibogozni sem tudja – az biztos, hogy a nagyszerű komikusi vénával megáldott Pittet és az igényesen játszó DiCapriót nehéz nem szeretni.

Cliff Booth (Brad Pitt) és Rick Dalton (Leonardo DiCaprio) (Fotó/Forrás: Sony Pictures Entertainment)

Persze nem mintha nem lennének izgalmas beszélgetést gerjesztő kérdések a filmben. Csakhogy a rendező a legkevésbé sem töri magát azon, hogy bármit is mondjon ezekről a kérdésekről. Ilyenkor érzem úgy, hogy Tarantino filmjeit boncolgatni nagyjából olyan, mint Marvin hulláját fuvarozni szerte a városon. Piszkos meló, és a dörzsölt Mr. Wolf kell hozzá, hogy minden kérdést elsimítson.

Rögtön itt van az első, amit Tarantinónak Cannes-ban is nekiszegeztek: mi a helyzet a nőkkel? Tereskova mondta egyszer egy interjúnkban, hogy Tarantino igazi feminista, és ebben lehet valami. Legalábbis értem, mire utal. A Kill Bill halálosztó heroinája vagy Jackie Brown a feminizmus számára érdekes figurák, ahogy az is, amikor az Aljas nyolcas című filmben minden, a vásznon feltűnő folyadék a női főhős arcán végzi.

Volt egyszer egy Hollywood (Fotó/Forrás: Sony Pictures Entertainment)

Rick Dalton egy westernfilm forgatásán egy kislányba botlik, aki öntudatosan kifejti, hogy nem szereti, ha színésznőnek nevezik, ő egyszerűen színész. A karrierje megmentésén munkáló, másnapos sztárt látszólag frusztrálja a nála okosabbnak tűnő kislány, saját képességeiben vetett kétségei csak mélyülnek, hogy aztán egy macsó rosszfiú szerepében mégis megmutatja, hogy nem kell őt színészként sem temetni – éppen egy olyan jelenetben, amikor babzabáló büdös bunkónak nevezhet egy csapat mexikóit, a kislányt pedig a földre taszíthatja. Minden marad a régiben: Rick, a fehér, régi vágású macsó felülkerekedett.

Közben Cliff egy hippicsajt vesz fel a kocsival, akinek apró, kislányos fenekéről jónéhány közeli felvételt kapunk. Majd amikor a zavarbaejtő erotikus fantáziáktól megrohant néző már szurkol az alkalmi románcnak, a kaszkadőr elutasítja a lány szexuális közeledését. Tudni akarja, hogy van-e már tizennyolc éves. Nesze neked, #metoo.

Sharon Tate (Margot Robbie) (Fotó/Forrás: Sony Pictures Entertainment)

A rendező annál mostohábban bánik viszont a karrierje csúcspontján álló Margot Robbie-val – ő alakítja a Manson-gyilkosságok legnevesebb áldozatát, Roman Polanski terhes feleségét, Sharon Tate-et. Robbie a filmben, úgy tűnik, pusztán dekoratív elem, s csinos arcánál csak a lábfeje érdekli jobban a rendezőt. Abban a jelenetben pedig, amelyben Sharon Tate az előtte lévő üléstámlára helyezett meztelen lábakkal nézi saját filmjét egy moziban, Tarantino személyes fantáziálását forgatta le. 

A rendező hasonlóképp mostohán bánik a történelemmel. A film a Sharon Tate-gyilkosságok körüli napokat dolgozza fel, azt a miliőt, amely a régi és az új egyik leglátványosabb harca volt az elmúlt évtizedekben. Hunter S. Thompson azt írta a hippikről, hogy a történelem gyönyörű, magas hullámát lovagolták, olyan generáció voltak, amely bármit tett, igazuk volt. A Volt egyszer egy… Hollywood karakterei viszont nem titkolt megvetéssel ejtik ki a 'hippi' szót – főként a régi világ birtokosa, Rick Dalton. És habár a kaszkadőr Cliff karaktere a leghippisebb, számára sem okoz gondot a velük szembeni erőszak. Tarantino azonban nem hajlandó igazságot szolgáltatni a mozgalomnak, nem mondja ki, hogy Charles Manson nagyon is különbözött a „virágemberektől”. Ahogy a megvetéssel emlegetett spagettiwesternt – s vele együtt Sergio Corbuccit vagy Sergio Leonét – sem helyezi panteonba. S a végén saját orrára is ad fricskát (és ehhez lángszóró is kell).

Margot Robbie a Volt egyszer egy Hollywood c. filmben (Fotó/Forrás: Sony Pictures Entertainment)

A Volt egyszer egy... Hollywood világa önkényesen széttört világ, amelynek történetszálait legfeljebb a szinkronicitás kötheti össze. Közben pedig egy erőszakba torkolló, két és fél órás nedves álom, egy rendező merész fantáziája, aki lubickol, mert élvezi. Aki unalmas, mert élvezi. Aki erőszakos, mert élvezi. Az eszközök mit sem változtak, de teljesen más jelentéssé állnak össze: az egykori hollywoodi fenegyerek két és fél órán keresztül arról sóhajtozik, hogy milyen kár, hogy megváltozott a világ. Hogy milyen jó volt régen az élet, celluloid filmen, egy bársonyszékről, a mozi nézőterén vigyorogva.