- Szerinted milyen hatást keltenek a képeid a szemlélőben?
- Őszintén szólva sosem gondolkozom azon, milyen hatást keltenek a képeim. Ez inkább arról szól számomra, hogy mit szeretnék megmutatni. Az érzéseimről akarok mesélni, a gondolataimról. Mikor egy kiállításban elhelyezed a műveket, mindig várnod kell, vajon mit mondanak majd az emberek, tetszik-e nekik. Úgy érzem, ez egy dialógus a néző és köztem a fotókon keresztül.
- Az esztétikailag szépen megkomponált képeiden az olyan témák, mint a háború, a szenvedés vagy a gyász mind emelkedett szépségben jelennek meg. Mit gondolsz, eltávolítja a nézőt ez a fajta "megszépítés" és stilizálás?
- Szeretem a távolságot. Nem szeretem, ha valami attól valóságos, hogy nyers és erőszakos. Szeretem a saját módszereimmel, esztétikai látásmódommal megmutatni ezt: a saját utamat járom. Hiszek benne és a képeimmel meg is szeretnék teremteni egyfajta valóságos világot, valóságos érzésekkel, egy valóságos fantáziavilágot. Túl sok képet látok, ami arra épít, hogy erőszakossággal és nyersséggel akar realisztikus lenni.
- Mit gondolsz a szépségről és a csúnyaságról? Hogyan interpretálod ezeket?
- Már kiskoromtól úgy érzem, hogy a világot egy szebb helyként szeretném bemutatni, mint amilyen. De ennek mindig kell, hogy jelentése legyen, nem úgy, mint a divatmagazinok fotóin. A szépség önmagában nem elég, máskülönben csak ideiglenes lenne. Szeretném azt hinni, hogy olyan esztétikát vagyok képes létrehozni, amelynek a szépsége időtálló.
- Hogyan kerültél a debreceni MODEM-be?
- Megkértek, hogy itt állítsak ki. Ez egy gyönyörű hely, a kiállítás nagyszerű, kiváló a kurátor és érzem a jó minőséget, így nagyon örülök, hogy létrejöhetett ez a kiállítás.
- Hogyan kapcsolódnak egymáshoz a kiállítás részei?
- Mindet én készítettem. (Nevet.) Különböző korokban elhelyezett képekről van szó, amelyek éppen a korszakok közötti különbség révén kommunikálnak egymással. Szerepelnek képek interbellum, azaz háborúk közti időszakokból, a '30-as és a '60-as évekből is. Az utóbbi tíz évben nagyon érdekel, hogy különböző időt vagy kort használjak a történeteim elmeséléséhez. Emellett összeköti őket az is, hogy mind installációs darabok.
- Általában honnan szerzed az inspirációt?
- Ágyon fekve, kanapén ülve, olcsó programokat nézve a tévében vagy amikor más emberek beszélnek hozzám - ezek számomra mind-mind tökéletes mozgatórugók az inspirációhoz.
- Gondolkoztál már azon, hogy színházat csinálj?
- Azt kell, hogy mondjam, mostanában egyre többet gondolkozom rajta. Kisfilmeket készítettem már, de színházat még nem.
- Készül valamilyen új projekted jelenleg?
- Egy új sorozattal készülök, amely a várakozásról szól és a Waiting címet fogja viselni. Gyakran kerülünk olyan szituációba, hogy várnunk kell, mi mégsem akarjuk ezt, közben mindig csinálni akarunk valamit, legtöbbször az okostelefonjainkat bújjuk. Van, hogy várunk az orvosra a rendelőben, és még nem tudjuk, jó hírt kapunk-e. Vagy a szerelmünkre egy étteremben, de nem jön. Erről az érzésről fog szólni ez a sorozat, erről a szörnyű érzésről. Mikor nem a családoddal, a barátaiddal vagy az iPhone-oddal vagy és muszáj várnod a jó vagy rossz hírekre, és közben már félig halott vagy belül. Ott ülsz és vársz. Nem élsz már többé. Ez az új projektem.
hírlevél
