A szászcsávási emberek legszemélyesebb tereibe, otthonaikba pillanthatunk be a filmben, apró, finom, érzékeny jelenetek ismertetik meg Csángáló és Dumnezeu, a prímás kibontakozó tragédiáját. Hogyan érintett meg a film?
Könnyes szemmel jöttem ki a vetítésről, mert sokat jelent nekem ez a film, ismerem a főszereplőket, és ezt az egész világot, ahol játszódik. Abban bízom, hogy azt is megérinti majd, aki nem járatos ebben az igen rurális, erdélyi falusi világban. Szászcsávás Maros megyében van, Kis-Küküllő völgyében, egy kilencszáz lelkes kis zsákfalu, ahol magyarok és cigányok élnek együtt – és ahol egészen különleges hagyományokat őriztek meg. A zenekar tagjai együtt és külön-külön is világhírűek, és amennyi hódolójuk van!
A helyi zenei hagyomány egyik csodája a főszereplő, Mezei Ferenc Csángáló, de sok minden másról is beszél a film, küzdelemről, kitartásról, mélységes hitről, az egymás iránti szeretetről. Mindennapi küzdelmeinkről valójában, csak más környezetben.
Szívszorító látni ezeket az embereket a maguk esendőségében, ebben a sáros világvégi faluban, miközben a zene által megjárták a mennyeket is.
Eljutottak a világ legnagyobb koncerttermeibe és óriási dicsőséget szereztek a magyar népzenének. A lábuk előtt hevert Amerika, Hollandia, Németország.
Mióta ismered őket?
Sebestyén Márta (Fotó/Forrás: Váradi Levente)
Nagyon régóta. Amikor az első hír jött arról, hogy Feri bácsi Parkinson-kóros lett, és épp azt vesztette el, amiről híressé vált: az egészen különleges és virtuóz muzsikálási technikáját, elindítottunk egy jótékonysági mozgalmat az idős, beteg zenészekért a Hagyományok Házában. Őérte és a prímás kollégájáért tartottuk az első koncertünket 2013-ban.
Azóta is minden évben rendezünk ilyen koncerteket, de sajnos egyre többet megyek egykori mestereim temetésére. Idős erdélyi zenészek, énekesnénik mennek el, akiktől a legszebb dalokat tanultam. Mégis olyan jó volt látni ebben a filmben a rengeteg fiatalt Sepsiszentgyörgyön, Udvarhelyen, vagy a budapesti táncházakban - látni hogy vannak követőik, akiket beojtottak, megigéztek a muzsikájukkal, és mégiscsak marad utánuk valami. Feri bácsinál az is hatalmas boldogság, hogy az unokáját sikerült bevonzani a zenébe. Belegondolni sem merek, hogy mit tennék, ha velem történne ilyesmi, hiszen a létezésem értelme az éneklés.
Ha nem énekelhetnék, az olyan lenne, mintha egy madár nem repülhetne!
Jártál Szászcsáváson?
Igen, egyszer még koncerteztünk is ott, ami aztán különös kihívás volt. Innen a városból odamenni és azt a zenét előadni, amit tulajdonképpen tőlük tanultunk! Én pont a tiszteletes úréknál aludtam és sose felejtem el, úgy hirdették meg a fellépésünket, hogy „este, fejés után koncert”.
Csodálatos, nyitott szívű emberekkel találkoztam ott, annyi szeretet van bennük, ez a filmben is látszódik.
Ebben az archaikusabb világban a családi háttér nagyon erős kapocs, a közösség az imádkozás erejében hisz leginkább, számukra egy agyműtét teljes science-fiction. Rettenetes érzés lehetett Feri bácsinak amikor kitették a zenekarból, mégis sok gyönyörű emberi pillanatot rögzített a kamera.
Azonnal igent mondtál a felkérésre, hogy a film civil nagykövete legyél?
Persze! Azt szeretném, ha minél többen megismernék Csángáló történetét. A székelyföldi barátaimtól hallottam először a filmről, Kincses Kálmántól, Székelyszenterzsébet református tiszteletesétől, akinek a lányait zsűriztem a Pávában. Ők ismerték a rendező, László Barna szüleit Rugonfalváról. Tőlük jött először a felkérés.
A szászcsávási zenei hagyományba mennyire illeszkedik az ének?
A tánc, a hangszeres zene és az éneklés az egész életüket átszövi, Feri bácsi, vagyis Csángáló is nagyszerű énekes és táncos volt.
Létezik a szászcsávási csodának egy másik oldala is, amire nincs még egy példa a Kárpát-medencében: ez pedig a többszólamú éneklési hagyomány
- ami a magyar népdaltól egyébként idegen, mert abban egyszólamúság van. Igen ám, de a faluban meggyökeresedett a 18. században, svájci iskolamesterek által odavitt genfi zsoltáréneklés hagyománya. Olyannyira, hogy a mai napig, nem csak a zsoltárokat, hanem mindent több szólamban énekelnek. Azonnal rááll a fülük és már nyomják a harmóniákat, fantasztikusak! Amikor ott jártam, másnap reggel nyolc körül, a borospincében a hordók között énekeltek nekem zsoltárokat a helyi bácsik. Elképesztő volt! Egyedülálló!
Amikor Szokolay Sándor meghallotta ezt az éneklést, felkiáltott: „Úristen, megszólalnak a kódexek!”
Mennyit jársz át Erdélybe?
Sajnos nem annyit, mint amennyit szeretnék, mert nem vagyok elég mozgékony. Ha lenne egy autóm és vezetnék, könnyebb lenne. Vonattal nehézkes kis helyekre eljutni. Emlékszem egyszer motorral mentünk Vajdaszentiványba egy cimbalmos bácsihoz, mindössze négy kilométert kellett megtennünk, de egy órába telt, olyan sár volt és járhatatlan utak. A filmből is látszik, hogy nehéz körülmények vannak arrafelé, az elkényeztetett városi ember el sem tudja képzelni, hogy így is lehet élni a 21. században. És így is meg tudják őrizni a méltóságukat, a hitüket, a tudományukat. Amikor az élet maga írja a forgatókönyvet, nincs annál meggyőzőbb szerintem.
Mezei Ferenc Csángáló, az Isteni kéz c. filmben (Fotó/Forrás: BIDF)
Idén ünnepled a 45 éves évfordulódat a pályádon. Visszatekintve, mit emelnél ki?
Ki gondolta volna 45 éve, amikor Sebő Feri felfedezett copfos gimnazistaként, hogy négy évtized alatt országon belül és hét határon túl is hagyományt teremtünk.
Persze mindenki hülyének nézett, sőt gyanús, nacionalista elemnek tartottak minket a kádári Magyarországon, de most azért meg lehet nézni, hogy mégis felkeltettük az érdeklődést, hogy kütyü-világ ide, vagy oda, nagyon sok gyereket megtalál a népzene és komolyan foglalkoznak vele. Jól látszik a Fölszállott a Páva színvonalán is, hogy van utánpótlás és van jövő - ahogy ebben a filmben is Csángáló unokája folytatja a családi hagyományt. Engem ez éltet, ennek örülök, ha látszik az eredmény. Ezért megérte minden, a sok-sok nehéz óra, perc, nap, időszakok.
És az éneklés?
Állandóan énekelek! Nem foglalkozom azzal, hogy hány éves vagyok, hiszen folyamatosan abban a világban lebegek és élem napjaimat, amit a világon a legjobban szeretek. Az egyetlen éles határ a magánéletben van, amikor a lányból anya lesz. Az éneklésben, a zenélésben gyönyörű, boldog folyamatosságban létezem, rendszerváltáson innen és túl.
Ami nehéz, hogy fogalmam sincs, hogyan kell pályázni, pénzt szerezni. Nem vagyok erre kiképezve, stábom sincs, se menedzserem, se sajtósom. Azt gondolom, ha valakit tényleg érdekel, hogy mit csinálok, az majd megtalál. Furcsa a mai világ, a legjobb bornak is óriási cégér kell, de tudom, hogy szükség van az értékekre.
Fejléckép: Sebestyén Márta (Fotó: Perger László)
hírlevél
