A felkészülés során az derült ki számomra, hogy eddig már sok mindennel foglalkoztál: színészként sokszor álltál színpadon, szerepeltél kisjátékfilmekben, később pedig múzeum- és drámapedagógusként is dolgoztál. Most pedig megkaptad életed első főszerepét egy nagyjátékfilmben. Pontosan milyen helyet foglal el a színészet az életedben?

Amikor a gimnáziumban megkaptam a nagy kérdést, hogy mi szeretnék lenni, át sem néztem azt a brosúrát, amit a tanárok a kezünkbe nyomtak – egyértelmű volt, hogy színész leszek. Mindezt úgy, hogy egyébként soha nem gondolkodtam el ezen komolyabban, magától értetődő természetességgel álltam hozzá a kérdéshez. A családom egyáltalán nem is értette, mert nagyon gátlásos voltam, semmiféle előjelét nem adtam annak, hogy színészettel szeretnék foglalkozni. De aztán legyintettek: legyek fa vagy szél a színpadon. A színművészetis felvételire Halász Péter készített fel, aki nem klasszikus értelemben vett színházat csinált, ezért sokan mosolyogtak is, hogy ha vele dolgozom, akkor nem sok jót jósolnak. Közben ráadásul lusta is voltam, úgy mentem el az első fordulóra, hogy meg sem tanultam az összes kötelezőt. Még Péter is felröhögött, amikor túljutottam az első körön, egyszerűen nem akarta elhinni. A csoda végül a második fordulóig tartott. Emlékszem a magyarázatra is: festett hajjal, kifestett körmökkel érkeztem a felvételire, és azt mondták, a személyiségem már túlságosan kiforrott ahhoz, hogy dolgozni tudjanak velem. Ez megnyugtatott, hogy nekem tulajdonképpen nincs is keresnivalóm ott, már csak azért sem, mert éppen azért takargattam a külsőmet, mert nem alakult még ki a személyiségem, és szörnyen bizonytalan voltam.

Bizonytalan voltál, és még csak nem is készültél rá tudatosan, hogy színész légy. Mi vonzott benne mégis?

Azt éreztem, hogy jó lennék benne.

de sajnos annyira gátlásos voltam, hogy nem tudtam kimutatni, amit éreztem.

Mi történt a felvételi után?

Péter ajánlotta, hogy menjek el az Új Színház Stúdiójába. Ez végső soron ugyanolyan volt, mint egy klasszikus színészképzés, nagyon jó tanáraim voltak, de még mindig úgy éreztem, hogy nem az én világom. És egyébként is: általában nem igazán tudok sokáig megmaradni intézményekben. Csoda, hogy a gimnáziumot be tudtam fejezni, mert egyszerűen nem jártam be az iskolába.

Mi okoz ebben nehézséget?

Például a korán kelés, a folyamatos tanulás, minden, ami rendszerességgel jár.

Krasznahorkai Ágnes az Elfogy a levegő című film forgatásán (Fotó/Forrás: Mozinet)

Szóval eljöttél az Új Színházból is.

Igen, de Péter ekkor még mindig fogta a kezem. Éppen akkor közösen csináltak színházat Jeles Andrással, ez volt a Városi Színház a Kálvária téren. Azt mondta, ott majd megtanít mindent, amit tudnom kell.

Az a színpadi jelenlét, a színházhoz való viszony, amit képviseltek, rettentő szimpatikus volt. Olyannyira, hogy lényegében be is költöztem oda a színházba. Péter eleve ott lakott már. Nem volt ez annyira meglepő, öt éven keresztül ez volt az életünk, folyamatosan mentünk és csináltuk az előadásokat, amiket egyébként a kutya nem nézett meg. Azt mondtuk mindig magunknak, hogy ha többen vagyunk a színpadon, mint a nézőtéren, akkor nem tartjuk meg az előadást… és ez néha elő is fordult. Nagyon sajnálom, hogy Halász munkáját a Városi Színházban csak a halála után kezdték el értékelni, vagy csak utána jöttek rá, vagy tettek úgy, hogy mennyire őrületesen jó volt, amit csinált.

Ekkorra már megszűnt a bizonytalanságod?

Sajnos nem, még mindig rettenetesen gátlásos voltam, sőt, Jeles Andrástól egyenesen rettegtem, annyira nagy embernek tartottam, szinte megszólalni is alig mertem. Pedig az elég fontos a színpadon... Hogy jövök én ahhoz, hogy bármit is csináljak az ő színházában? És ezt a tiszteletet ma is fenntartom felé.

De közben azt mondod, nem engedték el a kezed, és folyamatosan dolgoztak veled. Valamit biztosan láttak benned.

Szerintem a kitartást látták, és talán sejtették, hogy miért ragaszkodom ilyen görcsösen a színészethez. Én tényleg úgy éreztem, hogy az a valami ott van belül, de ez a hülye gátlás egyszerűen sohasem szakadt át bennem. Úgyhogy eljött egy pont, amikor azt mondtam, ebből elég. Péter rendezett egy előadást a Jordán Tamás vezette Nemzeti Színházban, és én kaptam a főszerepet. Ez egy másfél órás monológ volt, egy elmeháborodott apácáról szólt Mariana Alcoforado naplói alapján. Iszonyatos nagy színészi feladat, és hiába éreztem akkor is, hogy mit kellene csinálni, nem jött ki belőlem. Legfeljebb egyszer, amikor visszamentünk a Városi Színházba, ahol a saját közegem előtt játszhattam. A Nemzetiben vért izzadva végigcsináltunk tizenegynéhány előadást, és akkor önkritikát gyakoroltam. Elég sok középszerű színész van, gondoltam, minek erősítsem én is ezt a tábort? Körülbelül tíz évre el is hagytam a pályát.

Jelenet az Elfogy a levegő című filmből (Fotó/Forrás: Mozinet)

Ekkor jött képbe a drámapedagógia?

Előbb még vendéglátóztam egy rövid ideig itthon, aztán Berlinben öt évig, ami hihetetlenül hasznos emberismereti iskola, szerintem mindenkinek az életben egyszer ki kellene próbálnia. Amikor visszaköltöztünk Budapestre, nem sokkal később megszületett a lányom, Lenke. Ha visszagondolok, azt hiszem, az anyasággal együtt sikerült először megszabadulnom a gátlásaimtól és a megfelelési kényszereimtől, na meg persze annak köszönhetően is, hogy eltávolodtam hosszú időre a színészettől. Még Berlinben volt egy nagyon jó barátnőm, aki múzeumpedagógiával foglalkozott, sokat mesélt a munkájáról, és a szülési szabadságom alatt úgy gondoltam, szívesen kipróbálnám én is. Megkerestem hazai szakembereket, akik nagyon segítőkészek voltak, és bevettek maguk mellé, kvázi gyakornokként. Amikor megtudták, hogy színészként dolgoztam, ők javasolták, hogy végezzem el a drámapedagógiai képzést. Úgyhogy a következő néhány évben intenzíven beleástam magam a dologba. Csakhogy a színészet valahogy mégsem hagyott nyugton…

Hogyan lehetséges visszatérni tíz év után?

Ennyi év kihagyás után már szinte nem ismertem senkit a színházban, egyedül Vajdai Vilit, aki néha elhívott egy-egy előadásba a TÁP Színházba. De láttam, hogy ez így nem fog menni. Az akkori férjem operatőrként dolgozott, és a munkáján keresztül átláttam, hogyan működik a filmes szakma. Elmentem casting ügynökségekhez, abban a hiszemben, hogy a nagy számok törvénye alapján, ha elég sok helyre beregisztrálok, előbb-utóbb hívni fog valaki. És így is lett: először reklámszerepléseket kaptam, aztán jöttek a rövidfilmek, sőt becsúszott néhány nemzetközi produkció is.

Akárhogy is nézem, ez egy sikersztori.

Azt gondolod?

Lemondtál a színészetről, ehhez képest most egy remek filmben kaptál főszerepet, amit ráadásul a torontói fesztiválon mutattak be. Hogy történhetett ez?

Teljesen véletlenül. A film operatőrével, Táborosi Andrással mentünk az utcán, akinek találkoznia kellett Moldovai Katival. Ez körülbelül három perc volt, csak köszöntünk egymásnak, aztán el is búcsúztunk. Néhány nap múlva aztán felhívott Andris, hogy Kati szeretne meghallgatni egy filmre.

Ebből a találkozásból olyan energiákat érzett meg, ami alapján azt gondolta, hogy ez a dolog működhet – ezt Kati mesélte, nem én találom ki. Azt mondta, valójában az arcomra sem emlékezett, csak az energiára, amit hoztam magammal, és neki éppen erre volt szüksége.

Krasznahorkai Ágnes az Elfogy a levegő budapesti díszbemutatóján (Fotó/Forrás: Paseczki Lidia)

Nem is tudta, hogy dolgoztál színészként?

Gondolom, megkérdezte azért Andrist. Nem tudom, mit felelt volna, ha nincs közöm a színészethez, de így, hogy megismertem őt, szerintem akkor is meghallgatott volna. Ezt követően egy elég hosszú, körülbelül két hónapig tartó castingfolyamat következett, aminek a végén kiderült, hogy engem választ.

Sejtem a választ, de illik megkérdezni: hogy reagáltál?

Majd’ kiugrottam a bőrömből. Persze felfogtam rögtön, hogy ez óriási dolog és feladat egyben. Úgy éreztem, kaptam egy utolsó lehetőséget, hogy megmutassam azt a bizonyos belső valamit, amit addig nem sikerült.

Nem ijesztett meg ennek a súlya?

Ez már csak akkor történt meg, amikor elkezdtünk dolgozni és konkrét feladatokkal találtam szemben magam.

De ezek a hangok szerencsére csak néha jöttek elő. A forgatás harminckét napig tartott, ennyi idő alatt minden, ami lejátszódhat egy emberben, az le is játszódott bennem. Persze, ezen az sem segített, hogy a jeleneteket nem lineáris sorrendben vettük fel, és rögtön a forgatás elején az egyik legnehezebb feladattal kezdtünk.

Ez melyik jelenet?

Amikor a karakterem elsírja magát. Borzasztó nehezen sikerült.

Ezek szerint igazi könnyek voltak?

Igen. Aztán legalább egy órát bőgtem még a felvétel után, mert olyan dolgokat kellett előhoznom magamból, amik tényleg eléggé fájdalmasak. Ezért lett volna hasznos, ha felvesznek a Színművészetire, mert ott állítólag megtanítják, hogyan kapcsold ki és be ezeket az érzelmeket. Én is láttam olyan színészeket, akik egy csettintésre el tudták sírni magukat, aztán újabb csettintésre abbahagyni. Számomra felfoghatatlan, hogyan lehetséges ez.

Jelenet az Elfogy a levegő című filmből (Fotó/Forrás: Nemzeti Filmintézet)

Magyar filmeknél még mindig sokszor halljuk azt a kritikát, és én is így érzem néha, hogy a színészek nem tudnak őszintén megszólalni, mintha ledobná őket magáról a vászon. Nagyon rég láttam a tiédhez fogható alakítást, ami ennyire hiteles, valósághű, természetes lett volna, és ez egyébként a teljes színészi gárdára igaz. Milyen instrukciókat kaptál a rendezőtől?

Az instrukciói legfeljebb az adott jelenetekre vonatkoztak, de olyan útmutatást nem fogalmazott meg, amit mindvégig szem előtt kellett volna tartanom. Kati nem azt csinálja, hogy megmondja, mit tegyek, mit ne, ehelyett rengeteget beszélgetünk magáról a karakterről, az ő személyiségéről.

Most, hogy már fél órája beszélgetünk, azt hiszem, értem is, miért érezhettem ennyire természetesnek az alakításod: te a valóságban is hasonlítasz erre a karakterre.

Nem tudom, volt-e olyan élményed gyerekkorodban, hogy van egy barátod, akit annyira szeretsz és akivel olyan sok időt töltesz együtt, hogy elkezdesz hasonlítani rá. Folyamatosan figyeled őt, foglalkozol vele, mígnem átveszed a személyiségjegyeit, a hanglejtését, a gesztusait, a mimikáját.

– legalábbis így fogalmaztam meg magamnak, hogy mi történt velem a film forgatásakor. Ilyen értelemben tényleg nem volt szükség színészkedésre, mert csak a megfelelő állapotba kellett kerülnöm, és elmondanom a szöveget. Én sem érzem őt magamtól olyan távolinak.  

Jelenet az Elfogy a levegő című filmből (Fotó/Forrás: Mozinet)

Ez a film azért játszik a néző idegrendszerével is: végig kell néznünk a lassan kibontakozó botrányt, el kell szenvednünk a főhőssel az összes megaláztatást és igazságtalanságot, vele együtt mi is egyre feszültebbek leszünk. Azt hittem, előbb vagy utóbb kirobban belőle a düh, de ez nem történik meg. Mindvégig megőrzi a méltóságát, így bennünk, a nézőkben marad ez a feszültség.

A forgatókönyvben szerepelt egyébként egy jelenet, amikor felszabadul ez a sok feszültség, de az, hogy visszamondtak helyszíneket, oka volt annak, hogy nem tudtuk felvenni. Szóval Kati nem direkt kínozza a nézőket. Ő is úgy érezte, hogy

Azt a jelenetet, amikor a tanárnő ellátogat a diákja apjához, elpróbáltuk úgy is, hogy mindketten kikelnek magukból, és a végén már üvöltenek egymással – és az igazság az, hogy sokkal erősebb volt, amikor Ana higgadt maradt.

Az alakításod ott volt a legizgalmasabb, amikor egy-egy lélegzetvétellel vagy pillantással tudtad jelezni, hogy bár a karakter kívül még mindig higgadt, belül óriási viharok dúlnak benne.

A valóságban sem úgy működik, hogy valaki vagy kiegyensúlyozott állapotban van, vagy pedig dühös, csapkod és ordibál. Sok-sok réteg van a két szélsőség között, ezzel szerettünk volna játszani. És szerintem ez így hiteles is, hiszen az emberek azért igyekeznek általában türtőztetni magukat, még ha érződik is rajtuk, hogy feszített állapotban vannak, az esetek többségében nem buggyan ki belőlük. Szerencsés esetben nem üvöltjük le egymás fejét az életben sem egyfolytában. Igaz, az utcán azért néha egész mást tapasztalok.

A film olyannyira aktuális, hogy amikor kijöttem a vetítésről és bekapcsoltam a telefonom, első hírként jött szembe velem, hogy kirúgtak egy egyetemi tanárt, amiért szóvá tette, hogy az egyik befolyásos szülő gyerekét egy kifejezetten neki készített vizsgasor alapján vizsgáztatták le. És akkor még nem is beszéltünk a könyvfóliázásokról…

Ebben csak az a legmegdöbbentőbb, hogy amikor a film ötlete megszületett, Magyarországon ez még nem volt téma. A film ugyan megtörtént eseményeket dolgoz fel, de mindez Romániában játszódott le, valamikor a 2010-es évek elején.

Az Elfogy a levegő című film alkotógárdája a 39. Varsói Filmfesztivál díjátadója után (Fotó/Forrás: Nemzeti Filmintézet)

Ugyanakkor azt is gondolom, hogy kiemelni valamit, ami éppen zajlik, és rámutatni, hogy rossz, önmagában nem nagy teljesítmény. Sokkal izgalmasabb, ha az aktualitásokon keresztül valami állandó problémáról is lehet beszélni. Szerintem ez a film is ezt csinálja.

Ebben egyetértünk,

Ezért lehet, hogy Torontóban és Varsóban is értették. Ezekre a fesztiválokra ráadásul a világ minden tájáról ellátogatnak emberek, akik el is mondták, mennyire ismerős volt számukra is a szituáció. Mi nem láthattuk előre, hogy ez a premier idején ennyire aktuális lesz Magyarországon. Na jó, Kati lehet, hogy ráérzett, mondtam, hogy nem földi szenzorai vannak.

Azt hiszem, mindenféle aktualitása mellett a film legfontosabb témája a tehetetlenség. Hiába érzed, hogy van egy saját igazságod – talán még igazad is van –, de ha kiállsz érte és felvállalod, csak magadnak ártasz, és szinte semmi esély, hogy bármit is elérj vele. Az a gyanúm, hogy amióta világ a világ, ez így volt.

A tehetetlenséget nagyon is érzékelem a hétköznapokban. Az igazság viszont furcsa dolog, a saját szemszögéből mindenkinek igaza van. Ezért olyan nehéz néha az együttélés, pláne, ha még ezt sokszor fentről manipulálják is. A legfélelmetesebb számomra, hogy gyakran találkozom elvakult, megközelíthetetlen emberekkel, és hiába mondom el az álláspontomat, újra és újra falba ütközöm. És persze érzékelem a rendszer nyomása miatti tehetetlenséget is. Itt tudok visszakapcsolni ahhoz, amit korábban mondtam:

Ha valaki elmagyarázza, talán betartom, de értelmetlenül, automatikusan, megszokásból – az nekem nem megy. Velem is történt már hasonló eset. Egy időben szociálisan hátrányos helyzetű gyerekekkel foglalkoztam Érden. Három éven keresztül csináltunk egy színjátszó kört, ami baromi fontos volt a srácoknak – megjegyzem, nekem is –, mert kimozdította őket az addigi életükből. Nagy feladat volt ennyi időn keresztül ott tartani őket, és elérni, hogy minden héten saját elhatározásból eljöjjenek az órákra, ahelyett, hogy az utcán lófrálnának. Egy vezetőváltás után azonban kötelezővé tették, hogy havi leírásokban számoljak be róla, mi történik az órákon. Csakhogy ez nem úgy működött, ahogyan azt fentről elképzelték: előfordult, hogy egy hónapig csak helyzetgyakorlatokat csináltunk vagy beszélgettünk arról, mi történik velük, mert mindig az alapján készítettünk előadást, ami őket foglalkoztatta. A csoportban két fiatal egymásba szeretett, és onnantól kezdve nem érdekelte őket más, kizárólag erről akartak beszélni. És én ezt szépen meg is írtam a havi kis jelentésemben. Pár héttel később felhívtak, hogy akkor köszönik szépen a munkámat, arra nincs szükség, hogy a fiatalok lelki világával foglalkozzunk.

Megint csak: kiállsz azért, amit helyesnek gondolsz, de nincs pozitív eredménye. Ha már ez a film a tanárokról szól, mintha a tüntetéseken ezzel a tehetetlenséggel találkoznánk újra és újra. 

Igen, de a tüntetéseknek talán annyi pozitív hozadéka mégiscsak van, hogy az emberek láthatják, hogy nincsenek egyedül az érzéseikkel, problémáikkal. Legalább egymással lehet beszélgetni, és ez felszabadító lehet, ha eltekintünk attól, hogy magasabb, döntéshozói szinten kit érdekel, ha utcára vonul pár ezer ember. Szerintem senkit… A film kapcsán egyébként Veiszer Alinda készített egy nagyszerű interjút Lannert Judit oktatáskutatóval, aki nagyon tisztán látja, mi történik most az oktatásban. A közönségtalálkozók után nekünk is feltették a kérdéseket, hogy oké, értjük a problémát, de mit lehetne tenni? És nem tudtunk válaszolni. Épp ezért volt megnyugtató, hogy vannak ilyen emberek, mint ő, aki megoldásokat is tud javasolni.

Krasznahorkai Ágnes az Elfogy a levegő című film forgatásán (Fotó/Forrás: Mozinet)

A tanároktól érkeztek hozzátok visszajelzések?

Az első közönségtalálkozónk Szolnokon volt, és szintén szóba kerültek ezek az aktuális kérdések. A nézők körülbelül fele tanár volt, és a vetítés végén egy páran meghatódottan jöttek oda, hogy elmondják, nekik mennyi erőt és bátorságot ad ez a film. Láttam rajtuk, hogy nagyon megviseli őket mindaz, ami történik, és kétlem, hogy ez csak azokra lenne igaz, akikkel találkoztam. Amikor itt, Budapesten a Művész Moziban mutattuk be a filmet, szintén a közönség fele tanár volt. Nyilvánvalóan számítottunk rá, hogy az aktualitások miatt érdekli majd az embereket, de arra nem készültem fel, hogy konkrétan elém állnak, és elmondják, hogy az ő életükre milyen hatással van ez a film. Ilyenkor azért az én könnyzacskóim is megremegnek.

Felerősítettétek a hangjukat?

Inkább azt mondanám, ez a film visszaadta a tartásukat.

Azt hiszem, fel tudtunk mutatni egy igazán erős tanárképet, egy szerethető és követhető karaktert: valakit, aki bátor, de nem agresszív. Ahogy minden emberből, úgy tanárból is nagyon sokféle van, el tudom képzelni, hogy sokaknak egyszerűen nem passzol a személyiségéhez, hogy kimenjen az utcára, és hangosan tiltakozzon. És ez rendben is van így. A filmbéli tanárnő is ilyen: a maga szerény eszközeivel harcol az igazáért.

Milyen érzés volt, amikor megtudtad, hogy Torontóban debütál a film?

Pontosan emlékszem, mert éppen nagyon rossz napom volt. Kati telefonon hívott fel, és teljesen higgadtan közölte velem, hogy: „Ági, akkor megyünk Torontóba.” Én sikítoztam és ujjongtam, aztán felhívtam az összes ismerősömet.

A premieren láttad először a filmet?

Belenéztem különböző fázisaiban, de nagyvásznon, hangkeveréssel, teljesen kész állapotban Torontóban láttam először. Hogy őszinte legyek, nem is igazán tudtam megítélni, milyen a film, legalább négyszer-ötször meg kellett néznem, hogy ne azzal legyek elfoglalva, hogy Úristen, hogy nézek ki, mit csinálok rosszul. Az igazság az, hogy még ma sem megy igazán. Minden jelenetnél eszembe jut az a sok kis apróság, ami a forgatás közben történt, és automatikusan arra gondolok, hogy ja, ez volt az a nap, amikor az operatőr egy gördeszkára tette fel a kamerát, és úgy rögzítette a felvételt. Talán majd egyszer én is látni fogom önmagában is ezt a filmet. Torontó egyébként fantasztikus. Ilyenkor mindig azt szokták mondani, hogy „el sem hiszem”, „teljesen váratlanul ért”, de most már értem, miért. Ezek nem üres szavak, tényleg leírhatatlan érzés volt ott lenni. Furcsa tapasztalat ez, mert éled az életed, majd hirtelen történik valami rendkívüli, varázslatos dolog, rövid időre kiszakadsz a valóságból, de nem sokkal később vissza is kell térned a hétköznapokba, ahol aztán mindent ugyanúgy kell csinálnod, mint azelőtt. Szóval tényleg nem könnyű felfogni, mi is történt velünk.

Krasznahorkai Ágnes és Bölönyi Zsolt az Elfogy a levegő budapesti díszbemutatóján (Fotó/Forrás: Paseczki Lidia)

Ha jól értem, a saját alakításod sem tudtad megítélni. Kaptál esetleg visszajelzést barátoktól, családtagoktól?

A szüleim és a nővérem is megnézték. Anyukám szerintem megmaradt abban az eufóriában, amiben eleinte én, nem tudta magát túltenni azon, hogy az ő kislánya van a vásznon. A nővérem azért sok kritikát megfogalmazott, de ő egyébként is szuperkritikus. Apukám annyit mondott, hogy nagyvásznon nem voltam annyira zavaró. Varsóban találkoztunk egy operatőrrel, aki a vetítés másnapján lehívott minket egy helyi kávézóba, és nagyon részletesen elmondta, mi működött és mi kevésbé. Az nagyon jót tett. Hálás voltam érte.

Boldog lennék, ha több ilyen visszajelzés érkezne, nem véletlenül nevezik építő kritikának, segít az embernek.

Az interjú elején sok szó esett arról a bizonyos belső elképzelésről, amit nemigen tudtál megvalósítani. Most sikerült?

Hál’ Istennek, vannak olyan pontok a filmben, amikor úgy érzem, igen. A sírós jelenet mindenképpen idetartozik, a végső tárgyalás a történet végén vagy amikor Ana kimegy a mosdóba rágyújtani. Az anyukával is sok jó jelenetet vettünk fel, de ezek végül nem kerültek bele a filmbe. Persze, sok olyan is volt, ahol a fejemet fogtam, annyira rosszul sikerült, de szerencsére ezek is kimaradtak. Összességében örülök, hogy van néhány pillanat, amivel elégedett tudok lenni.

Kiderült, hogy képes vagy rá.

Szeretném is folytatni a munkát, de ehhez nyilvánvalóan lehetőségek kellenek. Ilyen viszont nincs még egy az életben.

Ki tudja?

Ki tudja, persze, de azért vannak sejtéseim. Különben azzal, hogy ez a film elkészült, én már boldog vagyok. Ha nem jön több ilyen lehetőség, azt sem bánom, mert a lányomnak már meg tudom mutatni, hogy az anyukája mit tette le az asztalra. Ezt a filmet bátran itt hagyom neki.

Fejléckép: Krasznahorkai Ágnes (Fotó/Forrás: Csüllög Eszter)