A sznobizmusból, a felső tízezerből gúnyt űzni régóta kedves tevékenysége az alkotó embereknek. Többek közt az általunk az év filmjének nevezett A szomorúság háromszöge is odasózott nekik egy kellemeset. És talán senkinek nem is kell magyaráznunk, hogy az önmaga kifinomultságától szinte elaléló közönséget miért is roppant könnyű nevetség tárgyává tenni. Azt azonban, amit Mark Mylod legújabb filmjében, A menüben kapnak, egykönnyen biztosan nem teszik zsebre.
Kapcsolódó
A nyugati ember tengeribetegsége – Megnéztük az év legjobb filmjét
Akinek pénze van, az bármit megtehet, és meg is tesz, akinek pedig nincs, annak hirtelen elvei lesznek – nagyjából így lehetne összegezni Ruben Östlund új filmjének központi gondolatát. A szomorúság háromszöge teljes joggal söpörte be a cannes-i Arany Pálmát.
Történetünk főszereplője Tyler (Nicholas Hoult), a fiatal gasztrofanatikus, valamint újdonsült barátnője, Margot (Anya Taylor-Joy). A pár – tetemes összegért cserébe – elutazik egy szigetre, hogy egy exkluzív, több órán át tartó vacsorán vegyenek részt. A menüt a Hawthorne étterem világhírű séfje, Slowik (Ralph Fiennes) állította össze, akinek felfogásában a gasztronómia konceptuális művészet, amelyben a világ tökéletességét kell reprodukálnia a szakácsnak. Tyler roppant izgatott, hogy végigkóstolhatja a különleges ételeket, Margot azonban közel sincs lenyűgözve az étterem időnként már-már pofátlan kínálatától. Ő ugyanis sejti, hogy
valami nincs rendben a Hawthorne-ban, amely inkább egy diktatórikus rezsimnek tűnik.
Mylod filmje elsősorban a dráma és a vígjáték elemeivel operál, létrehozva azt a különleges élményt, amikor valami egyszerre véresen komoly és zavarba ejtően stupid. Emellett időnként a horrorra emlékeztető elemeket is beemel a rendező, igaz, csak kis mértékben, célja ugyanis nem a megrémítés, az elborzasztás, hanem a gondolati koncepció megerősítése. Nemrég külön cikkben mutattuk be, hogy a modern horrorok egyfajta paradigmaváltáson estek át, aminek következtében a filmek már nem elsősorban az ijesztgetésre építenek, hanem egy összetettebb gondolat vagy vízió kibontására. Ebbe a sorba, ha nagyon akarjuk, A menü is beilleszthető, ha csak kis mértékben is.
Kapcsolódó
Gyönyörű rémület – Így újultak meg a horrorfilmek
A boszorkány, Örökség és Tűnj el! – három korszakalkotó film az elmúlt tíz évből, amelyek nemcsak bebizonyították, hogy a horror is teljes értékű műfaj, de egyúttal utat mutattak a következő rendezőgenerációknak. És ez a reform rá is fért a zsánerre.
A történet első harmadában a film egyfajta metanarratívát alkalmaz, hogy megmutassa, milyen módon reagálnak az emberek a megmosolyogtatóan különleges, ám a legkevésbé sem laktató gasztrokülönlegességekre. A fanatikus mindenre azt mondja, hogy csodálatos, és szinte átszellemül a falatoktól, bármit is tesznek elé, az üzletembert egyáltalán nem érdekli a séf művészete, az ételkritikus pedig azonnal hozzálát a kritika megfogalmazásához sok-sok idegen szó halmozásával. Margot meg egyszerűen csak nem érti, hogy mindezért hogyan képes valaki még fizetni is.
A vacsora aztán minden egyes fogással egyre bizarrabb fordulatot vesz, Slowik és emberei pedig újabb és újabb erkölcsi határokat lépnek át, mígnem az est rémálomba fordul át.
A film főhőse egyértelműen Margot, aki a nézőt képviseli, az „átlagembert”, akinek semmi köze ahhoz, ami körülötte zajlik. Csak véletlenül csöppen ebbe a sznob Paradicsomba, ahová neki, mint hozzá nem értőnek, belépni sem volna szabad. Slowik ugyanis kifejezetten leckéztetni szeretné a többi dúsgazdag vendéget, azokat, akik szerinte tönkretették az ő művészetét.
Jelenet A menü című filmből (Fotó/Forrás: Fórum Hungary)
Igen, erre megy ki a játék, Mylod filmje kritikát mutat fel az elitnek, azoknak, akik „magukhoz rontják” a művészt és a műalkotást is. Merthogy a készítők szerint ez történik. A művész a tökéletes létrehozására törekszik, az elit pedig azonnal rárepül. A kritikus aztán számonkéri a tökéletesség hiányát, az üzletember státuszszimbólumnak használja, a szakbarbár pedig eljátssza a műértőt. Ennek az öngerjesztő folyamatnak pedig az lesz az eredménye, hogy
a művészetből kiveszik valami igazán fontos: a valódi párbeszéd művész és műértő között.
Enélkül ugyanis a műalkotások csupán megmaradnak a tökéletesség látszatánál, mert az élmény nem jön létre. Seth Reiss és Will Tracy forgatókönyvírók egészen egyértelművé teszik, hogy e gondolat kibontásáért írták meg az egész filmet. Szerintük ugyanis ahhoz, hogy a művészet betöltse a funkcióját, nem elég egy alázatos alkotó, empatikus befogadó is kell hozzá. Más szóval: nem árt, ha valaki meg is eszi azt az ételt, nem csak lefotózza és külső jegyei meg a körítés alapján osztályozza. Sőt, a végkifejlet mintha azt is sugallná, hogy ily módon egyesülhet egy műalkotásban az eszményiség és a praktikum. Az ideális állapot, amikor a tökéletesség igényével készült étel laktat is.
A készítők tesznek egy kísérletet arra is, hogy valamiféle politikai-társadalmi gondolatot is vigyenek a filmbe, hiszen mint említettem, a Hawthorne személyzete gyakorlatilag egy autoriter rezsimként funkcionál. Slowik szájából elhangzik egyfajta figyelmeztetés is arra vonatkozóan, hogy az emberiségnek miként érdemes viszonyulnia az elnyomáshoz, illetve hogyan érdemes kivívni a szabadságot. Ám ez a szál némileg felszínesnek tűnik, mivel jól érezhetően nem ez foglalkoztatta elsősorban az alkotókat.
Ralph Fiennes és Anya Taylor-Joy A menü című filmben (Fotó/Forrás: Fórum Hungary)
Egy olyan film sikeréhez, amely alapvetően mégiscsak kikezdi a néző jóérzését, elengedhetetlen egy parádésan gonosz karakter, akit Ralph Fiennes testesít meg, pazar módon. Slowik kétségkívül a legkifinomultabb úriember az egész bolygón, ám egyetlen hűvös mosolyával képes megfagyasztani a vért a nézőben.
Aki emlékszik a brit színész – minden bizonnyal – legkiválóbb alakítására a Schindler listájából, az pontosan tudja, hogy ezt a mosolyt nem feltétlenül akarjuk újra átélni.
Anya Taylor-Joy hosszú idők óta, főként A boszorkány című film és A vezércsel című sorozat óta az egyik titkos favoritom a következő évtizedek meghatározó színésznőjelöltjei között. Igaz, ezt a címet biztosan nem A menüvel fogja kiérdemelni, minthogy Margot karaktere kevesebb valódi drámaiságot hordoz magában, mint Slowiké. És amúgy is: nehéz a vásznat uralni, ha Ralph Fiennes is ott van.
A menü közel sem tökéletes film, a párbeszédek időnként túlságosan műviek, és nem sikerül megtartania a korábban említett egyensúlyt a dráma és vígjáték határán, a mérleg időnként elbillen a komikum irányába, szerintem az összhatás rovására. Ettől függetlenül egy élvezetes, pörgős és nem utolsó sorban elgondolkodtató alkotás. Nekem, akinek épp cikket kell írnom egy történetről, amiben egy művész bosszút áll mások mellett a kritikusán is, legalábbis súlyos terheket rakott a vállamra. Ha Mark Mylod vacsorára invitál, egész biztosan nemet mondok.
Fejléckép: Ralph Fiennes és Anya Taylor-Joy A menü című filmben (Fotó/Forrás: Fórum Hungary)
hírlevél
