Ez a világ rendje, még ha fáj is – kritika az Arany Medve-díjas Alcarrásról

Vannak filmek, amik csodálatos utazásokra hívnak, elhitetik velünk, hogy léteznek az általunk ismertnél jóval színesebb, izgalmasabb, különleges történetekkel és fordulatokkal teli világok, hősökkel meg persze antihősökkel. És vannak, amelyek nem tesznek egyebet, mint hogy a maga valóságában, szépségeivel és csúfságaival együtt mutatják meg, milyen is valójában az életünk. Ilyen film lett a katalán rendező, Carla Simón legújabb drámája, az Alcarrás is, amellyel az idei Berlinalén elhódította az Arany Medve-díjat.

A történet elején rögtön szembesülünk a film alapproblémájával, amely főhőseink egész életére súlyos hatással van: a Solé család megtudja, hogy alcarrási birtokuk helyére – ahol őszibarack-termesztésből tartják fenn magukat – egy új beruházást terveznek. A projekt részeként pedig kivágnák az életüket jelentő fákat. A családnak nincs mit tennie, ugyanis a területet csupán egy generációkkal korábban kötött, szóbeli megállapodás alapján használhatták.

szembe kell nézniük a ténnyel, hogy hamarosan mindent elveszíthetnek.

Jelenet az Alcarrás című filmből (Fotó/Forrás: Vertigo Média)

Carla Simón filmjében ezernyi potenciális drámai szál bontakozik ki, és valamennyit meg is próbálja érzékeltetni. A Solé família ugyanis igazi temperamentumos, dolgos nagycsalád, ahol a hangos nevetés és a kiabálás szinte szempillantás alatt váltja egymást, éppúgy, ahogy a kemény munka és a közös szórakozás. Érdekes módon a forgatókönyv nem emel ki senkit sem, nincs valódi főszereplőnk, a rendező tekintete ugyanakkora mértékben fordul az egyes karakterek felé. Ennek köszönhetően

Látjuk például a nagypapát (Josep Abad), akinek a vállát napról napra jobban nyomja annak a tudata, hogy hiába dolgozta végig az életét, nem volt képes bebiztosítani családja számára a biztos megélhetést. Ő még azoknak az időknek az embere, amikor egy kézfogás, az adott szó és az emberség többet számított holmi papíroknál.

Ott van az ő fia, Quimet (Jordi Pujol Dolcet), a földkerekség legmakacsabb embere, aki kizárólag a kemény munkának él, még akkor is, ha fizikai fájdalmaitól alig bír már kikelni az ágyból. Benne ugyancsak dolgozik a becsületesség tisztelete, de végletes gondolkodása miatt előbb pusztulna el, mint hogy kiegyezzen valakivel, aki szerinte nem korrekt. Legidősebb gyermeke, Roger (Albert Bosch) eközben kettőzött erővel dolgozik, hogy kivívja apja elismerését, de bármit is tesz, soha nem felelhet meg az elvárásoknak, Quimet ugyanis más sorsot szánna neki. Quimet tinédzser lánya, Mariona (Xénia Roset) pedig eközben csak élni szeretné a normális tinédzserek életét, ám egy „nem normális” családban erre esélye sincs.

Jelenet az Alcarrás című filmből (Fotó/Forrás: Vertigo Média)

És még csak alig néhány karaktert mutattunk be ebből a tényleg nem hétköznapi családból, amelyet jó időbe telik kiismerni nézőként. Kaotikusnak tűnhet a leírásból, de valójában a film egyik legerősebb eleme éppen ez az összetett kapcsolat- és viszonyrendszer, amelyben szépen lassan érthetjük meg, ki kinek a cinkosa. Elképesztő módon hiteles valamennyi színész alakítása, olyannyira, hogy

Ez azonban csak a film egyik fontos rétege, a szociológiai hitelesség mellett ugyanis Carla Simón a világ szükségszerű változásairól mesél nekünk. Hiszen a nagy beruházás és az ipari gépek formájában a Solé család életébe a modernitás tör be kíméletlenül, és cincálja szét addigi, a mai kor szemével nézve idilli életüket. Az Alcarrás azonban közel sem a régmúlt világának elsiratásáról szól. Nem állítja, hogy a tradicionális, vidéki közösségekben a természet és ember kapcsolata tökéletesen harmonikus lett volna, csupáncsak annyit, hogy a mai kort ismerve volt az.

A főhősök sokszor kikapcsolódásszerű „gyilkolászása” egyfajta tükörképe a mezőgazdasági gépeknek, amelyek ugyanilyen barbár módra tépkedik ki a fákat a földből. Szó sincs tehát „bezzegrégenezésről”. Ez a film azt mutatja meg, hogy semmi sem állandó, az emberiség átalakulásával járó változások pedig valakinek mindig a kárára történnek – a természet rovására mindenesetre biztosan.

Jelenet az Alcarrás című filmből (Fotó/Forrás: Vertigo Média)

Ez a kettősség, a Solé család nehéz, munkával teli, mégis meghitt, bensőséges élete és a fejlődő/változó világ érzelmek nélküli rombolása adja azt a furcsa érzést, amiért igazán szeretni lehet ezt a filmet, ami egyébként néha nem is egészen filmszerű. Nincsenek drámai fordulatok, az elnyomott érzelmek alig-alig akarnak a felszínre törni, a közelgő tragédia pedig sosem jön el úgy, ahogy várnánk, a feszültségek nem kulminálódnak egy végső katartikus jelenetben. Nem látunk mást, csak azt, ahogy a valóság szépen lassan lezajlik előttünk. Ez a világ rendje, még ha fáj is – mintha ezt mondaná Carla Simón.

Az Alcarrás valószínűleg mindenkinek meg fogja érinteni a szívét. A filmben szerepel néhány egészen csodálatos jelenet, amelyek képesek könnyeket csalni az ember szemébe. Ilyen például, amikor az egyik legkisebb unoka és a nagypapa együtt énekel egy szívfájdítóan szép dalt, amely mintegy összefoglalja a család múltját és jövőjét. Mindenki közül ugyanis a legfontosabb karakterről még nem beszéltünk: Irisről (Ainet Jounou), a kislányról, aki

Sokáig úgy tűnhet ugyanis, hogy pusztán csak a köztes jelenetek kitöltése miatt kell néznünk az ő játékát, ám a történet végéhez közeledve egyre nyilvánvalóbb, hogy Iris testesíti meg mindazt, amit a rendező üzenni szeretne. Carla Simón ugyanis látványosan kerüli, hogy kimondja, de ily módon azért azt sugallja: van remény. Ha más nem is, legalább egy gyermek nevetése.

Fejléckép: Jelenet az Alcarrás című filmből (Fotó/Forrás: Vertigo Média)