Ez után a magyar film után egy ideig nem lesz kedvünk „jóemberkedni”

A szatíra és a szociográfia határán mozgó dráma nemrég a Tallinni Black Nights Nemzetközi Filmfesztiválon nyerte el a „Rebels with a Cause” szekció különdíját, hamarosan pedig már a hazai mozikban is láthatjuk. Ami nagyszerű hír azoknak, akik valami igazán rendhagyó dolgot szeretnének látni: Császi Ádám filmjében tényleg van valami Anderson eleganciájából, Kaufman csavaros logikájából, meg egy jó adag Östlund kíméletlen gúnyosságából. De ne vegyük el az érdemet az alkotóktól: a rendező és társforgatókönyvírója, Lengyel Balázs páratlanul színvonalas filmet hozott létre, amely

A történet szerint egy színházi rendező (Horváth Kristóf) öt nehéz sorsú roma fiatal életéről készít színdarabot egy vidéki színházban. Az alkotó maga válogatta ki a szereplőket, hogy az előadásban őszintén és nyíltan beszéljenek saját tragédiáikról. A darabban szereplő fiatalok nincsenek elragadtatva a produkciótól: úgy érzik, a rendező a nyomorukkal kereskedik, és nem csinál mást, csak ráerősít a sztereotípiákra. Hamarosan azonban az előadást meghívja egy neves berlini színházi fesztivál, a csoport tagjai pedig, kiszolgáltatva a helyzetnek, kénytelenek szembenézni saját múltjukkal, valamint a meglehetősen rasszista társadalmi és művészi elittel.

Jelenet a Háromezer számozott darab című filmből (Fotó/Forrás: Mozinet)

Császi Ádám filmje a legjobb értelemben vett posztmodern történet, amely elemi erővel kezdi el szétfaragni a néző értékítéleteit, önmagáról alkotott képét, és egyszersmind kíméletlenül mutat rá az úgynevezett társadalmilag érzékeny művészet kétes motivációira. Az alkotók ezt egy bravúrosan kivitelezett koncepcióval érik el elsősorban, olyasmivel, amihez foghatót, mondjuk, Kaufman Kis-nagy világában láttam ilyen jólműködően: tudniillik elmossák a határokat fikció és valóság között. Folyamatosan változtatják, egymásba olvasztják a nézői pozíciókat, újabb és újabb történeteket mesélnek a történeten belül, a szereplők közvetlenül a kamerának beszélnek, aminek eredményeként

Folyamatosan egy spirálba csavarodunk, amelynek belsejében a történet valamennyi rétegét egyszerre látjuk. Mintha egy filmet néznénk egy valós eseményeket bemutató filmről, amely egy olyan színdarabról szól, ami megpróbál ténylegesen a valóságba átlépni. Innen ered a cím is: a történetben szereplő rendező ugyanis a berlini előadásra egy valódi gettóból vásárol fel egy „tradicionális cigány házat” (értsd: egy nyomorúságos, omladozó viskót), amelyet eredeti formájában, háromezer számozott darabra lebontva szállíttat el és állít fel a színpadon – úgy, hogy még a benne élő kisfiút is magukkal viszik Németországba, csak úgy, a hitelesség kedvéért. A Horváth Kristóf által alakított rendező minden idők egyik legmegátalkodottabb gonosz karakterének tűnik, aki a művészet mögé bújva saját ambícióit próbálja előrelendíteni, igaz, a történet előrehaladtával aztán az ő karaktere is más fényben tűnik fel, hiszen könnyen lehet, hogy ő is csak egy szerepet játszik. Sőt, szinte biztos.

Jelenet a Háromezer számozott darab című filmből (Fotó/Forrás: Mozinet)

A film tehát problematizálja a sokszor öncélú művészeket, akik érzékenység, empátia, társadalmi felelősségvállalás címszó alatt nem valódi segítséget kínálnak, nem veszik fel a küzdelmet a sztereotípiákkal, hanem kiszolgálják az önmaga felvilágosultságától szinte elaléló elit igényeit. Hiteles (vagyis: nyomorúságos) történeteket kínálnak fel, amelyek a lehető legközelebb állnak a valósághoz, sőt lehetőség szerint tökéletesen reálisak is, hogy aztán a nézőik kiskosztümben és öltönyben, biztos távolságból élhessék át, milyen borzalmas lehet szegénynek lenni. Mint egy groteszk cirkusz, ahol a produkció mások nyomora. A történet alapján nem nehéz arra a következtetésre jutni, hogy

ha nem szolgál másra, mint hogy a jómódú közönség megnyugtathassa a lelkiismeretét. Hiszen aki képes őszintén megsajnálni a nincsteleneket, az rossz ember nem lehet, ugye?

A készítők rámutatnak, hogy gyakran éppen azok erősítik meg a rasszista sztereotípiákat, akik a legharsányabban szeretik hangoztatni, hogy elítélnek mindennemű megkülönböztetést. A történet egy pontján a filmbéli társulat tagjai gyakorlatilag lenácizzák a fél német liberális sajtót – persze, ebben a jelenetben látványosan butának állítják be az újságírókat, de ettől még a gesztus féleérthetetlen.

Jelenet a Háromezer számozott darab című filmből (Fotó/Forrás: Mozinet)

Az alkotók emellett természetesen egy konkrétabb témáról, a hazai roma lakosság tragédiájáról is beszélnek. Pontosan ismerik azt a többségi társadalomban működő lelki mechanizmust, hogy ha csak elhangzik a cigány vagy a roma szó, rögtön beindulnak az emberek fejében a népszerű toposzok: sztereotípiák, előítéletek, önfelmentő mantrák, a körülmények okolása, üres lózungok a felzárkóztatás szükségességéről. Na meg persze egyfajta szorongás, a bűnözésre kényszerülő nincstelenektől és a sorsuktól való félelem, amely mintha a legfőbb gátja lenne a tényleges megoldásoknak. Hiszen hiába minden sajnálat és empátia, a többségi társadalom mint nagy egész olykor úgy tűnik, mintha mégsem akarná annyira felemelni magához a roma társadalmat. Könnyebb megsajnálni őket egy-egy film vagy színdarab erejéig, mint szembenézni azzal, hogy

amelyek adott esetben bűnözésre kényszerítenek egy éhező embert.

Császi Ádám filmje módszeresen bűntudatot kelt a nézőben, ami értelemszerűen nem jó érzés – ez jelzi, hogy valószínűleg jó művel van dolgunk. Az ember nem szívesen érez lelkiismeret-furdalást úgy, hogy ő személyesen gyakorlatilag nem tett semmi rosszat. De nem árt, ha valaki időnként szembesít azzal, hogy az alapvetően jónak tartott tulajdonságaink sem kikezdhetetlenek.

Jelenet a Háromezer számozott darab című filmből (Fotó/Forrás: Mozinet)

Persze, mindez nem működhetne a csodálatos szereplőgárda, Farkas Franciska, Oláh Mizo Edmond, Pápai Rómeó és Pászik Christopher és Varga Norbert nélkül, akik egytől egyig remekül játszanak. A film legnagyobb sztárja azonban számomra egyértelműen az operatőr, Balázs István Balázs volt, akinek vizuális megoldásai teszik igazán mesterivé és átélhetővé a történetet. Lassan kúszó, egymásba olvadó, hosszú snittjei, Wes Andersont idéző, már-már pedánsan szabályos beállításai, meghökkentő színei, lidércesen bevilágított álomjelenetei, valamint az óvatos lassúsággal elforduló, az addig látottakat új, torz szögből megmutató felvételei mind-mind hosszú ideig velem maradnak. Lehetetlen nem a hatása alá kerülni.

Tavaly decemberben könnyű dolgom volt, amikor a Larryt látva kijelenthettem, hogy megvan az év legjobb magyar filmje. Ha nem lenne még csak március, most ugyanezt tenném. Az biztos, hogy Császi Ádám iszonyú magasra rakta a lécet.

Fejléckép: Jelenet a Háromezer számozott darab című filmből (Fotó/Forrás: Mozinet)