Ezt a viccet bizony mi értettük félre – kritika a Joker második részéről

Emlékeznek még Todd Philips 2019-es Jokerének utolsó jelenetére, ahol a terapeuta megkérdezi Arthur Flecket, mégis min nevet? A Joaquin Phoenix által zseniálisan alakított karakter pedig csak annyit felel: úgysem értené a viccet. Nos, nagyon úgy tűnik, hogy ez több volt, mint egy ötletes befejezés: talán a forgatókönyvíró-rendező így próbálta meg jelezni, hogy valójában mi, a közönség voltunk azok, akik jó eséllyel nem értettük meg a történet mögött megbúvó csavaros tréfát.

Őszintén szólva, nem teljesen értem azt a fajta gyűlöletáradatot, amivel a közönség és a kritikusok egyaránt fogadták a mára már kultikussá vált film folytatását.

Persze, azért talán Todd Philips is felelős, hogy a nézők fejében téves prekoncepciókat ültettek el: az első részben megtapasztalhatta a széles közönség, milyen egy igazán jól felépített történet egy megbízhatatlan narrátor szemszögéből, ezt pedig most, a folytatáskor kiterjesztették még az előzetesre is, amely szándékosan megtévesztő, és több olyan látványos jelenet is van benne, amely végül egyáltalán nem került bele a végleges filmbe. Azok, akik rajongtak az első epizódért, valóban azt hihették, a második részben visszatérünk Arthur Fleck sajátos, anarchikus igazságosztásához.

Jelenet a Joker című filmből (Fotó/Forrás: InterCom)

Csakhogy látszólag mindenki elfeledkezett róla, hogy Philips Jokere közel sem az a Joker volt, akit a Batman-filmek főgonoszaként, a társadalmi rendet és igazságot, az erkölcsbe vetett elképzeléseinket védelmező denevérember antitéziseként ismerünk. A 2019-es mozi valójában nem egy klasszikus képregényfilm, hanem egy dráma volt, amelynek középpontjában az a szociális feszültség állt, hogy a modern nyugati társadalmak tökéletes közönnyel viseltetnek azok a névtelen tömegek iránt, akiket a rendszer kivet magából. Nekik lett a szószólójuk Arthur Fleck, egy mentálisan súlyosan zavart kisember, aki téveszméitől megzavarodva elkövetett hat gyilkosságot, amivel példaképpé, ikonná lett ezeknek a tömegeknek a szemében. De valóban ez a férfi lehet egy új, a rendszert lebontani vágyó mozgalom élharcosa?

Elképzelhetőnek tartjuk, hogy ő, aki még saját fantáziája és a valóság között sem tud különbséget tenni, terrorcselekményeket eszel ki, és rettegésben tartja a várost? Éppen ő, aki már az első filmben is megkegyelmezett annak, aki kedves volt vele? Hiszen ő nem vágyott soha semmi többre, csak hogy szeressék – egy fenéket akart ő anarchiát. Hol van ő a Heath Ledger-féle, végtelenül filozofikus Jokertől, aki akár ártatlanokat is simán kivégzett, hogy igazolja démoni logikáját… Bizony, a kétszemélyes téboly (folie à deux) elnevezésű pszichológiai jelenség címbe emelésével a rendező valószínűleg arra utal, hogy mi, a nézők is azonosultunk Arthur Fleck téveszméivel. 

Ez a Joker nem vágyott másra, mint megértésre és emberségre, ezt pedig most, a folytatásban megadta neki Todd Philips. A Kétszemélyes tébolyban ugyanis a rendező behozza Harley Quinn (Lady Gaga) karakterét, akit a filmben csak Lee néven szólítanak, ezzel is jelezve talán, hogy ez a lány nem az, akit a képregényekből megszoktunk. A történet szerint Arthur Fleck az Arkham Elmegyógyintézetben tölti napjait a szigorú és zsarnokoskodó őrök közt, akik rendszeresen megalázzák a bentlakókat. Itt várja, hogy elkezdődjön a tárgyalása, ahol

gyermekkori traumái miatt ugyanis a személyisége olyannyira meghasadt, hogy kialakult benne a Joker nevezetű énje. A pert óriási médiafigyelem övezi, a tárgyalásokon pedig rendre hatalmas tömeg gyűlik össze a bíróság előtt, akik maszkokban és bohócfestéssel az arcukon csak arra várnak, hogy Fleck felszólaljon mint a Joker, és elindítsa végre a forradalmat. Csakhogy őt nem igazán érdekli az anarchia: a férfi ugyanis szerelmes, és látszólag Lee is szereti. Az azonban kétséges, hogy a nő vajon kihez vonzódik igazán: Arthur Fleckhez vagy a benne lakozó Jokerhez.

Jelenet a Joker: Kétszemélyes téboly című filmből (Fotó/Forrás: Warner Bos. Ent.)

Todd Philips ezúttal nem a nézők félrevezetésével jeleníti meg a férfiban lakozó tébolyt, hanem – egészen remek módon – musicaljeleneteken keresztül elevenednek meg Fleck szerelmes fantáziái. Személy szerint én mindig is borzongtam a műfajtól, a Táncos a sötétbent leszámítva minden egyes musicaltől kedvem támadna kirohanni az egész univerzumból, de ebben a filmben ez a koncepció megállja a helyét:

Ezek a dalbetétek pedig egészen változatosak, jól illeszkednek a főhős aktuális szellemi mélységeihez vagy magasságaihoz, a hozzájuk társuló képi világ a koreográfiákkal kiegészülve egyszerre hátborzongató és felemelő. Hátborzongató, hiszen mégiscsak egy gyilkos tébolya tör bennük felszínre, ugyanakkor felemelő is, mert megjelenik bennük a szerelem és a boldogság mindent letaglózó ereje. Lady Gaga hangi adottságairól talán nem szükséges külön szót ejtenünk, míg Joaquin Phoenix minden aggodalmunk ellenére egészen tisztességes énektudást mutat be, amelyet szerencsére nem javítottak fel tökéletesre: hangja karcos, pallérozatlan, de elég jó ahhoz, hogy működjenek a jelenetek, és elhiggyük, ilyen lenne, ha az őrültekházában vagy a tárgyalóteremben dalra fakadna egy szorongó, anyakomplexusos gyilkos.

Jelenet a Joker: Kétszemélyes téboly című filmből (Fotó/Forrás: Warner Bos. Ent.)

A Kétszemélyes téboly történetében Lee és Fleck között pontosan az a feszültség feszül, ami a néző és Todd Philips között. Mi, a nézők, azt akarjuk, amit a lány: hogy Arthur nyomja el magában Arthurt, váljon Jokerré, és vigye véghez azt a politikai-társadalmi programot, amit akaratlanul is elindított. Todd Philips viszont pontosan ismeri saját karakterét, és az ő lelki világát tárja fel előttünk, pszichologizáló, kissé talán mézes-mázas és felszínes stílusban, hogy rávilágítson, mi is félreértettük a viccet:

Hogy a nézők miért távoznak a mozikból csalódottan, miért özönlenek a lesújtó kritikák – az „internet népe” egyenesen azt állítja, ennél még a Suicide Squad is jobb volt, ami azért van annyira rossz vicc, hogy még Joker sem nevetne rajta –, annak az oka bizonyára a film végkifejletében rejlik. A történet ugyanis megosztó befejezéssel zárul. Véleményem szerint ez a helyes befejezés, amely tökéletesen összhangban áll azzal, ami bújtatottan, de mindvégig ott bujkált már a 2019-es Jokerben is. De ennél több részletet nem volna ildomos elárulni egy kritikában – sajnos, holott a film tanulsága csak ennek fényében volna teljesen megérthető.

Jelenet a Joker: Kétszemélyes téboly című filmből (Fotó/Forrás: Warner Bos. Ent.)

Kellő önkritikával nézve a Joker: Kétszemélyes téboly méltó és konzekvens folytatása az előzményének. Érzésem szerint Todd Philips előtt két út állt: vagy nem készít egyáltalán második részt – hiszen az első film önmagában is kerek egész volt –, vagy pedig megírja a folytatást, de akkor ezzel a tanulsággal és végkövetkeztetéssel, amit most aztán egész világ gyűlölni látszik.

A film lehengerlően ellenpontozott stílusa és képi világa – amely Fleck józan pillanataiban rettentő nyers, szürke és tragikusan reális, míg a musicaljelenetekben színpompás, felemelő és ördögien karnevalisztikus –, Joaquin Phoenix és Lady Gaga párosa önmagában érv amellett, miért érdemes látni ezt az alkotást. Még akkor is, ha utóbbinak sajnos a forgatókönyv nem hagyott túlzottan nagy terepet, hogy kibontakoztassa színészi kvalitásait.

A rendező sem az első részben, sem a folytatásban nem ment biztonsági játékra: nem próbálta kiaknázni a nézők előfeltevéseit, megadni azt, amire mindenki vágyott. Ehelyett megpróbált rávilágítani annak a helyzetnek a fonákjára, hogy látszólag azért szerették az emberek az első filmet, mert egy kissé talán félreértették azt. Hát, hogy egy klasszikust idézzünk az előző részből: most azt kapjuk, amit megérdemeltünk.  

Fejléckép: Jelenet a Joker: Kétszemélyes téboly című filmből (Fotó/Forrás: Warner Bos. Ent.)