Vizuál

Ezt most miért nekem kell mondani? Én nem vagyok rasszista! – interjú Császi Ádámmal és Horváth Kristóffal

2023.04.27. 14:15
Ajánlom
Kritika tárgyává tehetjük-e mások jószándékát és empátiáját? Lehetséges-e a kisebbségekről a sztereotípiák megerősítése nélkül beszélni, úgy, hogy többet váltsunk ki az emberekből, mint puszta együttérzés vagy szánalom? Be lehet-e bizonyítani valakinek, hogy rasszista, akkor is, ha magát nem tartja annak? És ha igen, hogyan lehet mindezt jól csinálni? Valahogy úgy, ahogy a Háromezer számozott darab című magyar film készítői teszik, akik történetükben kíméletlenül szembesítik a nézőket azzal, milyen érzés, ha ezúttal őket bélyegzik meg ismeretlenül. Császi Ádám rendezővel és Horváth Kristóffal – ismertebb nevén Színész Bobbal –, a Tudás Hatalom alapító tagjával, a film egyik főszereplőjével ültünk le beszélgetni, hogy a koncepció megszületéséről, a romák és a többségi társadalom viszonyáról, a rasszizmus különböző formáiról, a szavak erejéről kérdezzük őket.

Háromezer számozott darab

Egy színházi rendező öt nehéz sorsú fiatal roma életéről készít előadást. A színdarab kendőzetlen kegyetlenséggel meséli el életük valós történetét, vagyis: a nyomorukkal kereskedik. Amikor az előadást meghívja egy neves német színházi fesztivál, a csoport tagjai kénytelenek szembenézni múltjukkal, és felvenni a küzdelmet a rasszista sztereotípiákkal.

Forgalmazó: Mozinet

Meg kell mondanom, nem túl könnyű előttetek újságíróként ülni. A filmetekben egy emlékezetes jelenetben a média képviselői is megkapják a magukét.

Horváth Kristóf: Ez mindenkinek jár. Nem arról szólt, hogy az újságírókat, a rendőröket, a taxisofőröket vagy bárkit konkrétan rasszistának nevezzünk. Csak meg akartuk mutatni, hogy a jelenséggel mindannyian együtt élünk.

Hogy kezdődött a közös munkátok?

HK: Ádámmal már húsz éve ismerjük egymást. Tíz évvel ezelőtt a Roma Oktatási Alaptól kaptam egy felkérést, hogy hívjuk fel a figyelmet a korai iskolaelhagyásokra egy videóval, ami attól volt eredeti, hogy nem a döntéshozókat szólítottuk meg, hanem roma gyerekekkel közösen csináltunk egy szellemes produkciót, ahol bemutathattuk a saját nézőpontunkat. A régi barátság okán Ádám volt az, akiben megbíztam, hogy képes lesz hozni azt a fajta nyelvet, amivel mi dolgoztunk. Ezek szerintem csodálatos videók lettek. Akkor született meg a Tudás Hatalom, akikkel aztán nyolc éven keresztül mindenféle oktatási, művészeti projektben vettünk részt. Menet közben Ádám többször is becsatlakozott, többnyire videoklipeket gyártottunk együtt. Amikor eljött az idő, nem volt kérdés, hogy őt hívom be rendezőnek a Cigány magyar című előadásunkba, ami gyakorlatilag a kiindulópontja lett a Háromezer számozott darabnak.

Az előadás ötlete mikor vetődött fel?

Császi Ádám: Az egész tulajdonképpen egy írásgyakorlat volt a társulat tagjai számára, és Kristóf szerette volna, ha ezt én csinálom végig velük. Viszont ez nem hagyományos értelemben vett önéletírás volt, hanem arra kértük őket, hogy ezeket a történeteket különleges szempontból, fiktív elemekkel tarkítva írják meg. Hogy találjanak egy metaforát, és azon keresztül meséljenek. Szerettük volna, ha ez többről szól, mint hogy pusztán reflektálnak a saját életükre. Ezeken a szövegeken körülbelül fél évig dolgoztunk, és amikor Kristóf elolvasta az anyagokat, egy storytelling előadást látott benne. Akkor született meg a Cigány magyar ötlete. Én javasoltam, hogy az előadást fel kellene vagdosni, és frontálisan kellene megvalósítani, hogy ne vallomások legyenek, hanem provokációk.

Miért?

CSÁ: Ezek nagyon bensőséges szövegek voltak. Mindegyikben volt valami szemrehányás, kitárulkozás, egyfajta konfrontáció a körülöttük lévő világgal. Kristóffal ezért azon kezdtünk el gondolkodni, vajon hogy lehetne úgy megszólaltatni a szövegeket, hogy többet váltsanak ki a nézőből, mint puszta együttérzés meg szánalom. Ez a gondolat amúgy Kristóf és a társulat gondolati horizontja. Azt szerették volna, ha ezek a történetek nemcsak méltósággal hangzanak el, hanem kihívóak is egyben.

Ezáltal akartuk arra kényszeríteni a nézőt, hogy vizsgálja felül azt a romaképet, ami a fejében van.

HK_CsA_006-105028.jpg

Császi Ádám (Fotó/Forrás: Fábián Évi / Fidelio)

HK: Egy empowerment előadást akartunk csinálni. Az előadásban annak ellenére láttad nagynak, erősnek, okosnak és méltóságteljesnek a szereplőket, hogy közben ugyanúgy a legaljasabb sztereotípiákkal dolgoztunk. A darab ereje ebből a gondolati összetettségből fakadt. Ennek része például annak felismerése, hogy én hogyan válok „jó cigánnyá” azáltal, hogy úgy viselkedem, ahogy a többségi társadalom elvárja tőlem. Ha erre tudok reflektálni, akkor már sikerült behoznom egy olyan gondolkodásmódot, ami általában láthatatlan marad. Ez a saját életemben is egy tanulási folyamat volt. Utólag jöttem rá, hogy bizonyos dolgokat nagyon sokszor csak azért mondtam, hogy a többségi társadalomnak tetsző legyen. Az első videoklipünkben azt rappeltük, hogy: „Ha választanod kell, hogy olvasás vagy evés, válaszd az olvasást, és megszűnik az éhezés.” Amit, persze, én mondhatok romaként egy romának, hogy ha nagyon rossz a helyzet, a kaját tolja inkább félre, mert annyira fontos a tanulás. De ha ehhez közben látványosan bólogat a többségi társadalom, az gáz. Úgy csináltunk, mintha ez egy valós választási lehetőség lenne. Egy jól működő társadalomban valakinek szólnia kellett volna, hogy: „Színész Bob! Eszednél vagy? Miket beszélsz?”

Hányszor mondták nekem is, hogy bár látszik, hogy cigány vagyok, de azért én nem vagyok olyan… És tulajdonképpen örültem neki.

Amikor megtörtént a Deák téri késelés, volt egy roma fiú, aki kiállt, és arról beszélt, itt az ideje, hogy mi, cigányok összefogjunk, és kizárjuk magunk közül a bűnözőket. Akkor ő is belelépett ugyanebbe a pocsolyába. Amivel az a baj, hogy nem segíti a társadalom gyógyulását, csak visszaigazol valami hamis képet.

HK_CsA_009-105033.jpg

Horváth Kristóf (Fotó/Forrás: Fábián Évi / Fidelio)

Azoknak, akiknek hozzám hasonlóan nem volt szerencséje látni a Cigány magyart, hogy mutatnátok be? Hogyan próbáltátok ezt a gondolatot képviselni?

HK: Ahogy Ádám mondta, mindenkihez találtunk egy metaforát. Oláh Mizo Edmond például azt mondta, ő nem cigány, mert nem felel meg a sztereotípiáknak. Franci (Farkas Franciska – a szerk.) pedig egyenesen azt állította, hogy ő cigány akart lenni, hogy lehessenek kifogásai. Ezt értem különleges nézőpont alatt, mert a közönségben így folyamatosan ott vibrált a tudat, hogy de hiszen ezt nem akarhatta, ez nem választás kérdése. És ebből már könnyen jöhet a felismerés, hogy micsoda téves gondolkodás valakit olyasmiért elítélni, amiről nem dönthetett.

CSÁ: Szerintem a Tudás Hatalom egyik nagyon fontos központi gondolata az is – és ehhez a darab meg a mostani film is kapcsolódott –, hogy tulajdonképpen nincs olyan, hogy kisebbség. A kisebbség mindig a többség által definiálódik. Éppígy nincs egyetlen nemzetkarakterológia sem. Értelemszerűen mindenki vérig sértődne, ha kijelentenénk, hogy a magyarok ilyenek vagy olyanok. A kisebbségeket mindig a többség tükrözi vissza valahogy, ők társítanak hozzájuk attribútumokat. De ezek sosem valódiak, mindig a többségről szólnak igazából. Ők festik magukat a kisebbség által. Általában a vágyképeinkről, az önképünk megerősítéséről szól.

HK: Funkciója van ezeknek a sztereotípiáknak.

CSÁ: Így van.

A kisebbségek elnyomása azért cél mindenhol, mert ha ki tudunk jelölni egy csoportot, akikhez képest mi többek vagyunk, akkor mindig felsőbbrendűnek is látjuk magunkat.

Ha azt mondjuk, hogy a homoszexualitás aberráció, a heteroszexualitás rögtön normatív lesz. Ezeket a hatalmi viszonyokat szerettük volna megkérdőjelezni azáltal, hogy bemutatjuk, a romákról alkotott kép valójában egy konstrukció, vagyis létrehozott dolog. Nem sok köze van ahhoz, hogy valójában milyenek.

HK_CsA_012-105107.jpg

Horváth Kristóf (Fotó/Forrás: Fábián Évi / Fidelio)

A darab aztán eljutott Berlinbe is. Éppúgy, ahogy a filmbéli társulatot is meghívják Németországba, ahol aztán még több sztereotípiával kell szembesülniük. Mennyiben felel ez meg a valóságnak?

CSÁ: Egyáltalán nem, Berlinben nagyon kedvesen viselkedtek velünk, a Deutsches Theaterben semmiféle atrocitás nem ért minket. Viszont az ottani tapasztalataim után újra kellett gondolnom mindazt, amit csináltuk. Azt láttam ugyanis, hogy a művelt felső középosztálybeli nézők, akik eljöttek az előadásra, őrülten nevettek és vadul tapsoltak. Ez egy olyan darab, ami kritikus a nézővel. Fehér emberként nem reagálhattál rá jól: ha sírtál, az volt a baj, ha nevettél, akkor az. Ehhez képest azt látni, hogy az emberek ezen mennyire jól szórakoznak, a végén pedig elszomorodnak, meglehetősen visszás érzéseket keltett bennem. Ez, illetve a filmfesztiválokon szerzett tapasztalataim csatoltak vissza és kerültek bele a Háromezer számozott darabba. A film egy ipar, ahol az őszinte művészi szándékot produktumként adják és veszik – művészet és üzlet nem válik el benne.

Ezért vetődött fel benned, hogy filmként is elkészítsétek?

CSÁ: Az én okom ez volt, igen. Mivel én nem vagyok roma, mindig nehéz és megkérdőjelezhető pozíció volt számomra, hogy én tulajdonképpen egy vendég vagyok a Tudás Hatalom produkcióiban. Ameddig nem kerültem egy autoritáspozícióba, mondjuk úgy, nem kellett szembenéznem azzal, mit is csinálok, amikor megrendezem az ő történeteiket, ezért jól éreztem magam. A darab után már nem. Úgy éreztem, hogy én értelmezem a roma történeteket. Voltak is emiatt viták az előadás kapcsán, és utólag úgy látom, nem mindig engedtem érvényesülni a társulat nézőpontjait. Bármennyire is azt gondolom, hogy a végeredmény jó lett, szólhatott volna jobban a társulatról.

HK_CsA_007-105031.jpg

Horváth Kristóf (Fotó/Forrás: Fábián Évi / Fidelio)

Ezt Kristóffal meg tudtátok végül beszélni?

HK: Nagyon komoly konfliktusok voltak köztem és Ádám között, a társulat és Ádám között, köztem és a társulat között, illetve a társulat egyes tagjai között is. De az igazság az, hogy másképp nem működhetett volna. Minden olyan művészi munkában, ahol hierarchikus rendszer van, nagyobb nyitottságra, elszántságra van szükség a vezetők részéről. Mert én a társulat vezetőjeként mondhatok olyan dolgokat, amit nekik nincs joguk. Miért? Csak mert idősebb vagyok. Ugyanakkor ennek a problémáját végül a filmbe is belecsempésztük.

CSÁ: Konfliktusok alatt ne arra gondolj, hogy katasztrofálisan összevesztünk. Ezek jó, hasznos konfliktusok voltak. A Cigány magyaré volt életem legjobb próbafolyamata. A mai napig nagyon szeretem a társulat minden tagját, annak ellenére, hogy szinte mindenkivel voltak konfliktusaim, emberi és esztétikai kérdésekben is. Amikor kialakult a rendező-színész viszony, áttekinthetetlenné és zavarossá tette az addig jól működő munkánkat.

HK: Ezek egyébként nem cigány-fehér kérdések voltak, persze, a helyzetet biztosan terhelte ez a dolog is. Úgy kell ezt elképzelni, hogy például amikor váratlanul be kellett ugranom az előadásba, Ádám, akivel húsz éve barátok vagyunk, hirtelen megint a rendezőm lett, és tőle kellett instrukciókat fogadnom. Így nehezebb volt már vele vitatkoznom, de közben a társulat moráljáért is én feleltem. Kényelmetlen helyzet volt.

HK_CsA_010-105105.jpg

Császi Ádám (Fotó/Forrás: Fábián Évi / Fidelio)

Mi volt az a plusz, amit a filmben meg akartatok mutatni?

CSÁ: Úgy éreztem, reagálnom kell azokra az ellentmondásokra, amiket a Cigány magyar kapcsán tapasztaltam. A darab tétje a hiteles roma ábrázolás volt, míg a film célja sokkal inkább a fehér bűntudat, illetve a fehér megmentő szerepének elemzése. Azt a torz képet akartuk körbejárni, ahogy a fehérek látják a romákat. Megmutatni, milyen sztereotípiákon keresztül tárgyiasítanak egy cigány embert, úgy, hogy közben folyamatosan reagáljunk is ezekre a sztereotípiákra. Nagyon sokféle módszert használunk erre, de egyetlen origója van mindnek: hogy a nézőt önreflexióra kényszerítsük, hogy ne tudjon kapcsolódni a történethez, hogy ne válaszokkal, hanem kérdésekkel és paradoxonokkal jöjjön ki a moziból. Hogy felismerje a saját, sztereotípiákat gyártó tekintetét, amellyel képtelen másra, mint szánakozni vagy elérzékenyülni a kisebbségek témája kapcsán.

HK: A romákról szóló történeteket évszázadokon keresztül nem romák mesélték el, eddig.

Most mi mondunk mesét a nem cigányokról.

Megfordult a helyzet, nekünk van szükségünk Ádámra, hogy legitimálja ezt. Miközben Ádámnak is nyilván szüksége van a mi legitimációnkra, hogy beszélhessen a romák ügyéről. Ebben látom én az együttműködést. Felbéreltük az ő szemét, hogy nézzen bele a tükörbe. És rettentő boldog vagyok, mert a Háromezer számozott darab tényleg olyan lett, mint egy jó vers: bárki, aki megnézni, mást fog hazavinni belőle. A film is nézi a közönséget.

CSÁ: A film rendezőjeként bizonyos dolgok – például a dizájn, a kamerahasználat – az én döntésimet tükrözik, de az egész gondolati magva a Tudás Hatalommal való hosszú, közös gondolkodásunk eredménye. Épen ezért akartam mindenképp feltüntetni a stáblistán a társulat tagjait is társszerzőként. Lengyel Balázzsal a forgatókönyv megírásakor az ő szövegeikre építettünk.

HK_CsA_011-105105.jpg

Horváth Kristóf (Fotó/Forrás: Fábián Évi / Fidelio)

Van egy nagyon erős alapállításotok, miszerint a kisebbségek bármilyen ábrázolása kizsákmányolás. Biztos vagyok benne, hogy ez sokakban megütközést kelt. Hogy kell ezt értenünk?

HK: Én tudom ezt árnyalni.

Kérlek.

HK: A kisebbségek bármilyen ábrázolása kizsákmányolás. Is. Mert az egyenlőtlenség valamilyen módon mindig megjelenik. Például azért, mert romaként nem férek hozzá a filmes alkotás jogához, ezért szükségem lesz egy szövetségesre, mint most az Ádám. Ugyanakkor kitakarni mindent a kizsákmányolással, igazságtalan lenne. Ha szimplán csak erről lenne szó, ezért a filmért sorban álltak volna a rendezők meg a milliárdok, hogy végre kizsákmányolhassanak minket.

Azért is lepett meg ez a statement, mert azt a műfajt juttatta eszembe, amikor régen a nagy író elutazott, megnézte, hogy él egy adott, nincstelen közösség, otthon pedig megírta, hogy felhívja a társadalom figyelmét a problémára. Ezekre a művekre ma is nagy értékként tekintünk, és ezeket a szerzőket biztosan a jószándék vezérelte.

CSÁ: Persze, de

a jószándék önreflexió nélkül nem jelent semmit, mert ugyanúgy dominanciaviszonyt tartósít.

Mindenféle reprezentáció szükségszerűen sztereotip. Egyszerűen lehetetlen eltérni ettől a torz tekintettől. Legalábbis még nem sikerült rájönnünk, hogyan lehetne. Amikor a többség reprezentál, az soha nem valósulhat meg valamiféle hátsó szándék nélkül.

HK_CsA_016-105113.jpg

Császi Ádám (Fotó/Forrás: Fábián Évi / Fidelio)

HK: A cigányreprezentáció és a cigány önreprezentáció között fontos különbséget tenni. Amikor belevágtunk ebbe a projektbe, azt mondtuk: na, kedves többségi társadalom, most mi fogjuk elmesélni a ti történeteteket. Persze, totális önreprezentációnak a Háromezer számozott darabot sem nevezhetem, mert még így is megosztottuk a közönséget. Ami érthető is, hiszen romaként sem gondoljuk ugyanazt a dolgokról. Ettől függetlenül komolyan hiszem, hogy az én nézőpontom izgalmas lehet, mert első kézből tapasztalom magam is az egyenlőtlenségeket. Abban az értelemben, hogy ez is egy roma nézőpont, amit a filmben bemutatunk, tudjuk majd erősíteni a nagyobb, egységes nézőpontot. Ha pedig megtanulunk egy kicsit jobban viszonyulni a cigánysághoz, könnyebben és jobban tudunk majd viszonyulni, mondjuk, a női egyenlőtlenségekhez is.

A film nem azokat célozza meg, akik kopaszra nyírt fejjel, fehérfűzős bakancsban menetelnek és hirdetik a fehér felsőbbrendűséget. Sokkal inkább arról a jelenségről beszél, amit Kristóf például az egyik slam poetryjében valahogy úgy ír le, hogy: nem az a baj, hogy jobban szorítod a táskád, ha melléd lép egy cigány, hanem hogy utána letagadod.

HK: Ez is mennyire félreérthető! Ma már biztosan nem írnám ezt le. Bizonyos értelemben sajnos ez is egy kirekesztő szöveg, mert burkoltan mintha azt mondanám, hogy be kellene ismerni végre, hogy a cigányok lopnak. A szavak ereje hatalmas, óvatosan kell bánni velük.

HK_CsA_003-105025.jpg

Horváth Kristóf (Fotó/Forrás: Fábián Évi / Fidelio)

Kinek akartatok elsősorban görbe tükröt mutatni?

CSÁ: Értelmiségi, középosztálybeli fehér embereknek, akik azt gondolják magukról, hogy nem rasszisták.

HK: Tudtuk jól, ki a közönségünk. A lenyírt hajúak be sem fognak ülni a moziba erre a filmre. Ezt már a slam poetrys karrierem során megtanultam. Kiálltam, arról beszéltem, mi a rossz a rasszizmusban, és ott bólogatott egy csomó ember, aki magát nem tartja rasszistának. Na, ez így felesleges.

Biztos rengeteg emberből tiltakozást fog kiváltani, hogy épp őket támadjátok.

HK: Pontosan így van.

Akkor ennek örültök?

HK: Hát, örül a franc. De ez is a folyamat része.

CSÁ: Középosztálybeli fehér emberként meg tudom erősíteni, hogy ez a réteg is tele van előítéletekkel, csak már jól megtanulták azt a nyelvet, amin keresztül tudnak róla úgy beszélni, mintha nem lennének rasszisták. Sőt, még le is tagadják.

HK: Persze, hiszen ez egy szégyen. Látod, ennek semmi köze a cigányokhoz. A társadalom szégyenhez való viszonyát mutatja.

Itt egy vezető nem attól hiteles, ha belátja a hibáját, hanem ha azt harsogja, hogy ő sohasem tévedett még.

Ezért kell tagadnia folyton. Ez az attitűd az egész néplélekre kártékony. Hadd szégyelljem már magam, hadd vállaljam már fel, ha hibáztam! A Háromezer számozott darab erről, az érzéseinkhez való hozzáférésről is szól. Igenis vállald fel, ha szégyelled magad, mert ez az egyetlen út.

CSÁ: Ezért volt fontos, hogy a filmben folyamatosan blokkoljuk annak a lehetőségét, hogy a néző kapcsolódni tudjon a látottakhoz. Minden lehetséges módon megnehezítjük ezt. Azt akartuk, hogy kizárólag provokáción keresztül tudj kapcsolódni hozzá, azon keresztül, hogy éppen téged aláznak meg.

HK_CsA_002-105025.jpg

Császi Ádám (Fotó/Forrás: Fábián Évi / Fidelio)

Elég jól csináltátok. Masszív mennyiségű bűntudattal jöttem ki a moziból.

HK: Mert ez a film rólad, a nézőről szól. Nyomogatjuk rajtad a gombokat, és arra vagyunk kíváncsiak, mikor jön el az a pillanat, amikor azt mondod: „Most ezt miért nekem kell mondani? Én nem vagyok rasszista!” Na, ekkor érkeztünk meg valójában, innentől fogsz tudni dolgozni valamivel.

CSÁ: A filmben visszafordítjuk ezt a sztereotipizáló tekintetet, ami a hétköznapokban a kisebbségekre néz. Ugyanazt éled át, csak most téged kritizálnak, ezért olyan rossz az élmény a nézőnek. Neked kell átélned, hogy szembenéznek veled, és úgy minősítenek, hogy nem is ismernek. Ezzel egy roma ember nap mint nap szembesül. Te viszont csak másfél órán át a moziban, és mégis kiakadsz rajta.

HK: A közönségtalálkozók óta azt látom, romákból és nem romákból is elképesztő indulatokat vált ki a film. Nekem pedig most egyrészről felelősséget kell vállalnom. Másrészről azért nem én vagyok a felelős, hogy az adott emberekből milyen érzéseket vált ki. Ismerek valakit, aki a többségi társadalom tagjaként segítőszerepben dolgozik, és egy nagyszerű, roma gyerekekkel foglalkozó civil szervezetet működtet. A látottak után nagyon megbántva érezte magát. Tényleg fantasztikus, amit ő csinál, és sok hozzá hasonló emberre lenne szükség. A film után teljesen tanácstalan volt, mit mondjon az önkénteseinek ezután. Szégyellte magát. Azt kérdezte tőlem, hogy akkor mostantól ne járjon le délutánonként matekot tanítani ezeknek a gyerekeknek? Beszélgettünk, és végül arra jutott, hogy természetesen továbbra is járnak segíteni, de nem fognak magukról posztolni, ahogy ezekben a falukban dolgoznak. Mert tudod, itt lép be az, hogy

kapsz rá egy like-ot, a társadalom visszaigazolja, hogy jó ember vagy. De az a like annak a cigány gyereknek nem ér semmit. Csak neked.

Ha már jóemberkedés: nemrég akadt egy ismerősöm, aki nem ismerte ezt a kifejezést. És nagyon nehéz volt elmagyaráznom, pontosan mit is értünk ez alatt. Utána pedig felháborodott, hogy ezek szerint már az empátia is rossz tulajdonság.

HK: Nem csodálom, hogy össze volt zavarodva ő is, mert már nagyon nehéz a jó ember és a jóemberkedés között különbséget tenni. Senkit nem akarok visszatartani attól, hogy próbáljon meg tenni valamit a társadalomért, csak időnként felül kell vizsgálni, hogy amit csinálunk, az jó-e, helyes-e. Jó példa erre a filmbéli rendező – akit én alakítok –, aki egyrészről kihasználja ugyan a társulatot, másrészt azonban tehetetlen.

Szerettem volna amúgy is beszélni a filmbéli rendezőről, akiről nekem nem a tehetetlenség jutott eszembe. Sokkal inkább egy gonosz karakternek láttam eleinte.

HK: Olvastam a kritikádat – mintha a tőrt forgattad volna a szívemben. Mi mást tehetne ebben a helyzetben? Ő egy rendező, aki a darab elkészítésével berlini kapcsolatokat szerezhet. Milyen jó amúgy, hogy én játszhattam el egy fehér embert! Nem tudom, volt-e hasonlóra példa a magyar filmtörténelemben. Azt kell mondanom, ha nem lennék ennyire közepes színész, lehet, hogy jobban átjött volna neked is a karakter tehetetlensége, kiszolgáltatottsága és csalódottsága. Mert ő a tőle telhető legtöbbet megtette.

Ez után a magyar film után egy ideig nem lesz kedvünk „jóemberkedni”

Kapcsolódó

Ez után a magyar film után egy ideig nem lesz kedvünk „jóemberkedni”

Császi Ádám filmje egy tipikusan magyar társadalmi ügyről mesél úgy, hogy közben az egész nyugati világnak tart nem is annyira görbe tükröt.

CSÁ: Ez a rendező egy sarkított, nem egészen valódi karakter, önmaga is egy parabola. Ő is egy zsákutcában van, mert tőle ezeket a történeteket veszik meg, és egy bizonyos séma szerint kell feldolgoznia őket, hiszen ez vezet fesztivál- és közönségsikerhez.

Mi volna ez a séma?

CSÁ: Amikor többségi rendező ábrázol kisebbségeket, az elvárás az, hogy valami olyasmit tegyél le az asztalra, amin mindenki zokogni fog. A legalapvetőbb történet a következő: valaki a kisebbség tagja, ami rettenetes szenvedést jelent neki, mert a többség elítéli, kirekeszti, bántja. Ezért folyamatosan küzdenie kell a társadalommal, mígnem a végén elbukik – a néző pedig sírhat.

HK: Az még a jobbik eset, ha elbukik, mert amikor meg hősöket ábrázolunk, azt állítjuk, hogy akinek nem sikerül kitörnie, az nem akarta eléggé. Ettől függetlenül szeretem a hőstörténeteket, és nagy szükség is van rájuk.

HK_CsA_014-105110.jpg

Császi Ádám (Fotó/Forrás: Fábián Évi / Fidelio)

A film elbeszéléstechnikája kifejezetten töredezett, zavarbaejtő lett, ami érthető az elmondottak alapján. Nem féltetek, hogy sok néző effektíve nem fogja érteni, mi történik? Hiszen a többség mégiscsak a lineáris, hagyományos dramaturgiával készült filmekhez szokott.

CSÁ: Miközben írtuk, én rettenetesen féltem, hogy ez nem is igazán történet. És, hát, végülis nem is az.

HK: Ha elfogadod, hogy itt nem lesz történet, és nem lesz végső nagy értelem, happy end vagy megváltás, abban a pillanatban közelebb kerülsz az egészhez. A film kitágul.

CSÁ: Sok apró történetet mutatunk be, hiszen a valóság is milliárdnyi sztoriból áll össze. Ezekből a kis fragmentumokból tudtunk megalkotni egy olyan reflexiós készletet, aminek a segítségével már lehet gondolkodni a kisebbségekről.

Nem egy tanulságot kell hazavinni, hanem ideális esetben egy új gondolati horizont születik meg a fejedben.

Mondjuk ki, dekonstruáltok.

CSÁ: Igen.

HK: Magamat is dekonstruálnom kell nap mint nap. A saját cigányságomat, a többséghez való viszonyomat folyamatosan újra kell értelmeznem, és rájönnöm, mi mindent csinálok, amit valójában nem is én akarok, csak így próbálok túlélni. A hagyományos, tanulságos filmeknél már a sztori negyedénél-felénél tudom, mit kell gondolnom. Aki meg azt állítja, hogy tudja, nekem mit kellene gondolnom, az szerintem hazudik.

A filmben mintha lenne egy jó adag irónia és gúny is.

HK: Szerintem nem mi vagyunk ironikusak, hanem a világ az. Bár lehet, hogy inkább az abszurd szót használnám. Itt van ez a nyírmártonfalvai lombkoronasétány. Ha ezt én találtam volna ki pár hónappal ezelőtt, azt mondták volna, ez már túlzás.  

HK_CsA_015-105110.jpg

Horváth Kristóf (Fotó/Forrás: Fábián Évi / Fidelio)

A látványvilág hogy alakult ki?

CSÁ: A 2010-es évek közepén a legkülönbözőbb dizájnerek elkezdték a kelet-európai munkásosztály ruháit és tárgykultúráját felhasználni. A posztszocialista divat, a melegítők, színes ingek, amiket a régió vidékein látsz, bekerült a mainstreambe. Erre szerettünk volna reflektálni, hogy olyan legyen minden – még a belső és külső terek is –, amilyennek a filmbéli rendező akarja láttatni a világot.

És a hosszú, vágás nélküli snittek, a tekergő kamerával?

CSÁ: Az alapvető kérdés az volt, hogyan lesz képes a néző egy filmnek látni ezt a sok kis történetet. Ezért kellettek a hosszú snittek, amik integrálják ezeket a fragmentumokat. Összekötő, kohéziós funkciója van, ami által könnyebb kapcsolódni és azonosulni is.

Több kritikában is pedzegették, és én is osztom ezt a nézetet, hogy idén a Háromezer számozott darabot kellene Magyarországnak az Oscarra küldenie. Szerintem komoly esélyeink lennének vele. Számítotok erre?

CSÁ: Nem hinném, hogy ez megtörténik.

HK: Én sem.

Miért?

CSÁ: Hát, szerintem erről a Filmintézetet kérdezd inkább. Hátha mégis pozitív a válasz.

HK: Mindenesetre jó szemed van a szakmához, ha azt állítod, komoly esélyünk lenne az Oscaron. Kár, hogy nem vagy döntéshozó.

HK_CsA_017-105114.jpg

Horváth Kristóf és Császi Ádám (Fotó/Forrás: Fábián Évi / Fidelio)

Mivel foglalkoztok mostanság? Ádám, te például egy francia televíziós fesztivált pályáztál meg, igaz?

CSÁ: Igen, ennek a programnak már valójában vége van, ez a Series Mania, ami, ha jól tudom, a legfontosabb sorozatfesztivál a világon. Ennek az ösztöndíja a Seriesmakers, ahol A-kategóriás rendezők fejleszthetnek sorozatot. Lengyel Balázzsal közösen fejlesztettünk egy tervet, emellett pedig van egy játékfilmtervem is, amivel Németországban pályázok. Ezekkel foglalkozom mostanság.

Kristóf, jól tudom, hogy a Tudás Hatalom már csak formálisan létezik?

HK: Mint művészeti produkciókat készítő társulat, ebben az értelemben mondhatjuk, hogy megszűnt. A nyilvánossághoz többé nem szólunk. Most már csak olyan dolgokkal foglalkozunk, ami kizárólag a gyerekeket szolgálja, és nem viszi őket tévútra. A Tudás Hatalom most is működik, de csakis művészetoktatási programokban veszünk részt. Te sírtál például hatodikos korodban a Toldin?

Nem.

HK: A ludányhalászi gyerekek sírtak, olyan előadást kaptak tőlünk. Annál a jelenetnél, amikor Toldi búcsúzik az anyjától, mindig felteszem a szemüvegem, hogy ne lássák, ha elsírom magam, és ne én vigyem el a műsort. A legutóbbi alkalommal inkább levettem, és összenéztem az egyik fiúval, mutattam neki, hogy én is sírok, gyermekem. Ott bőgtünk együtt. Úgyhogy ennyit a művészetről. Gyertek Ludányhalásziba! Én ott leszek.

Fejléckép: Horváth Kristóf és Császi Ádám (Fotó/Forrás: Fábián Évi / Fidelio)

Kimondani a kimondhatatlant – kritika a Larryről

Kapcsolódó

Kimondani a kimondhatatlant – kritika a Larryről

A traumáink feldolgozásától a tömegmédia álságosságán át egészen a periférián élők mozgásképtelenségéig számos témát érint Bernáth Szilárd első nagyjátékfilmje, amely Vilmányi Benett világszínvonalú alakításával egyértelműen az év legjobb magyar filmje lett.

Ezek voltak a legjobb filmek 2022-ben

Ezek voltak a legjobb filmek 2022-ben

Szubjektív listánkban kiemeljük azt a tíz filmet, amely a leginkább lenyűgözött minket 2022-ben. Pszichotikus vikingdráma, depresszív szuperhőstörténet, önironikus multiverzumfilm és gúnyos szatíra is remekül megfér egymás mellett válogatásunkban.

hírlevél

A kultúra legfrissebb hírei, programajánlók és exkluzív kedvezmények minden csütörtökön a Fidelio hírlevelében

Legolvasottabb

Zenés színház

Kettévágott Carmina Burana – reakciók az operaházi büfébotrányra

Bogányi Tibor karmester visszalépett az operaház Carmina Burana-produkciók vezénylésétől, mivel főigazgatói döntésre szünetet kell beiktatni az előadásba. Az ügy számos viharos reakciót váltott ki.
Vizuál

Elhunyt Koncz András festőművész

A Munkácsy-díjas festőművész, Koncz Zsuzsa énekesnő öccse hosszú, méltósággal viselt, súlyos betegség után hunyt el március 2-án hajnalban, életének hetvenegyedik évében.
Zenés színház

„Mindenkinek ajánlom, hogy menjen ki éjszaka az erdőbe!” – interjú Claus Guthtal

A világ egyik legjelentősebb operarendezője, Claus Guth nemrég Budapestre látogatott: számos neves színház után a Magyar Állami Operaház is átvette Don Giovanni-rendezését. Ebből az alkalomból kérdeztük az alkotót.
Vizuál

Elhunyt Vadász György építész

Életének 92. évében, március 3-án elhunyt Vadász György Kossuth- és Ybl Miklós-díjas építőművész, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja, a nemzet művésze. A kilencvenes években készült épületeivel nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a bauhaus ismét népszerűvé vált a hazai építészetben.
Színház

Oidipusz a politika útvesztőjében – bemutatták Szikszai Rémusz rendezését a Radnóti Színházban

A Radnóti Színház legújabb előadásában Oidipusz egy idealista, ígéretes politikus, akinek szembe kell néznie a múlt terheivel. A produkció bemutatójára március 3-án került sor. A főszerepekben mások mellett Pál András, Kováts Adél és László Zsolt látható.

Nyomtatott magazinjaink

Ezt olvasta már?

Vizuál ajánló

Ismerje meg az épületet, ahol Kossuth Lajos elmondta híres beszédét!

Március 16-án Forradalmi események a „Tündérpalotában” címmel ünnepi épülettörténeti sétán vehetünk részt Dr. Csorba László történész vezetésével, amely során megismerhetjük Pesti Vigadó és az 1848/49-es forradalom közös történetét.
Vizuál vadász györgy

Elhunyt Vadász György építész

Életének 92. évében, március 3-án elhunyt Vadász György Kossuth- és Ybl Miklós-díjas építőművész, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja, a nemzet művésze. A kilencvenes években készült épületeivel nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a bauhaus ismét népszerűvé vált a hazai építészetben.
Vizuál gyász

Elhunyt Koncz András festőművész

A Munkácsy-díjas festőművész, Koncz Zsuzsa énekesnő öccse hosszú, méltósággal viselt, súlyos betegség után hunyt el március 2-án hajnalban, életének hetvenegyedik évében.
Vizuál hír

Ezekkel a kiállításokkal várja idén a látogatókat a Szépművészeti és a Nemzeti Galéria

Az ókori Mezopotámia örökségét bemutató nagyszabású tárlattal, Munkácsy Mihály születésének 180. évfordulója előtt tisztelgő emlékkiállítással, valamint Anna Margit életművéből nyíló tárlattal is készülnek.
Vizuál magazin

KÉP-regény: Legyetek jók, ha tudtok!

A Fidelio sorozatában hétről-hétre új fotóját – és annak történetét – osztja meg velünk a Morphoblog szerzője, morpho, azaz Hegedűs Ákos. Ezúttal egy megrázó élményéről számol be, amit húszéves korában, egy javítóintézeti fotózáson élt át.