Mondanunk sem kell, hogy sajgó térdízületekkel és a szaporodó vízhólyagokkal a talpunkon már az első két óra után konstatálnunk kellett, hogy a küldetés lehetetlen. Az első napon este 7-kor az őrök zavartak ki minket a kínai pavilonból, ahová épp, hogy beléptünk, és ekkor vettük csak észre, hogy kimaradt Mexikó és Argentína is, ami nagyon érdekelt volna minket – ez volt az a pillanat, amikor feladtuk. Ráadásul a Velencei Biennálé kiállításai nemcsak a 42 ezer négyzetmétert felölelő Giardini-kertekben és az 50 ezer négyzetméteres egykori hajóépítő üzemben, az Arsenaléban várták a látogatókat, hanem a városban több külső helyszínen is, ahová az egész napos pavilonjárás után már esélyünk se volt kilátogatni.

A Giardini-kert bejárata

Az Arsenale (Fotó/Forrás: Jász Annamária)

A helyszín persze adja magát, Velencénél jobb helyet el se tudunk képzelni egy építészeti találkozónak. Az egykori dúsgazdag kereskedők pompás palazzóival, a bizánci, reneszánsz és barokk stílusú épületekkel telezsúfolt, hangulatában semmilyen más városhoz nem hasonlítható Velencéről sok apokaliptikus pletyka kering, például hogy süllyed, meg ellepi az iszap, de számunkra a legmegdöbbentőbb benyomás mégis az volt, hogy teljesen elvesztette városként betöltött funkcióját.

velencei biennálé

Itt már rég végigsöpört az a lakhatási és demográfiai krízis, ami Budapestet épp most kezdte kóstolgatni: a bennszülöttek nagy része az elszabaduló ingatlanárak miatt kimenekült a történelmi központból, átadva helyüket a befektetőknek, a turistáknak és a világ felső tízezrének, akik "nyaralót" tartanak fenn a lagúnák mentén. A turisták érthető módon frusztrálják a városban maradtakat vagy az ott dolgozókat: kevés helyen tapasztalni ekkora közönyt és türelmetlenséget a helyiek részéről, mint az évi több millió szelfibotos látogatón edződött velenceieken.

Ez a sajátos helyzet csak egy példa azokra az urbanisztikai kihívásokra, amikkel a modern világ szembesül. A 2016. évi (sorban a 15.) Építészeti Biennálé az építészet technikai vonatkozásai helyett is inkább a változó társadalmi folyamatokra koncentrál: az idei seregszemle főkurátora, a közösségi építési projektjeiről híres Alejandro Aravena chilei építész Jelentés a frontról hívószóval olyan irányt mutatott a találkozónak, ami az építészetet közösségi céloknak rendeli alá, az életminőség javítását, a fenntarthatóságot és az esélyegyenlőség tűzi ki feladatként, az épített környezet fejlesztését pedig több fronton, helyi erőkkel, közösségekkel együttműködve, gyakran alulról szerveződve képzeli el. (Alejandro Aravena nevéhez fűződik az „Egy jó ház fele” projekt, amiben a pénzhiány miatt az állami támogatásból csak a ház egy felét építették meg, a másikat a lakók a szükségleteik és lehetőségeik szerint építhették be.) Szegénység, háborúk, migráció, környezetváltozás, globális lakásválság – csak pár azok közül a problémák közül, amikre szerinte az építészetnek megoldást kell találnia.

A Velencei Építészeti Biennálé központi pavilonja, ahol a főkurátori kiállítást rendezték

E köré a gondolat köré szerveződött a 88 kiállítót felvonultató főkurátori kiállítás, emellett az egyes országok maguk dönthették el, saját nemzeti pavilonjukban hogyan állnak hozzá a feldobott témához – ha már egyáltalán figyelembe vették azt. Mert voltak nagy ellenállók, például Svájc, aki az egész szociális mondanivaló helyett építészetelméleti kérdéseket feszegetett, és egy olyan absztrakt, elképzelt térbeli képződményt állítottak be a pavilon közepébe, amelynek építészetileg nem voltak értelmezhető vonásai. Ebbe az amorf építménybe bele is lehetett mászni, körülnézni és elfilozofálni azon, mik az építészet filozófiai lehetőségei és korlátai 2016-ban.

Svájc amorf épületszörnye (Fotó/Forrás: Jász Annamária)

Ez az anyaméhhez is hasonlatos interaktív szobor bizonyára lenyűgözte a gyerekeket és az egyszerű szemlélőket, de a társadalmi mondanivalóra vagy épp kreatív tervekre éhes építészeket kevésbé. Ez fel is veti azt a kérdést, hogy kinek is szól a Velencei Építészeti Biennálé? A szakmának? Természetesen ők megkerülhetetlenek: ez alapból egy olyan terep, ahol építészek és szakírók sereglenek össze, hogy tapasztalatokat cseréljenek, ötleteket szerezzenek, inspirálódjanak és képet kapjanak a világ különböző tájain zajló építészeti folyamatokról.

Látogatók a biennálén (Fotó/Forrás: Jász Annamária)

Ugyanakkor a Velencei Biennálé legalább ennyire szól az országimázsépítésről is és a szélesebb közönség, az egyszerű látogatók megszólításáról, akiket nem feltétlenül egy eredeti terv vagy egy építészeti szempontból különleges megoldás nyűgöz le, hanem a frappáns, látványos, vagy éppen interaktív megoldások. Ők örömmel viszik haza a több nemzeti pavilonnál is bevetett vászontáskákat (a sajtóbejárások napján a látogatók nagy része a lengyelek által osztogatott sárga vászontáskával mászkált), vagy emlékeznek vissza a német pavilonban osztogatott török joghurt ízére.

A világ leghumánusabb börtöne, migránsok és kékbe borult békefenntartók

Sok ország komolyan vette a társadalmi mondanivalót, az egyik ilyen volt Spanyolország, amelynek pavilonja végül a biennálé fődíját, az Arany Oroszlánt is elnyerte. A nyugati országok között rajtuk söpört végig a leglátványosabban a gazdasági világválság, összeroppant építőiparuk miatt rengeteg minden maradt befejezetlenül. Így Unfinished című tárlatukon olyan projekteket mutattak be fényképeken és tervrajzokon, amik során ezeket a befejezetlen vagy elhanyagolt épületeket (például egy régi templomot) privát kezdeményezéseknek köszönhetően rendbe hoztak. A nemzetközi zsűri szerint azért győzött ez az elképzelés, mert „gondos válogatást nyújt olyan feltörekvő építészek munkáiból, akik megmutatják, hogy a kreativitás és az elhivatottság miként írhatja felül az anyagi korlátokat.”

A spanyol pavilon kiállítása

Ezen a vonalon mozgott Brazília, Franciaország, Korea és Japán is, amelynek pavilonjába épp a megnyitókor érkeztünk, ezért a tömegtől nem tudtuk rendesen szemrevételezni az Ezüst Oroszlánt elnyert tárlatot (ellenben ittunk szakét, és láttunk egy tradicionális öltözetbe gésát is).

A japán pavilon egyik makettje

Ebbe a sorba illeszkedik Magyarország is az Aktivátorok elnevezésű projekttel, ami egy színtisztán helyi erőből megvalósított fejlesztést vitt véghez Egerben a Gárdonyi-kertben. Az építészekkel készített interjúnkat itt olvashatja el, míg a megnyitóról készült beszámolót itt.

Görögország több „frontról” is jelentést adott: egyaránt kitért az építészszakma válságára, a társadalmi-gazdasági-válságra, az életszínvonal hanyatlására és a migránshelyzetre, aminek nyomán súlyos lakhatási válság állt elő az országban – ezt orvosolandó olyan tervet is bemutattak, amiken az átmeneti szállásokat a házak tetején hoznák létre. Hasonlóképp járt el Finnország is, ami egy az egyben a bevándorlókérdésre és a lakásválságra fókuszált, és ugyanez az ötlet náluk is feltűnt azzal az átmeneti otthonnal együtt, ami önkéntes finnek hátsó udvarában állítanának fel. Különböző pecsétekkel a látogató is elmondhatta véleményét a helyzetről, az erről készült képeket neten el is lehet küldeni a szervezőknek.

A finnek pecsétjei - a képre kattintva jobban olvashatóak.

És ha már menekültválság, akkor egyértelműen Németország vitte a prímet nagyon határozott politikai állásfoglalásával: az óriási belmagasságú pavilon falait több ponton kibontották, és a kellemesen hűsítő huzatban szabadon lehetett ki-be mászkálni. Így erősítettek rá az üzenetre, hogy Németország nyitott ország, ahová bárki bejöhet. Az erőforrásokra való hozzáférés kiterjesztése az ingyenes wifiben és a telefontöltőkben is megnyilvánult, míg a „vendégszeretetet” számtalan szék is alátámasztotta, amin a fáradt látogatók megpihentek. „Utalni akartunk arra is, hogy ezeken a bejáratokon minden bejöhet, még a veszélyes dolgok is, becsaphat a vihar, elöntheti a mellette folyó csatorna. A veszélyek ellenére is képviseljük azonban az álláspontot, hogy nyitottnak kell lenni, mert a bezárkózás nem vezet sehova”- fejtette ki nekünk egy szervező.

Németországba szabad a bejárás (Fotó/Forrás: Jász Annamária)

Venezuela kis építészirodák helyi urbánus közösségekkel való együttműködését mutatta be, ami során például kulturális központot hoztak létre egy nyomornegyed szélén. Dánia látványos maketteken prezentálta a változó társadalmi kihívásokra és urbánus problémákra kidolgozott megoldásokat, amik a többihez képest inkább „first world problem”-nek tűnhetnek: a nukleáris családmodell eltűnésével megjelenő új családformákra vagy az elmagányosodott városi fiatalokra szabott, közösségi tereket kínáló társasházak vagy a világ leghumánusabb börtöneként aposztrofált, dizájnos fegyház tervei is ide tartoztak.

Zöld iskola dán módra (Fotó/Forrás: Jász Annamária)

Az egykor virágzó, ma már hanyatló Detroit építészeti felzárkóztatásának projektterveivel előrukkoló Amerika pavilonja azért maradt emlékezetes, mert kipróbálthattunk egy 3D-s virtuális valóságot létrehozó, interaktív okosszemüveget, amivel a fejünkön bejárhattunk olyan épületeket, amik a valóságban még csak tervszinten léteztek. Míg az Egyesült Államok ezzel az informatikai fejlesztéssel, addig Egyiptom performansszal próbálta feldobni a projektdokumentációkból álló tárlatot: a bejáratnál két pókerarcú lány teátrális mozdulattal pecsételgetett „Visitor” feliratot A4-es lapokra, majd szétszórta őket a földön. A kurátortól megtudtuk, hogy a végén a lapokat felragasztják a falra, így azok egyfajta „építészeti alapanyagként” funkcionálnak majd.

Egyiptomi pavilon performansszal kiegészítve

Hollandia ügyesen kombinálta a szociális irányt a látvánnyal: az egész pavilont bevonták kék rácsborítással. A kék szín belül is dominált, a tárlat ugyanis háborús övezetbe, a békefenntartók által felügyelt Maliba navigált bennünket, és arra próbált megoldást találni, hogyan integrálják a helyi közösségbe a katonai bázist. A kék amellett, hogy a békefenntartók jellegzetes sisakjának a színe, a helyi tuareg népé is, akiket öltözködésük miatt „kék embereknek” is hívnak. A sivatagot a pavilon közepében egy homokos „pihenő” idézte meg.

Nem csoda, hogy a holland pavilon megnyitójára rengetegen kíváncsiak voltak (Fotó/Forrás: Jász Annamária)

Figyelemre méltó volt továbbá a thaiföldi projekt, ami a 2014-es Chiang Rai-i földrengés által elpusztított általános iskolák földrengésbiztos, helyiek közreműködésével megvalósított újjáépítését mutatta be. A faállványokon elhelyezett makettek a legkisebb fuvallatra is meginogtak, jelezve az épített környezet instabilitását.

Ilyen érzés lehet földrengés által veszélyeztetett területen élni (Fotó/Forrás: Jász Annamária)

Fujjoló bábok és orra bukó gördeszkások – akik szabadon értelmezték a felhívást

Svájc épületszörnyével fentebb már utaltunk arra, hogy több olyan kreatív megvalósítást is láttunk, ami elrugaszkodott a központi felhívástól. Általános értetlenséget váltott ki például az orosz pavilon, ami az Összoroszországi Kiállítási Központot (VDNH) választotta témájául. Ebben a Moszkvában található, mára már funkcióját vesztett szabadtéri kiállítótérben mind a 15 egykori szovjet állam pavilonja volt kiállítva egykor, bemutatva az egyes nemzeti népgazdasági eredményeket. A biennáléra az oroszok ezeknek a szovjet pavilonoknak jellegzetes épületrészleteit, illetve egyéb emblematikus építményeket hozták el kicsinyítve, az emeleten pedig a VDNH-ról készült videómontázsokat láthattunk vicces zenével kísérve.

A Munkás és kolhozparasztnő szobrának újraértelmezése (Fotó/Forrás: Jász Annamária)

Ez a sajátos „nemzeti pavilonok a nemzeti pavilonban” több elvont értelmezésre is lehetőséget adott, ahogy a román pavilon is, ahol fából faragott bábokat mozgathatott a látogató. Egyik teremben a bábok groteszken fintorogtak az őket mozgatóra, máshol az utolsó vacsorát idéző asztalnál sorakozva üldögéltek. A kurátor megerősített bennünket feltételezésünkben, hogy az installáció a közösség és egyén viszonyára reflektál – vagyis nem a közösség és a rendszer hat az egyénre, ahogy általában feltételezni szoktuk, hanem fordítva, minden egyes alulról szerveződő mozdulat és gesztus hat egymásra.

velencei építészeti biennálé

Bár díjaztuk nagyon az ötletet, a szerbek installációja alaposan lehangolt minket: a pavilont egy óriási kék gördeszkapályává változtatták, aminek közepén egy mélyedés húzódott – ezen könnyen orra bukik a nagy lendülettel induló deszkás. Az előcsarnokban egy építész által írt részletes motivációs levél és az arra adott kurta sablonválasz magyarázta meg az egész mondanivalóját, vagyis a szerb építészszakma siralmas helyzetét.

velencei biennálé

Általános tetszést aratott és az építészet érzelmi oldalát villantotta fel a lengyel pavilon, amin a "Who built your house?" (Ki építette a házadat?) volt olvasható, és ahol az egyszerű építőmunkásokkal készített mélyinterjúk videóit lehetett megtekinteni. 

velencei biennálé (Fotó/Forrás: Jász Annamária)

Minden építészet, ami belefér?

Hogy ezek az alternatív megoldások minimál, „jobb híján” megvalósítások-e, vagy frappáns válaszok égető problémákra, eldöntheti mindenki maga, nekünk mindenesetre nagyon tetszettek a makettektől és az építészeti tervektől elrugaszkodó megvalósítások – igaz, mi nem építészszemmel, hanem inkább az átlagos látogató szemüvegével jártuk be a biennálét. Jó volt persze látni, hogy a magyarok egy példaértékű projekttel mutatták meg magukat, és a csodaszép, az elsők között még 1909-ben megépült nemzeti pavilonban gondoltak a „reklámfogásra” is a logóval ellátott, elhozható kulacsokkal.

Összegzésképp elmondható, hogy bármennyire is elveszik az ember a rengeteg ingerben, az építészeti biennálé hatalmas szellemi feltöltődést jelent annak, akinek van szerencséje belekóstolni – legyen szó építészről, egyszerű művészetkedvelőről vagy az idei kurátori felhívás megvalósításaira kíváncsi társadalomkutatóról. 

Jövőre pedig jön a képzőművészeti biennálé, amire a magyar részvételt lebonyolító Ludwig Múzeum heteken belül kiírja a pályázati felhívást, és amire mi az idei építészeti után nagyon lelkesen készülünk – kényelmesebb cipőkkel és alaposabban átgondolt time-managementtel.