"Fúj már, hogy néznek ezek ki?" - mondja például Laci, aki a Magyar Képzőművészeti Egyetem tervezőgrafika szakára jár, körülbelül kilenc éve. "De most komolyan, szerinted ez jó? Ha már mindenképpen festeni akartak, akkor legalább csinálták volna az egészet egyszínűre. Azt nem tudják elrontani."
A hagyományosabb képeket készítő Neopaint csapata után Színes Városék valamivel elvontabb, álomszerűbb képeket csináltak, a Dob utcától a Kazinczyn át egészen az Akácfáig. A munkák pedig nem csak Lacinak nem tetszettek, hanem több publicistának sem, akiknek sokkal jobban bejött a Neopaint által képviselt konzervatívabb vonal.
Érdekes azonban megfigyelni, hogy a hetedik kerületben megforduló emberek magasról tesznek a finnyázó grafikusok és újságírók véleményére. Így van ezzel Margó is, aki harmincnégy éves, régen postás volt, de ma már egy Rákóczi úti pékségben dolgozik. "Figyelj, szerintem nincs ezzel baj. Ezt hívják avantgárdnak, ugye? Vagy az valami más? Mindegy is. Ezerszer inkább ezt nézem, mint egy óriási szürke falat. Szép színei vannak szerintem, a lilát például én nagyon szeretem" - mondja, és közben a Kazinczy utca 35 alatt álló ház oldalát nézi, amin egy nagy lila fej van, abban pedig bolygószerű sötétkék gömbök.
Egyetért Margóval Ian is, aki Newcastle-ből jött Budapestre, az egyik haverjának a legénybúcsújára. Tegnap este érkeztek, és bár a többiek még alszanak, a kalandvágyó Ian nem bírt a hostelben maradni. Bár a hajnalig tartó piálás nyomait még magán viseli, véreres szemeivel kíváncsian figyeli a román Obie Platon festményét. "Erős éjszakánk volt, azt hiszem, pedig nem is verekedtünk össze senkivel. Muszáj volt kimozdulnom, gondoltam szétnézek egy kicsit. Hogy tetszik-e a festmény? Persze! Mondjuk nem tudom, hogy mi lehet. Olyan, mint valami kilencvenes évekbeli sci-fi sorozat egy kockája. Tudod, amik szombat délelőtt mentek a tévében, és arról szóltak, hogy gyűrött homlokú Jupiterlakók nagy kék gombokat tekergetnek egy űrhajón."
Ian ezután bemegy egy éjjelnappaliba kóláért, mert másnaposan mindig leesik a cukra, úgyhogy el is köszön. Néhány perc gyalog a Kertész utca 27, ahol egy 156 négyzetméteres festmény készült, melynek címe az, hogy A romlás virágai. A képen a következő dolgok láthatóak: egy kinyújtott, kéz, mely egy lyukas tenyérben végződik, valamint gombák, levelek, és egyéb növények.
"Na, most ugye nekem az ebben a furcsa, hogy miért lukas az a tenyér? Mert amúgy nekem tetszik, csak ezt a lukat nem értem. Mondjuk, ez lehet egy ilyen szimbólum is, hogy vigyázni kell a pénzre, mert különben lyukastenyerűvé válunk. És akinek ugye lyukas a tenyere, annak nincs pénze, mert ugye folyton kiesik azon a lyukon, ami a tenyerén van" - magyarázza Kamill bácsi, aki egy hatodik kerületi iskolában dolgozott portásként harminckét éven keresztül, most pedig a Kertész utcában lakó unokájához érkezett, aki nyolc éves, és felnőtt korában Darth Vader szeretne lenni. Kamill bácsi arról is mesél, hogy ő az óbudai panelsoron volt gyerek, ahol a gyerekek csak akkor láttak színes dolgokat, ha valaki arra kanyarodott egy piros Ladával.
A Színes Város talán legszínesebb képe az Akácfa utca 27 oldalán található, a mű a Fecskék címet viseli. A madarak nagyon tetszenek Károlynak is, aki trolibuszvezetőként dolgozik, azonban ma szabadnapos, és éppen kedvenc kifőzdéjébe tart, ahol paprikás krumplit és lekváros palacsintát fog ebédelni.
"Szeretem a madarakat. Nem véletlenül mondják ugye, hogy a madár a szabadság szimbóluma. Bár nem tudom, ezek a városi madarak olyan furcsák. Néha nézem őket, ahogy ülnek a vezetékeken, és nem értem, hogy miért nem repülnek? Ha én madár lennék, nem valami hülye dróton ülnék, hanem repkednék a város felett. Mint egy sas. Vagy egy sólyom. Azt mondod, hogy ezek fecskék? Azok is jók azért, persze a valóságban nem ilyen színesek. De a művészek szeretik az ilyesmit. Nem azt rajzolják le, ami van, hanem azt, amit szeretnének, hogy legyen. Hú de jó lehet!"
hírlevél
