Varázslatos munkát végzett a Barbie marketinggárdája, ugyanis sikerült nekik a világ jelentős részével elhitetniük, hogy Greta Gerwig filmje egy habkönnyű kalandozás lesz a világ legnépszerűbb játékbabájának meseszerű világában. Persze, akik ismerték a rendezőnő munkásságát, vagy éppen a társforgatókönyvíró, Noah Baumbach nevét, esetleg figyelmesen nézték a legelső előzeteseket, azok gyaníthatták már, hogy jó eséllyel egész másra, vagy legalábbis egy kislányos történetnél többre kell számítanunk.

arról, hogyan rabolja meg saját tudatunkat és egyéniségünket a kapitalizmus, és mindez gigantikus mennyiségű, fröccsöntött műanyag díszletek között – ez a Barbie valójában.

Szörnyűségesnek, nehézkesnek, netán elvontnak hangzik? Cseppet sem. Gerwig filmje ugyanis végső soron mégiscsak a széles tömegekhez kíván szólni, ezt pedig máshogy nem érdemes, csak úgy, hogy közben végig közérthető és még szórakoztató is marad. Ennek a – különben nem egyszerű – feltételnek pedig többé-kevésbé eleget is tesz. A Barbie néhány túlzástól eltekintve mindvégig megőrzi elmés humorát, de közben egy pillanatra sem téveszti szem elől kritikájának tárgyát, tárgyait.

Jelenet a Barbie című filmből (Fotó/Forrás: InterCom)

A rendező nem is igazán rejti véka alá, mire kell majd számítanunk, már rögtön az első percekben rámutat a Barbie-babák nőkre gyakorolt szerepére, méghozzá 2001: Űrodüsszeia nyitányának ironikus átiratával. Stanley Kubrick mesterművében ugyanis az evolúció egyik legfontosabb pillanatát mutatta be, amikor az ember majomszerű elődjei eszközhasználóvá válnak. Gerwig filmjében ugyanakkor ez az „evolúciós ugrás” arról szól, hogy a Barbie-k feltalálásával először adtak a gyerekek kezébe felnőtt játékbabákat, amivel megkezdődött a feminizmus törekvéseinek módszeres aláásása.

Ugyanígy a film narrátorának is minden szavát cinizmus hatja át, miközben bevezet minket a Barbieland varázslatos világába, ami egy megvalósult feminista utópia. A Barbie-k álomszerű földjén ugyanis minden nap csajos nap, amit rögtönzött koreografált táncokkal és musicalekkel ünnepelnek meg reggel, délben és este. Nincs rossz szájszag, nincs narancsbőr, nincs szükség valódi ételekre vagy italokra, ahogy férfiakra sem, akik afféle trófeaférjekként céltalanul figyelik a Barbie-k hétköznapjait, és nem mérgezik holmi szexualitással sem az együttélést. Barbielandben valójában nincs is szükség rájuk,

az útépítőktől a szépírókon át egészen a miniszterelnökig. Semmi rossz nem történhet itt – kivéve, ha valaki véletlenül elköveti azt az apró hibát, hogy a halálra gondol.

Jelenet a Barbie című filmből (Fotó/Forrás: InterCom)

Ez történik legalábbis a főszereplőnkkel, az átlagos sztereotip Barbie-val (Margot Robbie), aki egy reggel arra ébred, hogy hirtelen mégsem tökéletes minden. Rossz szájszaga van, telitalppal áll a földön, nem tud többé repülni és valahogy az egész táncolós-musicales életmód inkább furcsának tűnik már neki. Hamarosan pedig azt is megtudja, mi okozza ezt a válságot. Ahhoz, hogy visszaállíthassa a régi életét, és minden újra tökéletes legyen, fel kell keresnie a valódi világot. Útnak indulnak Kennel (Ryan Gosling), hogy megnézzék, hogyan is fest az a társadalom, amelyben hitük szerint a Barbie-babáknak köszönhetően megvalósult a nemi egyenlőség. Csakhogy ennek a tapasztalatnak rövidesen súlyos következményei lesznek.

Gerwig alkotásának egyik igazi erénye, hogy képes több szinten is beszélni a mai ember problémáiról. Még Jean-Paul Sartre is csak csettintene, látva azt az egzisztenciális válságot, amit egyébként több főhősünk is átél, kisebb-nagyobb intenzitással. Mindez leginkább Barbie-t érinti, aki hiába nemlétező személy, ráadásul olyan, aki tudja is magáról, hogy mások fantáziájának a szüleménye, de ettől függetlenül az életének célja és értelme volt, hiszen ténylegesen úgy hitte, kislányok millióinak adott reményt és hitet a valós világban. Szeméről azonban gyorsan lehull a hályog, amikor rájön, hogy létezése kifejezetten káros, hiszen ő maga az elérhetetlen szépségideál, aki miatt a lányok önértékelési zavarokkal küzdenek. A sorozatos felismerések a hatására kénytelen átértékelni magában, mit is jelent valójában embernek lenni.

Gerwig története ténylegesen működik egyfajta egzisztencialista tanmeseként is, arról, hogy az életed csak akkor fogod tudni értelemmel és valódi tartalommal megtölteni, ha saját magad hozod meg a választásaidat, vállalva ezzel a folyamatos bukások kockázatát.  

Jelenet a Barbie című filmből (Fotó/Forrás: InterCom)

Emellett azonban megjelenik a kapitalizmus és a férfiak benne játszott szerepének kritikája is, elsősorban arról, hogyan próbálják a világban zajló egyenlőtlenségeket látszatmegoldásokkal orvosolni. Barbie személyében a világ legnaivabb emberének szemén keresztül láthatjuk a saját világunkat, és döbbenhetünk rá, hogy az igazságtalanságok lépten-nyomon jelen vannak benne, csak a hétköznapokban már egészen tompák, érzéketlenek lettünk irántuk. Barbie a valóságba érve kénytelen-kelletlen ráeszmél, hogy a nőknek továbbra is hátrányból kell indulniuk az életben. Még a babákat gyártó Mattel vállalat igazgatóságában is csupa férfiak ülnek.

A film reagál tehát a multinacionális cégek álságos hozzáállására is, akik úgy állnak ki ügyek mellett, hogy valójában semmit sem tesznek érte. A történetben például a Mattel vezetői kikérik maguknak, amikor Barbie szóváteszi a diverzitás hiányát, mondván, az épületben még gendersemleges mellékhelyiségek is vannak. Gerwig, persze, nem állít semmi olyat, amit a kapitalizmus kritikusai ne állítanának hosszú-hosszú évtizedek óta, de látva azt, hogy milyen sokan dőlnek be ma is még mindig egy-egy cég reklámfogásának, talán nem árt újra emlékeztetni az embereket.

Jelenet a Barbie című filmből (Fotó/Forrás: InterCom)

Egy csavaros megoldásnak köszönhetően aztán beleláthatunk abba is, milyen lenne, ha a patriarchátus színtisztán, ugyancsak utópikus módon megvalósulna. Mindezt azonban nem éllel teszi, szó sincs forradalmi hevületről, ne adj isten férfigyűlöletről. Nem tesz mást, mint hogy ugyanazzal a sztereotipizáló tekintettel néz rájuk, amellyel a nőkre szoktak, például akkor, amikor megalkották Barbieland világát.

– e sorok írójával legalábbis megtörtént néhányszor.

A Barbie nem az a fajta film, amin gondolkodni kell, abban az értelemben semmiképp, hogy a rendező a karakterein keresztül gyakorlatilag mindent kimond nekünk, ennyiben gyerekekként kezeli nézőit. A történet egy pontján például az egyik szereplő hosszú monológban fejti ki a női lét nehézségeit, részletezve azokat az irreális és ellentmondásos elvárásokat, amelyeknek meg kellene felelniük – ez olyannyira jól sikerült, hogy a hazai díszbemutatón sokan hangos ovációban törtek ki a jelenet végén.

Jelenet a Barbie című filmből (Fotó/Forrás: InterCom)

Újdonság-e, ha azt mondom, Margot Robbie tündéri és elbűvölő Barbie szerepében? – nem, ugyanis napjaink egyik legizgalmasabb színésznőjéről van szó. Hihetetlenül jól áll neki az a kettősség, amely egyszerre jellemzi karakterét,

ellenállva a túljátszás kísértésének. Ryan Gosling esetében ezzel szemben elvárás a túljátszás, Ken ugyanis mindvégig megmarad Kennek, vagyis egy játékfigurának, aki folyamatos kisebbségi komplexusával, saját létének céltalanságával és macsóságával küszködik – csak az ő drámájáról külön cikket lenne érdemes íni. A külföldi kritikák és mi is azt valószínűsítjük, hogy mindkettejük alakítását értékelni fogja az amerikai filmakadémia. Margot Robbie nagyon megérdemelné, kiváltképp azután, hogy az év egyik legjobb filmjében, a Babylonban nyújtott lehengerlő alakítását jelölés nélkül hagyták.

A színészek mellett valószínűleg más kategóriákban is találkozhatunk még a Barbie-val, ha volna értelme már júliusban jósolni, akkor azt írnánk, a legjobb eredeti forgatókönyv kategóriájában eddig abszolút befutó Gerwig és Baumbach története. De talán még ennél is nagyobb meglepetéseket okozhatnak.

Ha valakiben a nagy Oppenheimer–Barbie csata kapcsán felmerülne a kérdés, melyik filmet nézze meg, a válasz nagyon egyszerű: mindkettőt.

Fejléckép: Jelenet a Barbie című filmből (Fotó/Forrás: InterCom)