Az éjszakai fényképezés a fotótörténet viszonylag kevés figyelmet kapott területe, bár az elmúlt években három nagy múzeum is szentelt kiállítást a témának, így a Victoria and Albert, a Metropolitan és a Museum of London.
Az első számon tartott éjszakai felvételt Walter Edmunds készítette Londonban 1895-ben, de éjszakai fényképezésről igazán Paul Martin London by Gaslight című, 1896-ban felvett sorozatának, s William Frazer és Alfred Stieglitz New York festői és ismeretlen éjszakai arcát bemutató felvételeinek megszületésétől beszélhetünk.
A sötétben fotografálás rengeteg technikai nehézséggel járt. Nehéz volt a fény és árnyékok kezelése, a hosszú expozíciós idő miatt kivételesen sok türelmet igényelt, viszont bizonytalan eredményt ígért. Ezért – bár az 1900-as évekre számos területen sokat fejlődött a technika, a hordozható kamerák, a gyorsabb filmek megkönnyítették a fényképezők dolgát –, a napfény vagy villanófény segítsége nélküli fotografálás nem volt népszerű az egyébként a kísérletezésre nyitott amatőrök körében sem.
A legkorábbi, ismert magyar éjszakai fényképet egy idegenforgalmi látványosságnak köszönhetjük.
1903. május 13-án színes mécsesek világították meg a Duna két partját és a hidakat, villanylámpák borították fénybe a királyi palotát, az Országházat, és a Halászbástyát, a folyón lampionokkal díszített hajók úsztak, melyekről zenekarok, dalárdák szórakoztatták a parton nézelődőket s mindezek koronájaként a Gellérthegyről tűzijáték kápráztatta el a közönséget. Ehhez hasonló fényesség csak évtizedekkel később öntötte el Budapest gyengéden szeretett látványosságát, a Duna-partot; először a Halászbástya kapott, kezdetben kísérleti jelleggel díszkivilágítást 1928. augusztus 28-án, majd 1934-ben a Palota és a Parlament kupolája is.
Az „idegengyüjtő” „Dunaünnepélyt” az 1902. augusztus 29-én megalakult első magyar utazási iroda, az Idegenforgalmi és Utazási Vállalat Rt. (későbbi nevén IBUSZ) rendezte. A rendezőbizottságnak – és a részvénytársaságnak – elnöke Szapáry Géza gróf volt, a védnökséget pedig maga a király vállalta.
Az újságok szerint a millennium óta nem fordult meg akkora tömeg a fővárosban, mint ezen az estén,
s bár voltak, akik amatőrnek találták az illuminációt, és sajnálták, hogy annak tervezését nem művészekre bízták, a Vasárnapi Ujság szerint a rendezvény bebizonyította, hogy „Budapest dunai képét éjjelre megvilágítani mily szerencsés eszme volt.”
Jelfy Gyula felvétele az 1903. május 13-án rendezett Dunaünnepről, Budapest, (Zselatinos ezüst poztív, 21,2x15,5 cm) (Fotó/Forrás: Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtár gyűjteménye)
A fényes eseményt a magyar fotóriporteri szakma egyik első képviselője, Jelfy Gyula örökítette meg, valószínűleg a második világháborúban elpusztult, híres pesti szállodasor büszkesége, a Hungária Szálló, esetleg a Bristol egyik emeleti ablakából. Képét – név nélkül – közölte a Vasárnapi Ujság, melyben 1900-tól 1921-es megszűnésétől jelentek meg a legjelentősebb közéleti, társadalmi eseményekről tudósító felvételei.
Jelfy fotográfiáján jól érzékelhető az éjszakai fényképezés szerelmeseinek egyik legfőbb problémája, a fényudvar – a fényforrás körül látható fénygyűrű – kiküszöbölésének nehézsége. A lap a megjelent illusztráción a képnek ezt a hibáját retussal korrigálta – talán maga a kitűnő retusőr hírében álló fotográfus által.
A technikai lehetőségek korlátozottsága miatt Jelfy felvételén nem látszik a „fény-képet” csodáló, folyton mozgó tömeg,
az csak a lap népszerű rajzolójának, Goró Lajosnak a rajzán látható, akárcsak az éjszakai témák egy későbbi kedvence, a tűzijáték.
A dunai ünnepély. (Fotó/Forrás: Vasárnapi Ujság, 1903. 20. szám, 321.)
A látványt szinte pontosan a Jelfy által elfoglalt helyről nézve – talán az ő fényképét felhasználva - az emlékek küldésének, tezaurálásának a Millennium óta terjedő és egyre népszerűbb eszköze, egy képes levelezőlap is megörökítette.
kepeslap-210930.jpg (Fotó/Forrás: Magyar Nemzeti Múzeum Képes levelezőlap gyűjtemény)
Az első ismert éjszakai felvétel előre vetítette az éjszakai képek hazai jövőjének egy jellemző vonását: a nagyvárosiasság iránti elsöprő érdeklődést és az idegenforgalommal való összefonódást.
A fényképészeket igazából majd az 1920-as, 1930-as évek neonreklámjai és a város gyarapodó díszkivilágításai csalogatják az utcára éjnek évadján.
Addig a sötétben fényképező számíthatott arra, hogy a nézelődők „mind gunyoros megjegyzésekkel fogják fűszerzeni a munkánkat, azon véleményben, hogy sötét éjjel talán mégsem lehet fotografálni. Sőt, az sincs kizárva, hogy az embert meggyanúsítják, hogy nem kém-e vagy mi egyéb” – festette le A Fény még 1912-ben is az értetlenséget, amivel a sötétben fényképezni akaró fotográfus szembesülhetett.
Az éjszakai fényképezés magyarországi kezdeteiről hamarosan megjelenő Fényképtárgy című kötetünkben olvashat. Addig is böngésszen a Magyar Nemzeti Múzeum online adatbázisában!
hírlevél
