A fényben rejlő lehetőségekről már tavaly képet kaphattunk a Ludwig Múzeum ‒ Kortárs Művészeti Múzeumban A fényjátékosok című tárlaton, ahol Kepes György és Frank J. Malina lenyűgöző munkásságát ismerhettük meg. Idén egy másik, és méltán híres alkotó, Moholy-Nagy László (1895‒1946) fénnyel kapcsolatos műveit mutatják be. 

Az utazó tárlat egyedi megközelítése Olívia Maria Rubio spanyol kurátornak köszönhető, akárcsak a több mint 130 darab kiállított tárgy összeválogatása. Az anyag középpontjában valóban a fény áll, de legalább annyi izgalmat rejtenek a kiállított művek ha a perspektíva, az anyagválasztás vagy a műfaji gazdagság ‒ festmények, fotók, filmek és grafikai tervek egyaránt szerepelnek az anyagban ‒ szempontjából tekintünk végig a műveken.

Moholy-Nagy kísérletező szelleme lépten-nyomon tetten érhető a munkákon. Képei nem csak megjelenésükben, hanem alapanyagukban is változatosak, készített grafikákat, kollázsokat, színházi látványterveket, sőt plasztikra is dolgozott, ami azt is eredményezte, hogy a maga korában alig tudta eladni azokat, mivel nem csak teljesen szokatlanok voltak, de ezek a munkák nem is olyan tartósak mint egy olajképek.

Fotogramjai, amik semmiképpen sem összekeverendők a fotográfiákkal, lenyűgöző látványt nyújtanak, A fotogram lényegét egyébként Maurer Dóra kiválóan összefoglalta: „Fotogramnak a fényképezőgép és negatív közbeiktatása nélkül, pusztán a fény, a fényérzékeny anyagok és a bennük végbemenő változásokat előhívó vegyszerek működésével létrehozott ‒ többnyire tárgyak árnyékát rögzítő ‒ képet nevezzük. A fotogram mintegy nyolcvan évvel ezelőtt, az 1920-as évek avantgárd művészetében jelent meg nyitott műfajként, amely összeköti a festészetet és a fényképezést, de az avantgárd filmben is megjelenik." Nincs ez másként Moholy-Nagynál sem, akinek, szinte az összes filmjét megtekinthetjük a tárlaton, de vigyázat: a filmek eredetileg némák voltak, az alattuk hallható zene nem Moholy-Nagy parttalan zsenijének eredménye, hanem érte rajongó egyetemistáké, akik számosan vannak, ha máshol nem, az általa alapított, és mind a mai napig működő, chicagói Institute of Design tanintézményben. 

Láthatjuk a sajtóorgánumokat, amikben publikált, áttekinthetjük életrajzát és láthatunk tőle jó pár fényképet, amelyek beállításai a maguk korában annyira szokatlanok voltak, hogy a nézőknek el kellett magyarázni, hogy mit látnak és honnan készültek a képek. És itt értünk el ahhoz a ponthoz, ahol összes nagyszerűsége, a kiállított anyag minősége mellett is kritikával kell illetnünk a kiállítás szervezőit, ugyanis mai szemmel nem látható Moholy-Nagy újító zsenije. Egyszerűen azért nem, mert annyira előreszaladt, hogy szinte azt látjuk a képein, amihez ma hozzá vagyunk szokva. A filmes trükkök, a Photoshop és a 3D-s animáción edzett szemünknek munkái pusztán az elvárt látványt nyújtják, miközben ő ezeket a műveket hatvan-hetven évvel ezelőtt, számítógépek nélkül alkotta meg. A kritika természetesen nem ennek a teljesítménynek szól, hanem annak, hogy ennek a ténynek a művészettörténeti háttere és jelentősége kevésbé nyilvánvaló a tárlaton, ami által a kevésbé művelt szem bizony nem biztos, hogy érti, mitől is olyan nagyszerű ez az életmű. 

A kiállításhoz kapcsolódóan több Moholy-Nagy életművét feldolgozó munkát adott ki a Ludwig Múzeum (például Passuth Krisztina kiváló Moholy-Nagy monográfiáját), amelyek helyben megvásárolhatóak, emellett több tárlatvezetést is tartanak, a sajtótájékoztatón készült videónkat pedig alább láthatják.

Moholy-Nagy László: The Art of Light
Ludwig Múzeum ‒ Kortárs Művészeti Múzeum
Nyitva: szeptember 25.