Elizabeth Siddal (1829–1862)
Ki ne ismerné az Ofélia című ikonikus festményt, amely Hamlet kedvesét ábrázolja a vízbefúlás előtti pillanatban? A preraffaelita festő, John Everett Millais 1852-ben befejezett, ma körülbelül 30 millió fontot érő művét a világ egyik legismertebb képeként tartják számon.
Elisabeth Siddal, ismeretlen szerző felvétele 1860-ból (Fotó/Forrás: Wikipedia)
A festményhez az arcát adó modell nevét azonban jóval kevesebben ismerik:
több mint százötven évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy Elizabeth Siddalt mint költőt és művészt a saját jogán is elismerjék.
Siddal húszévesen kalaposként dolgozott egy üzletben, amikor megismerkedett Walter Deverell művésszel. A férfi mutatta be őt a Preraffaelita Testvériség körének. Onnantól kezdve számtalan alkalommal ült modellt a festőknek, köztük Dante Gabriel Rossettinek, akihez később férjhez is ment. Olyan ismert Rossetti-művek múzsájává vált, mint az Ecce Ancilla Domini (Angyali üdvözlet) (1849-50), a Regina Cordium (A szívek királynője) (1860) és a Beata Beatrix (1864 –70).
Siddal maga is festett és írt, kreatív energiái kifejezésére egyébként Rossetti is ösztönözte. 1857-ben és '58-ban ő is kiállított a Preraffaelitákkal, azonban kora kritikusai nem foglalkoztak vele.
Élete hasonlóan tragikus módon ért véget, mint a Shakespeare-műből ismert Opheliájé: 32 évesen, kábítószer-túladagolásban halt meg, valószínűleg öngyilkosságot követett el.
John Everett Millais: Ofélia, olaj, vászon, 76.2 cm x 111.8 cm, 1851 (Fotó/Forrás: Wikipedia)
Rossetti bánatában kiadatlan verseivel temette el Siddalt, de szerencsére 1869-ben exhumálták a testét, így a versek is előkerültek ismét. A My Ladys Soul című kötetét azonban csak 156 évvel halála után, 2018-ban publikálták.
Berthe Morisot (1841–1895)
Berthe Morisot neve most már sokaknak ismerősen cseng, tehetségét és érdemeit azonban csak a 20. század első felében, néhány évtizeddel a halála után kezdték elismerni. Az impresszionista festőművészt leginkább Édouard Manet múzsájaként tartották számon, aki hat év alatt tizenegyszer festette meg a nőt. (Morisot Manet bátyjához ment feleségül.)
Berthe Morisot, ismeretlen szerző felvétele (Fotó/Forrás: Wikipedia)
A róla készült két leghíresebb mű az Erkély (1868–69) és a Berthe Morisot egy csokor ibolyával (1872) című festmények. Morisot azonban saját jogán is kiváló művész volt, noha kora kritikusai nem méltatták és csak kevés képet tudott eladni életében. Amiatt, hogy Morisot női művész volt, festményeit gyakran „női bájjal” telinek titulálták. 1890-ben egy jegyzetfüzetbe írt arról, milyen sokat küzd, hogy komolyan vegyék művészként és egy lapon említsék a férfi művészekkel:
Nem hiszem, hogy egy férfi valaha is egyenrangú félként kezelt volna egy nőt, pedig nőként ez minden, amit szeretnék. Mert tudom, hogy én is érek annyit, mint ők".
Morisot Corot-t tartotta mesterének, tőle tanulta a professzionális festés alapjait. Korai, 1869 előtti festményeiből szinte egy sem maradt fenn, mert a művész elégedetlen volt munkáival, és megsemmisítette őket. 1875-ben ismerkedett meg Manet-val, akivel aztán ő kedveltette meg a világosabb színeket és a plen airt, bár kétségtelen, hogy Manet is hatott Morisot-ra. Azon kevesek közé tartozott, aki az impresszionista csoport valamennyi kiállításán részt vett, ráadásul nőként.
Morisot sem érhette meg, hogy igazi elismerést kapjon műveiért. Ma viszont alkotásai tetemes összeget érnek: 2013-ban az Après le déjeuner (Ebéd után) című festményét csaknem 11 millió dollárért vásárolták meg,
amellyel akkoriban megdöntötte a Christie’s-nél a női művész által készített legdrágább műtárgy rekordját.
Berthe Morisot: Après le déjeuner, 80 x 100 cm, 1881 (Fotó/Forrás: Wikipedia)
Camille Claudel (1864–1943)
Öntörvényű és szenvedélyesen alkotó szobrászművész volt Camille Claudel, akinek a neve a legtöbb embernek csak Rodin szeretőjeként rémlik, ha rémlik egyáltalán. Pedig Claudel a saját jogán is művész volt, méghozzá kiváló. Ráadásul a művészettörténeti kutatások száz évvel később ugyan, de bebizonyították, hogy több olyan szobor, amelyet Rodinnek tulajdonítunk, valójában Camille Claudel műve.
Camille Claudel (balra) és a háttérben barátja, Jessie Lipscomb szobrászművész párizsi műtermükben (1880-as évek) (Fotó/Forrás: Wikipedia)
A tehetséges nő 19 évesen költözött Párizsba, ahol Rodin műhelyében kezdett el dolgozni. Az akkor 43 éves, már elismert szobrász tanítani kezdte, ám hamar viharos szerelmi viszonyba kezdtek, ahol Camille-nak csak a múzsaszerep jutott.
A kezdetben lángoló szerelem aztán rémálommá változott: Rodin látta Camille kivételes tehetségét, egyre féltékenyebbé vált a nőre.
Ráadásul a gyakran váltogatott szeretők mellett az írni-olvasni sem tudó Rose Beuret-val is viszonya volt, akivel kapcsolatuk – házasságkötés nélkül – életük végéig kitartott. Camille ebben a szerelmi háromszögben vergődve próbálta művészként is megállni a helyét. Hamarosan teherbe esett Rodintől, de a férfi csak pénzt nyomott a kezébe azzal, hogy vetesse el a gyereket. Camille ekkor szakított vele, és nem tartotta meg a gyereket. Az abortusza miatt átélt traumáját több szoborban is feldolgozta, többek között A vár kis úrnője című márvány műremekben. A szobor olyan sikert aratott, hogy a bronz változatot is és a gipszöntvényt is megvásárolták. Utóbbit Rodin barátja, Mathias Morhardt vette meg, aki azt állította, hogy „Végre megjelent Rodin első, igazi riválisa”. Néhány kiállítás és kisebb siker után azonban Camille csillaga leáldozott, vagy sokkal inkább ki sem teljesedett.
A szobraiban megformált, nyíltan vállalt testiség és érzékiség miatt elítélték a kritikusok, azt mondták, „nem nőhöz való” ez a fajta szenvedélyes erotika.
Camille Claudel: A vár kis úrnője, márvány, 1895-96 (Fotó/Forrás: Wikipedia)
Ha viszont férfi készítette volna ezeket a munkákat, méltatták volna, ahogy tették ezt Rodin esetében is. Camille a folyamatos csalódást nehezen viselte, elméje állítólag megbomlott, rengeteg művét önkezűleg pusztította el dühében. A mai napig nem tudni azonban, hogy a családja akarta csak eltávolítani őt, és ezért záratták elmegyógyintézetbe vagy sem. Egyes elméletek szerint ugyanis bátyja, a híres költő, Paul Claudel is féltékeny volt testvére tehetségére, emellett anyja is gyűlölte lányát, és minél távolabb akarta tudni magától. Hogy valóban megtébolyult-e, örök rejtély marad. Mindenesetre élete hátralévő részét, harminc évet a Montdevergues-i elmegyógyintézetben kellett eltöltenie, annak ellenére, hogy kezelőorvosa 1920-ban azt javasolta a családjának, hogy vegyék magukhoz, mert Camille állapota sokat javult, és nem szükséges az intézetben élnie. A családtól azonban nem jött válasz. A világ egyik legtehetségesebb szobrászművésze 1943-ban halt meg, elfeledve, magányosan.
Lee Krasner (1908–1984)
„A festés nem választható el az élettől. Ez egy és ugyanaz. Ez olyan, mintha valaki azt kérdezné, akarok-e élni. A válaszom igen, így hát, festek” – mondta Lee Krasner, aki sokáig élt férje, Jackson Pollock árnyékában.
Krasner egy olyan korban alkotott, amikor duplán meg kellett azért küzdenie egy férfiak uralta művészeti világban és patriarchális társadalomban, hogy nőként is kivívja magának az őt megillető helyet művészként.
Noha mára sokan ismerik munkáit, hírneve még mindig nem vetekedhet férjéével. Krasner már nagyon korán tudta, hogy művész akar lenni, ezért tinédzserkorában olyan iskolát választott, ahol lányok is járhattak művészeti kurzusra.
“UNË DUA QË TELAJO TË MARRË FRYMË DHE TË JETË E GJALLË. TË JETË E GJALLË NË NJË PIKË. DHE, DUKE QENË SE KUFIZIMET JANË DIÇKA E QUAJTUR PIGMENT DHE TELAJO, LE TË SHOHIM NËSE MUND T’IA DAL.” - LEE KRASNERhttps://t.co/CcyrANoGAt#enkeledasuti pic.twitter.com/hhfaN9TKTX
— Enkeleda Suti (@SutiEnkeleda) August 26, 2022
Később New Yorkban tanult festeni, majd könyvillusztrációkon, murális festményeken és más köztéri művészeti projekteken dolgozott. 1942-ben találkozott Pollockkal a McMillan Galériában rendezett egyik csoportos kiállítás kapcsán, ahol együtt szerepeltek műveik. Rá három évre összeházasodtak és Long Islandre költöztek,
ahol Krasner az egyik emeleti szobában meghúzódva alkotott, míg Pollock elkezdte megfesteni azokat a műveit, amelyek igazán ismertté tették.
A csorgatásos-csöpögtetéses módszer „feltalálójaként” ugyanis Jackson Pollockot tartják számon, ám ezt a technikát valójában elsőként Janet Sobel ukrán származású művész alkalmazta. Krasner férje árnyékában élt, sokáig csak Pollock feleségeként tartották számon, noha művészként ő is jelentőset alkotott. Miután 1956-ban az alkoholizmussal egész életében küzdő Pollock szeretőjével és az egyik barátjával meghalt egy autóbalesetben, Krasner elkezdett egy új sorozaton dolgozni. Sokkal nagyobb méretekben festett, úgy tűnt, művészként kezd felszabadulni. Nemcsak festett, hanem kollázsokat és mozaikokat is készített. Élete első önálló kiállítását a neves Whitechapel Galériában rendezték, 1973-ban már a Whitney Museum of American Art-ban is bemutatkozhatott. Végül 1984-ben a MoMa-ban nyílt retrospektív kiállítása, amely nőként még nagyobb elismerésnek számított. A kiállításmegnyitót azonban már nem érhette meg.
Kapcsolódó
Janet Sobel megváltoztatta a festészet történetét, mégis elfeledve halt meg
Még mindig kevesen ismerik csak az ukrán származású Janet Sobel képzőművész nevét, aki az általa először alkalmazott technikával megbolygatta a művészettörténetet. A csorgatásos-csöpögtetéses módszer „feltalálójaként” ugyanis Jackson Pollockot tartják számon. Cikkünkből kiderül, miért is feledkezhetett meg Sobel érdemeiről a világ.
Dora Maar (1907–1997)
Noha Dora Maar neve még mindig leginkább Picasso múzsájaként bukkan fel, mára azonban vitathatatlanná vált, hogy kora egyik legjelentősebb szürrealista művésze volt, aki elsősorban fotóival vált ismertté. Ő volt az egyetlen szürrealista alkotó, aki a csoport mind a hat nemzetközi kiállításán szerepelt. Egyik legismertebb fényképét, az Ubu portréját (1936), amely a szürrealista fotográfia mérföldkövének is tekinthető, ma a MoMa őrzi.
During the 1930s, Dora Maar’s photomontages became celebrated icons of surrealism. They played with the unusual, creating uncanny combinations of objects, textures and forms.
— Aesthetica Magazine (@AestheticaMag) November 22, 2021
The artist was was born #OnThisDay in 1907. pic.twitter.com/7AiBP3W0Xh
A tehetséges, kezdetben festőnek készülő és verseket is író Maar sikeresen működtette reklám- és divat fotóstudióját Párizsban, amikor 1936-ban bemutatták Picassónak.
Azon az ominózus estén a Les Deux Magots kávéházban késes performanszával nyűgözte le az ismert festőt, aki azonnal elhívta a műtermébe. (Az úgynevezett késes játékból Marina Abramovic 1973-ban csinált performanszt, Rhythm 10 címmel) Viharos viszonyuk kilenc éven át tartott, amely rengeteg testi-lelki sérülést okozott Maarnak. Picasso ugyanis rajongott a szadomazo szexért, partnereit szerette alárendelt viszonyba kényszeríteni, barátaik elmondásaiból pedig kiderült, hogy
Picasso többször is az ájulásig verte szerelmét, majd órákon át hagyta eszméletlenül heverni a műterem padlóján.
Évtizedekkel később Dora egy interjú során elárulta, hogy nehezére esett ezt a szerepet eljátszani, és rengeteget sírt a híres művész brutális szexuális játékai miatt. Egy idő után ráadásul már csak rettegett a festőtől, mégsem tudott kilépni az áldozatszerepből. Ezeket a pillanatokat örökíti meg Picasso számos festményén, ahol a „síró nő” a legkedveltebb motívummá válik. Noha a világ már akkor is rajongott ezekért a festményekért, Dora Maar nem szerette őket:
Az összes rólam készült portré hazugság. Ezek Picassók. Egyik sem Dora Maar”
– nyilatkozta az amerikai írónak, James Lordnak. Picassóval 1946-ban szakadtak el végleg egymástól, de addigra Dora Maar súlyos depresszióval küzdött. Az alkotást azonban nem hagyta abba, sőt a fotózás mellett elkezdett ismét festeni, rátalált saját hangjára. Képei azonban csak halála után kerültek nyilvánosságra, előtte soha nem hagyták el műtermét. Ugyanez volt a sorsa fotogramjainak is, amelyek szintén csak halála után kerültek elő.
Fejléckép: Camille Claudel: L'Âge mûr (Az érett kor), bronzöntés, 1899. (Forrás: Wikipedia)
hírlevél
