Farkas István a 20. századi magyar festészet egyik legnagyobb, legmagányosabb festője volt. Magánya nem elsősorban emberi, inkább művészi vagy létmagányosságként fogható fel. Ennek legfőbb oka édesapja, Wolfner József, a Singer és Wolfner könyvkiadó egyik alapítója és igazgatója, aki kiadóigazgatót akart faragni a fiából. Farkas István a túlzott apai szigor és az édesanya korai elvesztésének lelki terhe alatt nevelkedett,

A menekülés már-már sikerült, de a sors épp akkor keményített be, amikor a művész a legkevésbé számított rá. Farkas 1932-ben az Ernst Múzeumban rendezett retrospektív kiállítást, elsősorban azzal a céllal, hogy édesapjának megmutatva munkáit bizonyíthassa, számára a festészet a helyes út. A megnyitó előtt néhány nappal azonban meghalt Wolfner József. Farkas István nemcsak az édesapát veszítette el, hanem nagy álmát is, azt, hogy teljesen a festészetnek szentelhesse magát. Haza kellett térnie, hogy átvegye a cég vezetését.

– írta barátjának. A kiállítás 170 képet vonultat föl, amelyekben a holokauszt témája is transzparensen jelen van. A megnyitó ünnepségen ezért a meghívottak egyperces néma csenddel tisztelegtek a holokauszt áldozatai emléke előtt. Az életmű-kiállításon Farkas István munkái mellett mesterének és kortársainak munkáival is találkozhat a közönség. A tárlatra, amelynek kurátora Kolozsváry Marianna, a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményén kívül öt külföldi és 11 hazai gyűjteményből érkeztek alkotások. A tárlatot a Soá című kamarakiállítás egészíti ki, amely a 75 évvel ezelőtti vészkorszak áldozataira emlékezik. 

(A fejlécképen Farkas István: Kávéházi jelenet című festménye, forrás: Wikipédia)