Frida Kahlo viszonylag fiatalon, 47 évesen hunyt el. Mekkora életműről beszélhetünk az esetében?
Autorretrato con changuito (Self-Portrait with Small Monkey), 1945 (Fotó/Forrás: ©Erik Meza/Javier Otaola – ©Archivo Museo Dolores Olmedo)
Bő kétszáz műve van, de nagyon elszórva – sokat barátoknak adott, elajándékozott. Két nagyobb gyűjtemény létezik: egy magánkézben, egy pedig a Museo Dolores Olmedo kollekciója, ez utóbbi utazik a világban, ez érkezik hozzánk is. Dolores Olmero Frida kortársa volt, egy iskolába jártak, és közel egy időben ismerték meg Diego Riverát, aki miatt volt köztük némi rivalizálás is, ezért Kahlo az esküvőjük után megtiltotta Riverának, hogy kapcsolatban maradjon a nővel. Frida 1954-es halála után viszont barátok lettek. Olmedo először Diego alkotásait vásárolta, hogy összegyűjtse barátja életművét. A férfi biztatására kezdett érdeklődni Kahlo képei iránt. Végül egy magángyűjtő, Frida jó barátjának és mecénásának kollekcióját szerezte meg. A férfi, Eduardo Morillo Safa, akinek a képmása szerepel a kiállításon is, ugyanabban az évben halt meg, mint a festőnő, az özvegye pedig eladta a gyűjteményt Olmedónak, aki a 90-es évek elején múzeummá alakította át a házát.
Kahlo ma feminista ikonnak számít, életében és munkáiban azonban a hagyománynak is nagy szerepe volt. A kettő hogyan egyeztethető össze?
Erős személyiség volt, akinek azonban sok arca volt. Volt benne valami férfias: gimnazistaként fiúkkal barátkozott, családi fotókon öltönyben látható, ugyanakkor nagyon nőies is volt, egy femme fatale, aki szerette az életet.
Határozottan képviselte saját magát és azt, hogy kicsoda ő – ebből a szempontból a feministák előfutára.
Gondosan megtervezett imidzset alakított ki magáról. Ez látszik a róla készült számtalan fotón: mindegyiken tökéletes a frizurája, az öltözéke és a póz is. Igaz ez az utolsó, kórházban vagy otthon, ágyban töltött évekre is. 21 évesen házasodott össze Riverával, aki kihozta a nőt az addig kicsit fiús lányból. A népi témákkal foglalkozó festő biztatta arra, hogy hordjon mexikói népviseletet. A hosszú szoknyák színesek, izgalmasak, feltűnőek voltak – és eltakarták a testi hibáit –, részévé váltak az imidzsének, ahogy a tradicionális hajviselet is.
Nicolas Muray, magyar származású fotós felvétele Frida Kahlo-ról (1939) (Fotó/Forrás: V&A Museum Press Office)
Hogyan jelenik meg ez a festészetében?
Az imidzse része az is, hogy kíméletlenül őszinte volt saját magához, soha nem akarta szépíteni magát.
Vállalta, hogy bajusza van, és összenőtt szemöldöke. Ez akkor formabontónak számított. Férje idealizálva, negédesen ábrázolta az indiánokat, Frida azonban a hitelességet választotta. Nyelvezete univerzális: nagyon őszinte, magához és a nézőhöz is. A nagyon konkrét képi világ miatt – ahogy a saját életét megéli, és lefordítja képi elemekre – bárki könnyen kapcsolatot tud találni vele.
Természetesen Kahlo kapcsán is felvetődött, hogy magyarok a felmenői. Honnan ered ez az elképzelés?
A kiállítás katalógusában szereplő tanulmányban ezt vizsgálom. Frida élete utolsó éveiben maga mondta, hogy az apja szülei magyarok voltak. Rá is írta egy festményre, illetve megtalálható a naplójában is. Ezt mindenki evidenciának vette, de
két német történész a családhoz köthető német városokban végzett kutatásai alapján megdöntötte ezt a hiedelmet.
Úgy vélték, hogy Frida az egyik szeretőjétől vette az ötletet, hogy „magyar legyen”. Kahlónak számos viszonya volt, általában intenzív, rövid kapcsolatok. Muray Miklós – vagyis Nickolas Muray – New Yorkban élő fotográfussal azonban megszakításokkal, de közel tíz évig, 1939-ig tartott fenn viszonyt. A 40-es években már csak barátok voltak, Frida pedig csupán az utolsó éveiben mondta magát magyarnak, korábban nem. Elképzelhető, hogy ekkor jutott a birtokába valamilyen információ vagy dokumentum, ami ezt alátámasztotta, mi azonban egyelőre nem tudunk ilyenről.
Frida Kahlo: Remekművek a mexikóvárosi Museo Dolores Olmedóból
Magyar Nemzeti Galéria – 2018. július 7. – 2018. november 4.