- Honnan származik a kiállítás megvalósításának ötlete?

- Minden jelentős művész esetében fölmerül időnként az igény, hogy kiállításon mutassák be a munkásságát. Egy klasszikus drámát is újra és újra színre kell vinni, hiszen azon túl, hogy örökérvényű gondolatok rejlenek benne, mindig mond valami aktuálisan érvényeset az adott kor számára. Jelentős képzőművészeti alkotások esetében is hasonló a helyzet. Az tehát, hogy Csontváry-kiállítást rendezünk, a világ legtermészetesebb dolga. Inkább az nem természetes, hogy ritkán rendeznek ilyet. Ennek egyik fő oka, hogy a nagy képek nélkül nem érdemes Csontváryt kiállítani, márpedig ezek szállítása és kiállítása meglehetősen problematikussá vált az elmúlt évtizedekben. Többször gondatlanul tárolták a festményeket, sérültek és nehezen mozgathatók.

- Miért okoz gondot a mozgatásuk?

- Tudni kell, hogy a páratartalom változása alapvetően befolyásolja, hogy a vászon mennyire feszül rá a keretre. Manapság ezt úgy oldják meg, hogy szabályozzák a páratartalmat, de a hetvenes évek elején, amikor a Csontváry Múzeum megnyílt, ez a technológia még nem volt adott Magyarországon, ezért speciális alukereteket készítettek a műveknek, amikben rugók biztosítják a vászon feszülését. Erről azonban elég kockázatos lenne leszedni a műveket, azóta se merte senki. Márpedig ilyen nagy műveket egyben szállítani nagyon nehézkes, ami nem teszi könnyűvé a Csontváry-kiállítások megszervezését.

- Milyen kép él ma Csontváryról?

- Többféle felfogás létezik róla egymás mellett. Markánsan él egy ezoterikus elképzelés, amely beavatottként, isteni titkok megjelenítőjeként gondol Csontváryra, aki egyfajta ősi tudást közvetített. Létezik olyan értelmezés is, miszerint Csontváry őrült volt és ettől elválaszthatatlan a zsenialitása, megint mások valamelyik jól ismert művészettörténeti stílusirányzatba próbálják beszuszakolni az életművet. Csontváry a képei mellett tulajdonképpen létrehozta saját műveinek értelmezési keretét is azzal, hogy megírta élete történetét. Én azonban egy negyedik megközelítést látok a legizgalmasabbnak. Ez az esztétikai értelmezés, amely a művekre koncentrál, s nem arra, amit az életéről lehet tudni, a különcségéről, a furcsaságairól. Úgy gondolom, ez egy érvényes megközelítés annak érdekében is, hogy Csontváry elismertetésében előrelépést érjünk el és mindenki számára befogadható legyen. Meg kell tudnunk a külföldiek számára is magyarázni, mitől zseniális például a Magányos cédrus.

- Milyen helyet foglal el ma Csontváry a képzőművészeti palettán itthon és a világban?

- Itthon nagyjából közmegegyezés van arról, hogy Csontváry az egyik legjelentősebb magyar festőművész, a külföldiek azonban sokszor nem tudnak mit kezdeni vele, nem értik, mitől annyira jó, nem ritkán egy másodvonalbeli naiv festőnek látják. Ezért tartom fontosnak, hogy olyan értelmezést mutassunk föl a kiállításon, amely egy angol vagy holland számára is izgalmas tud lenni.

- Mikor kezdték el nálunk felfedezni az ő zsenialitását?

- Csontváry sorsa ebből a szempontból is nagyon furcsa. Élete utolsó néhány évében már nem alkotott, de ismertebb volt, mint abban az időszakban, amikor a műveit létrehozta. Ez azonban olyan ismertség volt, amelyre aligha vágyott - lényegében félbolondnak tartották, lekezelték. 1919-es halálakor aligha gondolta bárki, hogy jelentős életmű lenne, amit megalkotott. Három évvel később Lehel Ferenc írt egy monográfiát róla, ekkor kezdett felfigyelni rá több jelentős művész, köztük Vaszary János.

- Sikerült egyben tartani az életművet?

- Csontváry nem akarta eladni a képeit, emiatt jóideig egyben tudott maradni az életmű. A képanyag megmenekülése nagyrészt Gerlóczy Gedeon építésznek köszönhető, aki a festő halálát követően megvásárolta a műveket, amelyek egy részét kocsiponyvának akarták felhasználni. Gerlóczy nem egyszerűen megmentette az életművet, hanem nagyon sokat tett az elismertetéséért is, gyűjtötte a fellelhető anyagokat, kis túlzással az életét tette rá erre. Ennek ellenére ma a Csontváry-életmű - ami darabszámra nem sok - nagyjából harmada lappang. Egy része nyilván magángyűjtőknél, de vannak olyan alkotások is, amelyek a Vörös Hadsereg hadizsákmányaként a Szovjetunióba kerültek. Szerencsére a főművek túlnyomó többsége közgyűjteményben található, és ezek mind láthatóak lesznek a kiállításban.

- Milyen kísérletek voltak Csontváry külföldi elfogadtatására?

- A negyvenes években volt egy viszonylag sikeres párizsi kiállítás a magyar nagykövetség közreműködésével, de az első igazán nagy nemzetközi siker 1958-ban volt, amikor mindenki meglepetésére Brüsszelben az Ötven év modern művészete című kiállításra meghívtak egy Csontváry-képet is Van Gogh, Cèzanne és Gauguin mellé. A kilencvenes évek elején néhány hazai szakember komoly erőfeszítéseket tett annak érdekében, hogy Csontváryt bekerüljön a nemzetközi kánonba: állami támogatással megszerveztek egy külföldi kiállítás sorozatot. Ez azonban sajnos nem hozta meg a remélt eredményt - azt hiszem, nem voltak igazán jó választások a helyszínek, érdemi katalógus se jelent meg. Kár érte, mert nagy lehetőség volt.

- A mostani kiállításra honnan érkeznek a festmények?

- A legnagyobb közgyűjtemény, amely Csontváry-festményekkel rendelkezik, a Magyar Nemzeti Galéria. Kapunk képeket tőlük, valamint Pécsről is, ahol a Nemzeti Galéria tulajdonukban lévő festmények egy része letétben van. Érkeznek festmények a pécsi Modern Magyar Képtárból, Miskolcról a Herman Ottó Múzeumból, Szolnokról a Damjanich Múzeumból, a Fővárosi Képtárból, illetve Szlovákiából a Losonczi Képtárból és a pozsonyi Nemzeti Galériából is. Ezen kívül igyekszünk a magángyűjteményekből is bemutatni a jelentős alkotásokat.

- Kerülnek elő manapság lappangó Csontváry-festmények?

- Nagyon ritkán. Óvatosnak kell lenni, mert legalább kétszer annyi olyan „Csontváry-mű" van a piacon, amely származásával kapcsolatban nincs szakmai konszenzus, mint amelyeket elfogadnak Csontváryként. Nagy felelősség, hogy mit engedünk át a kánonba, vagy mi kerül ki onnan. Ezért aztán olyan mű, amelynek valódiságát illetően kételyek merülnek föl, nem lesz a kiállításon. Előfordult néhány olyan eset, ahol óvatosságból le kellett mondani magángyűjteményben lévő festmény kiállítását, mivel a gyűjtő ahhoz kötötte a kölcsönzést, hogy egy másik, általa Csontvárynak tulajdonított képet is szerepeltessünk. Ilyen alkuba természetesen nem lehet belemenni.

- A kiállítás előkészületeit beárnyékolta egy pécsi tüntetés, mivel vannak olyan vélemények, melyek szerint túl kockázatos az ott őrzött nagyméretű képek elmozdítása.

- Mindig van kockázata egy mű megmozdításának, ha tíz centivel arrébb viszik, az sem kockázatmentes, de mi olyan klimatizált, elmozdulásbiztos ládákban szállítjuk majd őket, ahol nagyon nagy biztonságban vannak. Az, hogy képzőművészeti alkotásokat egy életmű-kiállításra kölcsönadnak, magától értetődik, ráadásul egy közgyűjtemény esetén azt gondolom, hogy kötelesség is, hiszen azok végső soron mindannyiunké, a közé, nem pedig az adott múzeumé. Nem tudok arról, hogy a művek szállíthatóságáról a pécsi múzeum munkatársai az elmúlt években készítettek volna tanulmányokat. Mi viszont készítettünk ilyeneket: a kiállítás előkészületeinek nagy része erről szólt. 2011-ben volt az első restaurátori konzílium, amely azt vizsgálta, miképpen lehet a nagyméretű képeket mozgatni. A kisebbségi vélemény az volt, hogy hengerelve kell szállítani, a többség azonban az egyben történő mozgatást támogatta. Nagyon komolyan vettünk minden felmerülő aggályt, és amíg nem volt megnyugtató álláspont a szállításra vonatkozóan, addig nem indítottuk el a kiállítás konkrét szervezését. Találgatásokra és politikai kontextusban megfogalmazott vélelmezésekre nem szeretnék reagálni.

- A képek elszállításához a pécsi múzeum épületét is szükséges lesz megbontani.

- Sajnos azzal kellett szembesülnünk, hogy bár a pécsi Csontváry Múzeumot felújították, ezt olyan módon tették, hogy a műveket ne lehessen kihozni az épületből. Ezeket a nagyméretű festményeket úgy lehet csak elszállítani, hogy ehhez hozzá kell nyúlni a homlokzathoz. Ez praktikusan annyit tesz, hogy az egyik erkélyajtót ki kell mozdítani és utána vissza kell tenni - néhány órányi munkáról van szó, amelynek nincs jelentős költségigénye.

- Az a félelem is megfogalmazódott a pécsiekben, hogy nem kapják vissza a képeket a kiállítás után.

- Abszurdnak tartom ezt a feltételezést. Mindazonáltal azt jó érzés látni, hogy milyen sokan szeretik ott is Csontváryt.

- Mai cédrusok címmel kamaratárlat is kiegészíti a kiállítást. Hogyan kapcsolódnak az itt bemutatandó alkotások Csontváry életművéhez?

- Ahogy említettem, a legendák helyett inkább a művekre igyekeztem koncentrálni, de nem tudtam eltekinteni attól az értelmezési hagyománytól, ami Csontváryra rárakódott az évtizedek során. A Magányos cédrust szokás értelmezni önarcképként, Magyarország, a magyar nemzet jelképeként, és ez benne van a kultúránkban - ezért is választottam ezt a címet a kiállításnak. Megkerestem hét olyan művészt, akikről tudtam, hogy izgatják őket azok a problémák, amiket Csontváry is egzisztenciálisan megszenvedett, és megkértem őket, hogy vegyenek részt ebben a projektben. Ez egy különálló kiállítás, ám egyszersmind része is a Csontváry-projektnek. Izgalmas tárlat, amely önértékén túl arra is felhívja a figyelmet, hogy ez a különös természetű, nagy magyar festő mennyire közel áll a művészi kifejezésformák mai világához is. Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy a bő száz éve készült művek ma is aktuálisak. Csontváry a kortársunk.