Gusztustalanul jó ez a film – A szer kritika

Coralie Fargeat neve ez idáig nem mondhatott túl sokat a széles közönségnek, sőt valószínűleg a cinefileknek sem, merthogy első nagyjátékfilmje, a 2017-es A bosszú meglehetősen radar alatt maradt. Ez azonban idén egy csapásra megváltozott, mivel a francia rendezőnő elkészítette az év egyik legemlékezetesebb alkotását. A recept pedig önmagáért beszél: egy csipetnyi David Lynch, egy evőkanálnyi Stanley Kubrick, végül töméntelen mennyiségű David Cronenberg – és máris kész A szer című film, amely azonnal a testhorrorok egyik klasszikusává vált.

Jelenet A szer című filmből (Fotó/Forrás: CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztivál )

A test mint kényszer

Azt azonban talán érdemes már a cikk elején leszögezni, hogy ez a film – enyhén szólva – nem való mindenkinek, a forgatókönyvíró-rendező ugyanis mindent elkövet, hogy a néző kényelmetlenül érezze magát, nem csupán a moziszékben, hanem a saját tulajdon bőrében. A műfaj talán legismertebb képviselője a kanadai David Cronenberg, de az utóbbi években Julia Ducournau ugyancsak ráirányította a figyelmet a zsánerre, előbb a nagyszerű Nyers című filmjével, majd pedig a – szerintem kevésbé sikerült – Titánnal, amely 2021-ben elhódította az Arany Pálmát is Cannes-ban.

A testhorrorok persze széles skálán mozognak, kezdve az önironikus zombifilmektől az öncélú, csonkolós tinihorrorokon át egészen a művészi minőséget képviselő produkciókig. Ez utóbbihoz tartozik Fargeat alkotása is. Felszínesen nézve valóban úgy tűnhet, ezek a produkciók nem akarnak mást, mint provokálni a nézők jóérzését.

például a társadalmi szerepeinkből fakadó kényszerekre vagy a halálhoz és az elmúláshoz való egészségtelen hozzáállásunkra. A szer éppígy egy eredeti, elgondolkodtató és közérthető allegórián keresztül mesél a modernkori szépségideál fogalmának torz és káros felfogásáról, valamint az idősödés elfogadásának nehézségeiről. És teszi mindezt parádés stílusban, remek történetvezetéssel. Nem is meglepő, hogy Cannes-ban a legjobb forgatókönyvnek járó díjjal ismerték el.

A függőség anatómiája

A történet eleve nagyszerű expozícióval indul: nem látunk mást, csak a hollywoodi hírességek sétányát felülnézetből, ahová munkások érkeznek, hogy felszereljék egy újabb sztár csillagát: ám alighogy felkerül Elisabeth Sparkle (Demi Moore) neve, az idő felgyorsul. Az évszakok jönnek-mennek, a műemlék minősége megkopik, a betűk itt-ott megrepedeznek, végül elérkezünk a jelenbe, amikor egy figyelmetlen járókelő ráejti az ebédjét, amit a lábával még egy kicsit szét is trancsíroz – ebben a rövid bevezetésben pedig benne rejlik a teljes történet esszenciája.

Jelenet A szer című filmből (Fotó/Forrás: ADS Service)

Elisabeth televíziós fitneszmodellként szerzett hírnevet, ám amikor megismerjük, éppen betölti ötvenedik életévét. A csatorna igazgatója – minden idők egyik leggusztustalanabb filmes karaktere a szó valamennyi értelmében – közli vele, mivel a nézettség csökken, meg kell válniuk tőle, helyére pedig egy fiatalabb lányt keresnek. Nem sokkal ezután váratlan lehetőség hullik a nő ölébe: tudomást szerez egy titokzatos szerről, amely a szervezetbe juttatva létrehozza az ember fiatalabb, szebb, tökéletesebb változatát. És ezt szó szerint kell érteni: a rejtélyes vegyület megkettőzi a sejteket, a test pedig hamarosan kilöki magából az új változatot. A procedúrának azonban megvannak a maga szabályai: hétnaponta váltania kell Elisabehtnek, más szóval egy héten keresztül saját, eredeti testében kell élnie, majd utána hét napon keresztül öltheti fel magára fiatal verzióját. Amennyiben az egyensúly felborul, súlyos következményekkel kell szembenézzen –

A nő azonban nem sokáig gondolkodik, él a lehetőséggel, és hamarosan megszületik az elbűvölő Sue (Margaret Qualley).

Fargeat tulajdonképpen a függőség lélektanát vezeti le előttünk innentől kezdve, mert az talán nem meglepetés az olvasóknak sem, hogy a főhős ettől a ponttól kezdve egyre kevésbé kívánkozik vissza eredeti, már nem „tökéletes” testébe. Ráadásul a stúdió, ahonnan kirúgták, éppen Sue-t teszi meg a csatorna új szexszimbólumának, így főműsoridőben ismét fitneszműsort vezethet, amely még látványosabb, még modernebb és még erotikusabb.

Jelenet A szer című filmből (Fotó/Forrás: ADS Service)

Nézőként pontosan ugyanolyan érzésünk lehet, mint a szenvedélybetegségekről szóló drámákat nézve: látjuk az elvonási tünetektől szenvedő hősünket, aki maga is tisztában van vele, hogy az életét kockáztatja, ha újra enged a csábításnak, mégis végig kell néznünk, ahogy egyre mélyebbre süllyed a függőségében. Sue bőrében élve Elisabeth természetesen hamar megszegi a szabályokat, jóval tovább marad a fiatal testben, mint szabadna, aminek eredményeként igazi szervezete rohamos sebességgel kezd leépülni.

A film talán legemberibb és legfájóbb pontja az a jelenet, amikor Elisabeth először döbben rá erre, és bár túllőtt a célon, még időben kiszállhatna a veszélyes játékból, sőt akár rá is találhatna a boldogságra – mégsem képes elfogadni saját magát.

A film angol címe (The substance) értelemszerűen nem csupán a szerre utal, amelyet Elisabeth bead magának, hanem a szubsztanciára mint filozófiai fogalomra is, amellyel a világban létező dolgok oszthatatlan és állandó belső lényegét írják le. Ilyen szubsztancia a személyiség is, aminek a történet szerint is változatlannak kellene maradnia, minthogy Sue és Elisabeth valójában egy és ugyanazon személy. Csakhogy a nő személyisége látszólag mégis megkettőződik: abban a pillanatban, hogy magára ölti valamelyik testet, gyűlölni kezdi a másikat. Ettől abszurd ez a film, hiszen két főhőst, két önálló karaktert látunk, akiknek érdekeik a valós világban látszólag ellentétesek egymással, és csak időnként döbbenünk rá az események sodrásában, hogy minket is rendkívül egyszerű manipulálni puszta külsőségek által – ahogy teszi azt a szépségipar és a tömegmédia is nap mint nap. Elfelejtjük, hogy valójában itt egyetlen ember drámáját látjuk, egyetlen meghasadt elme küzdelmét saját magával. Annak pedig, aki ilyen mélyre süllyed az öngyűlöletben, természetesen nem jár happy end.

Jelenet A szer című filmből (Fotó/Forrás: ADS Service)

Extravagáns rendezés, zseniális színészi játék

A filmnek nemcsak lélektani súlya van, hanem kiadós médiakritikát is kapunk, amit Fargeat többféleképpen is kidomborít: egyrészről a filmben látható producereket – valamennyien férfiak – radikálisan karikírozza, mindannyian taszító, lelketlen, pitiáner alakok, akiket semmi más nem érdekel, csak a pénz és a formás női idomok. Abszurd történethez és karakterekhez pedig abszurd vizualitás is illik: a látvány többnyire a tévéműsorok extravagáns, hazug világát idézi, amit túlzóan élénk színekkel vagy reklámfilmeket megszégyenítő vágásokkal domborít ki. Az ellenszenves karaktereket pedig általában torz szögből látjuk, irreálisan közelről, vagy épp ellenkezőleg, irdatlanul tág, szinte végtelen terekben.

Ha már az elején Kubrickra és Lynchre hivatkoztunk: előbbi hatása a részletgazdag díszletekben érhető tetten (számos helyszín dizájnja szinte tökéletes mása a Ragyogás belső tereinek), míg Lynchtől a rendező leginkább a sound design tekintetében tanult sokat.

Az Elisabethen eluralkodó őrületet már a sztori legelejétől kezdve misztikus hatású, a tudattalan sötétjéből felbúgó hangokkal jelzi a rendező, ami nézőként igen hamar ránehezedik a lelkünkre.

Ez a történet persze a csodás technikai kivitelezésen túl nem működhetne a két főszereplő nélkül. Demi Moore isteni választás Elisabeth szerepére, bánatos tekintetét látva egyrészről sajnáljuk, másrészről viszont kedvünk támadna jól meg is rázni, hogy vegye már észre: talán mégsem érdemes tönkretennie az életét azért, mert betöltötte az ötvenet. Margaret Qualley-ban pedig tényleg ráismerhetünk a mindenkori fiatalság illékony szépségére: egyszerűen hátborzongató, ahogyan magára ölti azt a hamiskás bájt, aminek valószínűleg egyetlen pénzhajhász producer sem tud ellenállni.

Jelenet A szer című filmből (Fotó/Forrás: ADS Service)

Jöhet a díjeső?

Fargeat filmjét a közelmúltban Európai Filmdíjra jelölték a legjobb európai film kategóriájában. Értelemszerűen a kritikusok már azt találgatják, vajon milyen esélyekkel indulhat a jövő évi Oscaron. Ha ez a történet tíz évvel ezelőtt jön ki, egész biztosan azt mondtam volna, hogy semmi esélye még csak a jelölésre sem, a rendező ugyanis a történet utolsó fél órájában maximálisra csavarja a groteszket, amire általában két reakciója lehet a nézőnek: vagy elborzadva kirohan a moziból, vagy kínjában röhögni kezd – ez az amerikai filmakadémia kissé finnyás ízlésének nem olyan régen még biztosan túlzás lett volna. Ám annak fényében, hogy az elmúlt időszakban olyan, kevésbé konvencionális művészfilmek is díjat kaphattak, mint a Minden, mindenhol, mindenkor, az Élősködők vagy akár az Érdekvédelmi terület,

A maszkmesternek, Pierre-Olivier Persinnek pedig már most oda is adhatnánk az aranyszobrot, hiszen a film nagyon könnyen kudarcba fulladhatott volna az ő fenomenális munkája nélkül. Jelenleg nem tudom elképzelni, ki másnak adhatnák az Oscart, ha nem neki.

A szer nem egyszerű élmény, kell hozzá gyomor, türelem, erős idegrendszer, nyitottság a rendhagyó filmes fogásokra és furcsa módon talán egy icipici sötét humor is – aki ezekkel rendelkezik, cserébe olyan élményt kaphat, amihez foghatót garantáltan nem fog egy jó ideig.

Fejléckép: Jelenet A szer című filmből (Fotó/Forrás: ADS Service)