Egy kísérletet ajánlok olvasóinknak, mintegy bevezetésül a cikk témájához. Ha legközelebb egy kisebb baráti társaságban találjuk magunkat, menjünk oda egyesével mindenkihez, és intézzünk hozzájuk egy kérdést azzal a felütéssel, miszerint rémlik egy horrorfilm, amit valamikor láttunk, de már nem emlékszünk a címére, ismeri-e esetleg? Majd pedig vázoljuk fel, nagyjából miről szólt: egy amerikai család új házba költözik, ahol már az első éjszaka különös jelenségeket tapasztalnak, később pedig kiderül, hogy valamiféle gonosz szellemmel van dolguk, aki valamelyik szülőt vagy gyermeket szeretné megszállni.

Ezzel már vázoltam is, milyen mértékben esett áldozatául a horror a hollywoodi sablonfilmgyártásnak, talán jobban, mint bármelyik másik műfaj. Pedig a fenti példa még így is felszínes, közelében sem járunk annak a kliséhalmaznak, amivel a mainstream horrorok az elmúlt évtizedekben operáltak. Nem beszéltünk a tükrös szekrényekről, a háttérben elsuhanó árnyalakokról, a főhősöknek mindent megmagyarázó médiumokról, a nem működő telefonokról, az iskolában groteszk, ijesztő démonokat rajzoló gyerekekről, az ablakokba csapódó madarakról, a kulcspillanatban lefulladó autókról, a sötét pincékről, illetve azokról a padlásokról, ahová kizárólag padláslépcső vezet fel. És persze arról, hogy minden, amit láttunk, igaz történeten alapul.

Más szóval, ha az nem volna elég, hogy a horror önmagában is megosztó műfaj – nyilvánvalóan az emberek egy jelentős része nem vágyik rá, hogy halálra rémítsék, esetleg rövid vagy hosszú távra traumatizálják őket –, sikerült még végtelenül együgyűvé is varázsolni őket. Pedig, ha a horrorfilmek aranykorszakára tekintünk vissza, a 70-es és 80-as évekre, sorolhatunk nagyszerű példákat, amelyek jelzik, hogy a rendezők nem mindig tekintettek úgy a zsánerre, mint afféle ujjgyakorlat, amely mindenféle művészi szempontot nélkülöz. Elég csak Stanley Kubrick Ragyogására, Ridley Scott Alienjére, Roman Polanski Rosemary gyermekére, William Friedkin Ördögűzőjére vagy David Cronenberg A légy című filmjére gondolnunk.

Jelenet a Ragyogás című filmből (Fotó/Forrás: Port.hu)

Azt ugyan nem állíthatjuk, hogy ezt követően nem születtek remek horrorfilmek szerte a világban, még az Egyesült Államokban is, azt viszont igen,

Persze, a műfajnak is léteznek alműfajai, mint például a testhorror, amely a testünkben végbemenő változásoktól való félelmeket jeleníti meg, vagy a klasszikus slasherek, amelyekben nem történik más, mint hogy egy gyilkos válogatott módon végez egy csapatnyi emberrel, többnyire felelőtlen tinédzserekkel. De előbbi a mainstreambe sohasem került be igazán, míg utóbbi sohasem vette komolyan magát, és tisztában volt saját primitív voltával – így ezekre nem térünk ki.

Jump scare

Hogy miért szeretik tömegek a horrorokat, miért akarunk átélni olyan élményeket, amelyeknek a puszta gondolatától is feláll a szőr a hátunkon, arra számtalan elképzelés van. Ennek megválaszolására azonban most nem törekszünk, mivel ez újabb cikk témája lehetne.

Sokszor, sokan megírták már, hogy ezek, az általam sablonosnak nevezett mainstream horrorok legzavaróbb dramaturgiai eszköze nem más, mint a jump scare: vagyis amikor a rendező ránk ijeszt.

Ez az a pillanat, amikor a tükrös szekrény másodszor is becsapódik, és megpillantjuk a főhős mögött álló gonoszt. Ez egyrészről szükségszerű eszköznek látszik, már csupán azért is, mert hatásos – hiába tudjuk, hogy hamarosan megtörténik, mégis megijedünk tőle. (Igaz, az alább látható videóban éppen amellett érvelnek, a legfélelmetesebb jump scare-t David Lynch alkotta meg azzal, hogy felrúgta a dramaturgiai lépések sorrendjét. A Mulholland Drive ominózus jelenetében a karakter előre elmeséli, mi fog történni, rémálmaiban ugyanis százszor átélte már. Lynch – ellenben más rendezőkkel – nem hiteti el velünk egy pillanatig sem, hogy a veszély elmúlt, csak végigvezet minket is a rémálmon.)

De tekinthetünk-e egy filmet jónak csak azért, mert vannak hatásos, vagyis ijesztő jelenetei? Ha a rendezés pocsék, a forgatókönyv felszínes, a színészek rosszul, de legalábbis felejthetően játszanak, a történetnek nincs valódi tartalma, ha úgy tetszik, mondanivalója, ám egy ügyes fogással négyszer-ötször a frászt hozták ránk, és megalkottak egy hátborzongatóan gonosz lényt, akinek a puszta látványától minden épeszű emberben meghűl a vér, akkor felmerül a kérdés: milyen filmet láttunk összességében?

Példaként álljon itt a Szellemek háza című, 2018-as film, amelyben a készítők elkövették azt a bravúrt, hogy a 99 perces játékidő alatt 16-szor használtak jump scare-t. Vajon mennyire jó az a film, ahol átlagosan hat percenként rá kell ijesztenünk a nézőre, hogy valamit kiváltsunk belőle? Ehhez ideális esetben a film egésze, a látvány, a párbeszédek, a hanghatások – röviden: az atmoszféra elég volna.

A kevesebb néha több, ez a jump scare esetében különösen igaz, mert végső soron csak egy önkéntelen, fizikai reakcióra épít.

A legtöbb jó film – leszámítva talán a szerzői filmeket – attól emlékezetes, hogy beleéljük magunkat a szereplők helyzetébe. Ez a mély azonosulás azonban a történetmesélés minőségétől függ leginkább. Nem elégséges hozzá folyton a frászt hozni a nézőre.

Amit hiányolhatunk ezekből a filmekből tehát, az valamiféle eredetiség, lélektani mélység vagy a rendezői vízió.

ettől lett, mintegy véletlenül, a világ egyik legijesztőbb filmje az 1986-os Jöjj és lásd! című szovjet háborús dráma. Nem ördögtől való gondolat, és nem is jelenti, hogy meg kell szabadulni valamennyi tipikus horrorelemtől, hiszen minden műfajnak vannak bizonyos formai követelményei, amelyeket ha teljes egészében kidobnánk, azzal az egész zsánert felszámolnánk.

Jelenet a Jöjj és lásd! című filmből (Fotó/Forrás: Port.hu)

Az elmúlt évtizedben azonban váratlanul megjelent egy új filmes generáció, akik szakítottak az itt vázolt tendenciával, és teljesen új nyelven kezdtek horrorfilmeket készíteni. Lebontották ezeket az ismert kliséket, és azokat egészen meghökkentő módon rakták össze újból. A továbbiakban három amerikai rendezőt emelünk ki, akik a leglátványosabb szemléletváltást hozták el filmjeikkel, olyan horrorokkal, amelyekről már néhány év távlatában is jól látszik, hogy korszakalkotóak.

Robert Eggers

Az A24 produkciós cég rengeteget tett az elmúlt években a filmművészetért: teret hagyva a fiatal tehetségek vízióinak sokkal kevésbé szólnak bele a rendezők munkájába, mint ahogy azt nagyobb vállalatok teszik, ennek köszönhetően a nevük ma már egyfajta garancia azok számára, akik kedvelik az újszerű, kísérletező függetlenfilmeket. Náluk jelent meg 2014-ben Robert Eggers első filmje, A boszorkány, amelyet a kritikusok rögtön lelkendezve fogadtak – teljes joggal. A múlt, a mítoszok és népi hiedelmek világa iránt erősen érdeklődő rendező a horrorisztikus hatáshoz felhasználja ugyan a természetfelettit, de csupán másodlagosként.

Festői kamerabeállításokkal, remek alakításokkal teli, időtálló történet bűnről, bűnbeesésről, amelyben az emberiség sokezer éves történelmének tapasztalatait gyúrja egybe a rendező.

Eggers aztán második filmjével, A világítótoronnyal sem okozott csalódást, amelyben mitológiai alapokhoz nyúlt vissza. Ebben a fojtogató atmoszférájú, szuggesztív, parabolisztikus történtben ugyancsak a mindenkori emberről beszél. A horrort pedig a bezártság, a paranoia és a fokozódó káosz jelenti – és persze a főhős szükségszerű bukása.

Legutóbbi filmje, az Északi – amely idén tavasszal került a mozikba – már nem horror, hanem egy nagyobb költségvetésű vikingdráma a szélesebb közönségek számára. Eggersre azonban már csupán emiatt is érdemes odafigyelni, kiváló rendezői kvalitásain túl ebben a történetben is fellelhetőek azok a nagyszerű víziók, amelyek miatt csupán három filmmel a háta mögött is már eseményszámba megy, ha újabb művel rukkol elő.

Ari Aster

Ari Aster – szintén az A24 égisze alatt – ismeretlenül jelent meg a világ előtt 2018-ban, Örökség című filmjével, amelyet nem sokkal később már a valaha készült legjobb horrorként kezdtek emlegetni – ezt a nézetet mi is osztjuk.

Aster pontosan tudja, hogy rettegünk a jump scare-től, ezért, bár mindvégig feszült hangulatot teremt, az ijesztés valójában sohasem jön el. Egyetlen jump scare sincs ebben a történetben – mert a félelem, hogy lesz, valóságosabb, nyomasztóbb érzés, mint maga a jump scare.

Mitől lesz mégis horrorisztikus? Azáltal, hogy a játékidő körülbelül 95 százaléka valójában egy irtózatos erejű pszichológiai dráma, fantasztikus forgatókönyvvel és nagyszerű színészi játékkal. (Toni Collette vérfagyasztóan hiteles alakítása minimum Oscar-jelölést érdemelt volna.) A filmben egy tragédiát átélt, diszfunkcionális család életébe nyerünk betekintést. Látjuk, hogyan próbálják meg feldolgozni a veszteséget, hogyan fordítja őket egymás ellen a gyász, és közben végig érezzük valamiféle gonosz fokozódó jelenlétét. És amikor már a néző teljes mértékig bevonódik a történetbe, amikor már együtt szorongunk a család valamennyi tagjával, amikor az ő félelmeik a mi félelmeink is, csupán öt percre, de megkapjuk az igazi horrort – és abban nincs köszönet. Aster újítása továbbá, hogy – ellenben a mainstream filmekkel – a háttérben rejtőző, egyébként kulcsfontosságú összefüggéseket mindvégig elrejti. Nem rágja a szánkba, mi miért történik, ami tovább szolgálja, hogy azonosulni tudjunk az eseményekből szintén semmit sem értő főszereplőinkkel.

Második filmjében, a részben Magyarországon forgatott Fehér éjszakákban Ari Aster ennél is továbbment a dekonstruálásban, olyannyira, hogy sokakban felvetődött a kérdés, sorolhatjuk-e egyáltalán a horror műfajába? A Fehér éjszakák kétségtelenül egy roppant jól kivitelezett és elgondolkodtató film, amely valósággal a bőrünk alá kúszik, vizuális megoldásai pedig egy életre beleégnek a retinánkba. Ebben a filmben két különböző kultúra ütközése és az erkölcsi viszonyulások eltorzítása jelenti az igazi horrort – tény, hogy emiatt csak keveseknek lesz rémálma.

Ari Aster jelenleg Joaquin Phoenix főszereplésével készíti új filmjét, amely a Disappointment Blvd. címet kapta. E két név már önmagában garancia arra, hogy valami egészen különlegesre számíthatunk.

Jordan Peele

A komikusból lett filmrendező a 2017-es Tűnj el! című filmjével hívta fel magára a figyelmet, amit jobb híján szociális horrornak kell neveznünk. Ebben az Oscar-díjas történetben a horror kereteit használta fel arra, hogy egyfajta látleletet vegyen az amerikai társadalomról. Modernkori rasszizmus, szellemi kizsákmányolás, a személyes szabadság semmibe vétele – e témák inspirálták első rendezésében.

Bár a kritikusok hajlamosak ezt tartani Peele eddigi mesterművének, a soron következő, 2019-es Mi című filmje még magasabb fokra emelte a horrorrendezők között. Míg a Tűnj el! egy nagyon is kézzelfogható problémát, főként a rasszizmust járta körül egy ügyesen kidolgozott történettel, addig a Mi egy általános társadalmi igazságot próbál megfogalmazni, amely mind a közösség, mind az egyén szintjére vetítve elgondolkodtató. Ebben a filmben Peele hiába érezteti velünk látványosan, hogy a cselekményben megjelenő erőszakos doppelgängerek – amelyekből, mint kiderül, minden amerikainak van egy – valamiféle átvitt jelentést hordoznak, egy pillanatig sem tárja fel, hogy pontosan mire vonatkozik ez a jelentés.

És közben zavarbaejtő egyensúlyban van a horror és a komikum. Egyik pillanatban nevetnünk kell, a másikban pedig az arcunkra fagy a mosoly, mert felsejlik a valóság a megtépázott, megnyomorított, groteszk hasonmások mögött, és gyötörni kezd minket a gondolat: ha a filmbéli karaktereknek van egy ilyen, a föld alatt élő rémséges mása, lehet, hogy nekünk, a nézőknek is?

Jordan Peele harmadik horrorfilmje, a Nem, augusztus 18-án debütált a magyar mozikban. Ebben sajnálatos módon mindaz, amit korábbi két filmjében kiemeltünk, kevésbé érhető tetten. A Nem mindent egybevetve egy élvezhető UFO-film, amelybe Peele három műfajt sűrít bele: egyszerre tűnik vígjátéknak, egy rövid ideig horrornak, végül pedig izgalmas kalandfilmnek. A horrorisztikus jelenetei tagadhatatlanul mesteriek ezúttal is, csakhogy a korábban kiemelt egyensúly elveszett belőle, a mérleg, ha csak kissé is, a komikum felé billent el. Ennél is zavaróbb azonban a történet mögött húzódó jelentés hiánya, vagy inkább annak sekélyessége. Olyan érzés, mintha Peele-nek lett volna ismét egy remek ötlete, de ezúttal nem találta meg, hogy azon keresztül mit is akar megfogalmazni – nos, leginkább semmit.

Biztató trendek

A közös vonás az említett három rendező filmjeiben mindenekelőtt az, hogy nem csupán az érzelmeinkre, hanem az értelmünkre is akarnak hatni.

Nem elégednek meg egy jó történettel vagy egy igazán félelmetes gonosz megalkotásával, filmjeiket elsősorban esztétikusan akarják elkészíteni. Az operatőri munka, a zene, a vágás, a karakterábrázolás minden esetben páratlan igényességről árulkodik, olyasfajta alázatról, amelyre a horrorok kapcsán eleddig nem sokan gondoltak. A néző empátiájára és feltétlen figyelmére apellálnak, a rövid távú élményeknek náluk nincs helye. Helyette a reveláció és rémület különös egyvelegét kapjuk.

Jelenet a Világítótorony című filmből (Fotó/Forrás: A24)

Eggers, Aster és Peele megjelenésével valóban végbement egy szemléletváltás, amit a cikkel jelezni próbáltunk: nem lehet nem észrevenni, hogy az utóbbi években milyen mértékben megszaporodott az ő stílusukban készült horrorfilmek száma, ami, mondanunk sem kell, örömteli fejlemény. Mindazonáltal jó horrorra számtalan egyéb példa van a világban, filmek pedig nem csak az Egyesült Államokban készülnek, azt azonban nehéz lenne vitatni, hogy a legnépszerűbb trendeket mégiscsak Hollywood diktálja. Nem amerikai példaként mindenesetre álljon itt egy 2016-os dél-koreai film, a Kokszongi sirató, amely az utóbbi tíz év legkiemelkedőbb horrorjai között van.

A horror persze még mindig némileg számkivetett műfaj, ahogy minden, ami rétegekhez szól, de ha az itt felvázolt tendencia folytatódik, a jövőben talán ez megváltozhat. Jordan Peele Oscar-díja legalábbis erre enged következtetni. Unalmas tanulság, de mint mindenre, úgy a horrorra is igaz: mindent lehet jól és rosszul is csinálni. Nincs okunk rá, hogy az utóbbit válasszuk.

Fejléckép: Jelenet a Tűnj el! című filmből (Fotó/Forrás: UIP-Duna Film)