A II. világháborúnak kis túlzással alig van már olyan ütközete, amiről ne készült volna játék-, könyv-, vagy épp filmadaptáció. A számok tükrében nincs is ezen mit csodálkozni: a háború évtizedekkel a valódi konfliktusok után is remek biznisz maradt. A világ legsikeresebb játéksorozata, a Call of Duty csak II. világháborús tematikából négy játékot készített; a könyvesboltok 'Történelmi' szekciójának nagy része szintén a második világégéssel foglalkozik; ami pedig a filmeket illeti, minden filmrajongónak megvan a kedvence a Ryan közlegény megmentésétől kezdve a Dunkirk-ig. Az első világháború ehhez képest meglepően alulreprezentált téma - és ezzel az 1917 alkotói is tisztában voltak.
A forgatókönyv társírója, Krysty Wilson-Cairns szerint míg a II. világháború esetében dramaturgiailag teljesen tiszták voltak a viszonyok, az I. világháborúban közel sem volt úgy.
Mindenki tudja, hogy a nácik rosszak és gonoszak, így ezekben a filmekben különösebb magyarázat nélkül, instant készen állt az antagonista - ez azonban a nagy háborúban (ahogy akkoriban nevezték) még egyáltalán nem volt ilyen egyértelmű. A II. világháborúról szóló filmek épp ezért mindig a győzelemről, nyertes csatákról és bevett városokról szólnak - és általában az egyénekre, hős amerikai, vagy épp brit katonákra koncentrálnak. Az I. vh azonban inkább a tömegek harca volt: emberek ezrei töltöttek hosszú éveket embertelen körülmények között a sáncok mögé bújva - a világraszóló diadalok, nagy áttörések és hősies harcok sokkal ritkábbak voltak mint néhány évtizeddel később.
George MacKay az 1917 c. filmben (Fotó/Forrás: Freeman Film)
Mindezeket a jellemzőeket azonban Sam Mendes képes volt az előnyére fordítani: a legtöbb háborús mozit szokás rögtön háborúellenesnek bélyegezni, a legtöbb esetben azonban az esztétika és a dramaturgia miatt sokkal nagyobb súllyal esnek a latba a hősi cselekedetek, mint a borzalmak bemutatása. Ilyen szempontból az 1917-ben körülbelül egyensúlyba kerülnek a mérleg nyelvei: ezúttal is láthatunk emberfeletti teljesítményt és szurkolhatunk a főhősökért, de legalább ugyanilyen fontos a háború körülményeinek bemutatása. A mindenütt jelenlévő patkányok, a földtúrásba beolvadó halott katonák és lovak látványa hasonlóan maradandó, mint a végső támadás letaglózó képei.
A képek az 1917 legnagyobb fegyverei - és egyben ebből eredeztethető legnagyobb hibája is.
A mozi vágás nélkül, egyetlen felvétellel készült - ami persze nem igaz, hiszem vizuális trükkök sorozatával sikerült elérni ezt a hatást. Hasonlóval élt pár éve az Oscar-díjas Birdman is, az azonban egy javarészt zárt térben játszódó kamaradráma volt, míg az 1917 semmivel sem kevésbé epikus azért, mert látszólag nincsenek benne vágások - sőt, épp ettől marad tátva tőle a szánk. Néhány helyen a vájtszeműek ugyan kiszúrhatnak egy-egy rejtett vágást, de legalább egy rakás olyan jelenet akad, amikor a filmes szakma is csak találgatni tud, ezt mégis hogyan oldották meg.
Sam Mendes és Roger Deakins operatőr olyan tökéletes látványt alkottak, amiről még hosszú évekig beszélni fogunk. Még akkor is, amikor a filmet már rég elfeledtük.
George MacKay az 1917 c. filmben (Fotó/Forrás: Freeman Film)
Az 1917 ugyanis maximálisan kihasználja a formai adottságait, de ha mindezt lehántjuk róla, csak egy kissé közhelyes, nem túl emlékezetes háborús mozit kapunk. Mivel nem ugrálhatunk helyszínek és szereplők között, a film végig két brit katonára koncentrál, akik a harcvonalakon átjutva igyekeznek figyelmeztetni a társalakulatot arra, hogy ne indítsanak támadást a németek ellen - azok ugyanis csak látszólag vonultak vissza. Ha üzenetük nem jut célba, nemcsak több száz bajtársuk, de egyikük testvére is meghal.
A kamera harmadik szereplőként követi végig a főhősöket, akiket a forgatókönyv épp annyi akcióba hajszol bele, amennyi még hihetőnek tűnik - ráadásul ezek a jelenetek vágás nélkül is remekül működnek. Egy idő után azonban nagyon egysíkúvá válik a film - nem az időbeli és térbeli ugrásokat hiányoljuk, inkább azt, hogy történjen valami váratlan, valami, amit nem láttunk az elmúlt egy órában.
George MacKay és Dean-Charles Chapman az 1917 c. filmben (Fotó/Forrás: Freeman Film)
Mendes úgy érezte, megéri megkötni a kompromisszumot, és a változatos, fordulatos sztorit feláldozta az egyedülálló látvány oltárán - nem jelenthetjük ki, hogy nem volt igaza, ahogy azt sem, hogy mindenképpen megérte megkötni ezt az alkut.
Az ilyen stílusban készült filmek legnagyobb érdeme, hogy berántják a nézőt a sztoriba, és sodrásukkal már az első képektől fogva úgy magukkal ragadnak, hogy később fel sem tűnik a vágóolló hiánya - így volt ez a már emlegetett Birdmannel, és a valójában vágás nélkül készült német Victoriával is. Utóbbi mégis azért volt sikeresebb próbálkozás, mert a főhősnő érzelmeinek alakulása csak így volt összeegyeztethető a dramaturgiával. A Birdmannél már érezhető volt a rendező "én így is meg tudom csinálni"-attitűdje - és hasonló igaz az 1917-re is: túlságosan gimmick-jére, a technikai megoldásaira épít, ami működik is, de a film nincs annyira lendületes és megkapó, hogy emiatt minden egyébről elfeledkezzünk közbe. Így hamar rájövünk, hogy igen, amit látunk az egészen szenzációsan néz ki - csak épp ez az egyetlen emlékezetes dolog benne.
1917
angol-amerikai háborús filmdráma, 119 perc, 2019
Bemutató dátuma: 2020. január 23.
Forgalmazó: Freeman Film
hírlevél
