- A Festők a tükörben című kiállítást megelőzte egy hasonló tárlat Firenzében. Ennek milyen volt a visszhangja?
- A 2013 őszén az Uffizi Képtár főépületében megrendezett kiállítást a firenzei és a magyar média is kiemelt eseményként méltatta. Ez volt az első kiállítás az Uffizi több száz éves történetében, amely egy választott tematika szerint a magyar festészet bemutatását vállalta fel. Olyan festmények kerültek ki a firenzei képtár raktáraiból, amelyek nagy része soha nem szerepelt még kiállításon, és talán ezért is kiemelt képzőművészeti eseményévé vált a múlt évben megrendezett olasz-magyar kulturális évadnak. Ezen a tárlaton kiállítottuk a firenzei képtárban lévő összes, azaz mind a huszonnégy festményt. A mostani budapesti kiállításon ugyanezen festmények mellett a művészek egy-egy reprezentatív, hazai gyűjteményben lévő alkotásával is találkozhat a látogató. Ezek többségét a Magyar Nemzeti Galéria és a Budapesti Történeti Múzeum saját kincsei közül válogattuk, de van közöttük két, korábban kiállításon még soha nem szereplő, hazai magángyűjteményben lévő festmény is.
- Milyen szerepe van a képzőművészetben az önarcképeknek?
- A műfaj már a reneszánsz korban is létezett, de nagyjából a 17. század az, amikor a festők önábrázolásainak legizgalmasabb, legsokrétűbb változataival találkozhatunk. Ez egy kiváló alkalom a művész bemutatkozására, az önvallomására. Azonban a legérdekesebb önportrék talán éppen azok, amelyeken a festő a hétköznapoktól elérő módon, szokatlan eszközökkel vagy attribútumokkal jeleníti meg magát, olyan pózban vagy jelmezben, amely egyértelműen egy szerepjáték részeként értelmezhető. Gondoljunk csak Rembrandt jól ismert önarcképeire, melyeken igen gyakoriak a híres festő elődökre való tartalmi utalások. Az ilyen típusú szerepjátékos önarcképeknek késői, 19. századi változatával a Budapesti Történeti Múzeumban megrendezett mostani kiállításon is találkozhatunk: Benczúr Gyula Uffiziben lévő önarcképén vörös színű barettet hord, ami kora művész-attribútumaként értelmezhető, a kiállításon lévő másik önportréján pedig a mitológiai istenség, Pán szerepében mutatja meg magát. Arra, hogy ennek a régi festészeti műfajnak korunk vizuális kultúrájában - a jelenkor technikai eszközeivel - is fontos szerepe van, a digitális világban tömegesen terjedő selfie-k hívják fel a figyelmet.
- Milyen helyet foglal el ma az Uffizi-képtár a világ kiállítóhelyei között?
- A látogatottságon alapuló különböző nemzetközi összehasonlítások, statisztikák szerint a firenzei Uffizi Képtár a világ legtekintélyesebb nagy múzeumainak rangsorában a legelsők között foglal helyet.
- Huszonhárom alkotó összesen ötvenegy képe szerepel a kiállításon. Kiktől őriz több képet is az Uffizi Képtár?
- Gábor Marianne, Victor Vasarely és Lakner László az a három alkotónk, akiket az a megtisztelés ért, hogy két önarcképük is bekerült a világhírű gyűjteménybe. Gábor Marianne volt az a magyar művész, aki az 1950-es évektől az 1980-as évekig rendszeresen szerepelhetett olaszországi tárlatokon, ahol talán a legismertebb kortárs magyar művésznek számított. Ehhez hozzájárultak férje, Rónai Mihály András költő, újságíró politikai kapcsolatai is. A művésznő mindkét portréja 1956-ban készült és a '70-es években ajándékozás révén került a képtárba. Az Uffizi Képtár 2003-ban vásárolta meg a svájci magángyűjtő, Raimondo Rezzonico több mint háromszáz önarcképből álló gyűjteményét. Az ekkor Firenzébe került Chagall- és Matisse-művek között Vasarely két litográfiája is szerepelt. Az egyik 1945-ben született, a másik pedig a művész egy 1946-ban olajjal vászonra festett önarcképe alapján készült. Mivel az olajkép őrzési helyét jelenleg nem ismerjük, ezért a firenzei litográfiának kiemelt értéket ad, hogy az eredeti kompozíciót megőrizte számunkra. Lakner László 1970-ben festett, egész alakos önarcképére 2000-ben hívta fel a képtár vezetőinek figyelmét Boskovits Miklós, a Firenzében élő világhírű művészettörténész professzor. Az ő javaslatára kérte fel a művészt az akkori igazgatónő, Annamaria Petrioli Tofani, hogy küldje el a művet Firenzébe. Lakner László 2010-ben készült, második önarcképét múlt év őszén az Uffiziben megrendezett kiállítás alkalmából ajándékozta a képtárnak. A portré címével a művész korábbi önarcképére is utal: Me, as I remember myself 40 years ago.
- Mely képeket nem ismerheti még a hazai közönség?
- A kiállítás megrendezését több évig tartó kutatás előzte meg, amely során az Uffizi archívumaiban és más levéltárak anyagai, dokumentumai alapján dolgoztuk fel és írtuk meg a firenzei magyar gyűjtemény történetét. Mind a firenzei, mind a budapesti kiállításon az Uffiziben lévő összes magyar festőportrét bemutattuk a közönségnek.
- Milyen különlegességeket tartalmaz a gyűjtemény?
- Nem könnyű válaszolni erre a kérdésre, mivel mindegyik kép különleges, vagy izgalmas valamilyen szempontból, mindegyiknek saját, egyedi története van, hiszen eléggé rendszertelenül és különböző úton-módon kerültek be az Uffizibe. Mindenképpen különlegesnek számít Nemes Eliza firenzei portréja, mely teljesen ismeretlen volt mostanáig a hazai művészettörténészek számára is. Egy olyan soha nem publikált festményről van szó, amelynek korábban még a létezéséről sem tudtunk és ez azért meglepő, mivel egy kifejezetten színvonalas, kvalitásos műről van szó. E mellé a kép mellé a festőnőnek a Nemzeti Múzeumban lévő önarcképét helyeztük a kiállításon, amelyet a nagyközönség legutoljára 1899-ben láthatott, és amit külön erre a kiállításra restauráltunk. Ebből a szempontból Nemes Eliza a kiállítás egyik felfedezettjének is számít. A budapesti tárlat másik fontos különlegessége Csók István önarcképe, amelyen a művész - mintegy kép-a-képben motívumként ̶ egyik saját maga által fő művének tekintett festménye, az Idolok című képe előtt ábrázolja magát. Ez az 1910-es évek óta egy velencei képtárban található, magyarországi kiállításon azóta soha nem szerepelt festmény. Nagy eredménye ennek a mostani tárlatnak, hogy mindkét képet sikerült kölcsönkérnünk és egymás mellett bemutatnunk, kiegészítve azzal a Székesfehérváron őrzött vázlattal, amelyet a művész az Uffiziben őrzött önarcképéhez készített.
- Aki ide bekerül, az már egy szűk elit része lesz. Képes a képtár a válogatással kanonizálni is?
„Az Uffizi Galéria: a régmúlt és a jelen kor kiváló művészeinek Pantheonja", ahogyan Benczúr Gyula jellemezte ezt a gyűjteményt és valóban, a megalakulása óta a művészek számára az ide való bekerülés egyet jelent a hírnévvel és a halhatatlansággal. Ebben a kiváltságban csak a legkiválóbbak részesülhetnek és a képtár mindenkori vezetői egy több tagból álló bizottságra bízzák - régen is és ma is - annak az eldöntését, hogy a felajánlott művek közül, melyik érdemes arra, hogy bekerüljön a gyűjteménybe. A kiválasztás szempontja között szerepel a minőség, az elismertség és az, hogy az adott művész mennyire reprezentálja saját nemzete művészetét. Ez által egy olyan válogatás jön létre, amely ha esetlegesen is, de mindenképpen egy szűk keresztmetszetét adja az elmúlt évszázadok művészetének. De semmiképp nem szabad ezt egy teljesen átfogó válogatásnak tekinteni, hiszen - ha csak a magyar gyűjteményt nézzük - több jelentős művészünk portréját hiába keressük a képek között, ugyanakkor a névsorban több olyan művész is van, akiről nagyon keveset vagy semmit nem hallott eddig a hazai nagyközönség.
- Itthon is ennyire elismertek az itt szereplő alkotók?
- Több olyan művész szerepel közöttük, akiket a magyar festészettörténet legfontosabb alkotói között tartunk számon, mint például Benczúr Gyula, Csók István, Rippl-Rónai József vagy Szinyei Merse Pál. Ugyanakkor van közöttük néhány olyan név is, akikkel eddig nem találkozhatott kiállításon a magyar közönség: Urbán János vagy Sándor Árpád.
- A gyűjtemény két hazai alkotó egy-egy önarcképével bővült, mi alapján és kikre esett a választás?
- A mostani kiállítás alkalmából az Uffizi Képtár vezetői felajánlották, hogy a világhírű önarcképgyűjteménybe befogadják két újabb magyar festő munkáját, akiknek eddigi alkotói pályája méltó módon reprezentálja kortárs festészetünket. Az alkotók és műveik kiválasztására 2013 novemberében Antonio Natali főigazgató úr ̶ nyilvánvalóan a korábbi, az 1982-es ajándékozás és kiválasztás hagyománya alapján ̶ ismét a Magyar Nemzeti Galéria szakembereit kérte fel. Ily módon Keserü Ilonát és Fehér Lászlót érte a megtiszteltetés, hogy az ő önarcképükkel bővült huszonhatra az Uffizi Képtár magyar önarcképeinek gyűjteménye.
hírlevél
