Albert Ádám, Kristóf Krisztián és Trapp Dominika munkáiból áll A kétely felfüggesztése címet viselő különleges kortárs installáció, amely ugyan három, jól elkülönülő részből áll, ám azokat számos fogalmi és asszociatív kapcsolat fűzi össze. Sok minden eszünkbe juthat ember és tárgyak viszonyáról, rituálékról, kommunikációs módokról, határátlépésekről, illetve magáról a néprajztudományról is, ha alaposan elmerülünk a tárlaton látható műalkotások világában és a kiállításhoz írt elbeszélő szótár passzusaiban. Ezek a szövegek segítenek, hogy jobban megértsük az egyes művészek gondolatmenetét – de lehetséges, hogy a sokszor meglepő magyarázatok nem is ezt a célt szolgálják, hanem hogy felhívják a figyelmünket, milyen más jelentést kaphat ugyanaz a fogalom különböző művészek megközelítésében. Honnan jött az ötlet, hogy ilyen szubjektív nézőpontból tárják a látogatók elé a néprajz világát? – kérdezem Frazon Zsófiát, a kiállítás egyik kurátorát.

„2024 májusában nyílik meg a Néprajzi Múzeum állandó kiállítása, amely nyolc témára épül, ezek közül az egyik a Művészet és etnográfia címet viseli. A népművészetet mint témát mindig el is várják a látogatók egy néprajzi múzeumtól, de fontosnak tartjuk, hogy az Európán kívüli kultúrákból származó tárgyakhoz fűződő művészi felfogásokkal is foglalkozzunk. Ennek kapcsán született az ötlet, hogy a felmerülő kérdésekre a kortárs művészet felől is reflektáljunk, és

Ezért kértünk fel együttműködésre olyan művészeket, akiknek van etnográfiai, etnológiai érdeklődése, vagy gondolkodásukban megjelenik a múzeum mint gondolkodásmód. Albert Ádám, Kristóf Krisztián és Trapp Dominika azok a képzőművészek, akikkel három éven keresztül dolgoztunk és gondolkodtunk együtt Wilhelm Gábor kollégámmal a kiállítás kidolgozásán.”

Trapp Dominika installációja A kétely felfüggesztése című kiállításon (Fotó/Forrás: Incze László / Néprajzi Múzeum)

Laikusként nehéz elképzelni, hogyan is mehetett végbe ez a munkafolyamat, hogyan történt a témák, illetve a feldolgozott tárgyak kiválasztása. A kurátor rögtön pontosít, amikor a művészeknek adott instrukciókról kérdezem, azt mondja, inkább kereteket, vagy mondhatnánk úgy, magát a terepet jelölték ki a számukra. „Úgy kell ezt elképzelni, mintha elindítanánk egy egyetemi szemináriumot, ahol egy kérdésre próbálunk válaszokat keresni. Előfordult, hogy valamelyik művész által felvetett problémára a gyűjtemény egy tárgya volt a válasz, és olyan is, hogy kitágítottuk az előzőleg kijelölt kereteket, annak megfelelően, hogy milyen irányba indultak el, mit éreztek inspirálónak. Volt rá példa, hogy azt mondtuk: lépjünk át egy másik gyűjteménybe, mert ott ehhez jobb reflexiókat tudunk adni.

Ezeket a közös gondolkodás közben kibontottuk, aztán következett az a fázis, amely során az alkotók a saját művészi nyelvükre fordították a kapott eredményeket. Elkezdtek térben, műben és vizuális nyelven gondolkodni.”

Még így is meglepőnek tűnhet, hogy a kiállítás leírása alapján három évig zajlott a munka. Ugyanakkor a kurátor elárulja, hogy a múzeum költözése is szerepet játszott a késedelemben, mivel eredetileg másfél-kétéves projektet terveztek. A folyamat fontos részét képezte a múzeum tárgyaival való ismerkedés, amely során sokszor csak besétáltak a gyűjteménybe, és arról kezdtek beszélni a művészeknek, amin megakadt a szemük, máskor a kurátorok választottak olyan tárgyat, amit be akartak mutatni, de a három művésznek is lehetősége nyílt, hogy már feldolgozott tárgyak katalógusából válasszon.

egyik kérdés hozta a másikat, aztán a másik tárgyat és a másik gyűjteményi egységet is. Éberségre van szükség, hogy az ember észrevegye, melyik szálat érdemes továbbvinni” – mondja. Volt, hogy a felmerült témák kapcsán magyar és nemzetközi szakirodalmat rendeltek a könyvtárba, más alkalommal közösen néztek filmet, amit aztán megbeszéltek. „Amikor kialakult a művészek munkáinak első vázlata, az már másképp orientálta a kutatást és a gondolkodást: a meglévő témákat kellett kidolgozni, finomítani.”

Amikor az együtt végzett munkáról kérdezem, a kurátor elmondja, nem olyan jellegű kiállítást szerettek volna, ahol a művészek egy előzetes szervezőelvhez illesztik a munkáikat, hanem a közös gondolkodás állt a középpontban: együtt létrehozni egy olyan koncepciót, ami értelmesen keretezi azt. A tárlat így három alkotó és két kutató együttes munkájaként jött létre. „Miután a diskurzus során megfogalmazódott a művek tartalma, össze kellett szálazni a témákat, és egy közös gondolati hálón elhelyezni. Ezt írja le a kiállítás címe, A kétely felfüggesztése, ami téma helyett sokkal inkább egy megközelítési mód.” A kiállítás bevezetője így határozza meg a címet: „A kétely felfüggesztése leginkább a színházi irodalomból ismert fogalom, arra utal, ahogy megpróbáljuk felfüggeszteni a bennünk rejlő kétséget az élvezet és az élmény kedvéért. Hogy megértsük, ami irreális. Hogy elhiggyük, ami valószínűtlen.”

Albert Ádám installációjának részlete A kétely felfüggesztése című tárlaton (Fotó/Forrás: Incze László / Néprajzi Múzeum)

Amikor tehát kialakult a művek koncepciója, a kurátoroknak össze kellett hangolni a kiállítás egészét, illetve elkészíteni a szükséges szövegeket. A bevezetőben említett, enciklopédiaszerű útmutató jóformán ugyanolyan fontos része a tárlatnak, mint a műalkotások, hiszen ennek segítségével kapcsolódik be a látogató is a közös gondolkodásba. „Ez a szótárszerű megközelítés egy kicsit belőlem is fakad – mondja a kurátor –, nagyon szövegszerűen dolgozom, és

A szövegek nem műleírások, hanem egyfajta vizuális szótárként funkcionálnak. Azt gondoltam, a művek komplexitása sokkal könnyebben felfejthető ezzel a hálózatszerű gondolkodással, mint egy lineáris leírással.” A szótár azért is fontos, mivel a kiállításon számos terület találkozik: a kortárs és a „törzsi” színház, a film és a tudomány, az etnográfia és a kulturális antropológia.

„Egy idő után rá kellett jönnünk: sokszor ugyanazt mondjuk, más szavakkal, vagy éppen megegyező kifejezéseket használunk, de mást értünk alatta – mondja a kurátor. – Egyértelmű lett számomra, hogy bizonyos dolgokat meg kell magyarázni – a definiálás szót szándékosan nem használnám, mert például a Néprajzi Múzeumban azt leírni, mi egy néprajzi múzeum, nyilván nem definícióként szükséges, hanem azért, hogy felhívjuk a figyelmet: ebben a művészeti kiállításban fontos, értelemadó, hogy a Néprajzi Múzeumban látható. A fogalmakból, szócikkekből pedig létrejött egy strukturált mintázat: olvashatunk általános ernyőfogalmakat, múzeumi műtárgyak meghatározását, módszertani kérdésekre nyitott fogalmakat, végül a művek belső tartalmához kötődő szavakat. Ez a négyes felosztás az, ami a szótárt is strukturálta. Például mindhárom alkotás foglalkozik a kék színnel, a természettel és az installációval, így ezeket mindhárom mű szempontjából bemutatjuk. A meghatározások tájékozódási pontot adnak a látogatóknak: térben és gondolkodásban egyaránt.

Egy ilyen jellegű szótárnak azonban jót tesz, ha vannak benne meghökkentő fogalmak is. Azáltal, hogy ezek a különböző típusú szavak egymás mellé kerülnek, a kiállításon megjelenő gondolkodásmód mintázata is kirajzolódik.”

Látogatók A kétely felfüggesztése című tárlaton (Fotó/Forrás: Incze László / Néprajzi Múzeum)

Az egyik legizgalmasabb tapasztalat, amit a látogató a kiállításon szerezhet, a felismerés, hogy mennyivel összetettebb kérdések merülhetnek fel a néprajztudomány tanulmányozása során, mint felületes szemlélőként hihetnénk. Ehhez ugyanakkor a közönségnek segítség, iránymutatás is szükséges. „A látogatók nem feltétlenül azért érkeznek a Néprajzi Múzeumba, hogy kortárs művészettel találkozzanak, így talán nem haszontalan több interpretációt fűzni a kiállításhoz. Ezért is kíséri ennyi szövegszerű, különböző elbeszélési módhoz tartozó kiegészítés – magyarázza a kurátor. – Emellett azonban

Ezért is fontos elhelyezni a műveket a néprajzi múzeumi diskurzusban: az elrendezés és a tárgyhasználat mellett ebben a szöveges interpretáció segíthet. A tavasszal megjelenő katalógus, illetve a kapcsolódó múzeumpedagógiai program és a tárlatvezetések pedig további segítséget, megközelítési módokat adnak majd.”

Miféle határhelyzetben van a csapdába esett állat? Mi történik a rituális tárgyakkal, ha a múzeumba kerülnek? Milyen kommunikációs lehetőségeink vannak, ha nem értjük egymás nyelvét? Hol találkozik a földi lét és a túlvilág? – csak néhány kérdés, amely a látogató fejében kavaroghat, miután megnézte A kétely felfüggesztése kiállítást. Ráébredhetünk, hogy a néprajzi tárgyaknak nem pusztán passzív szemlélői lehetünk, hanem számos olyan gondolatot vethetnek fel bennünk, amelyek túlmutatnak az adott kulturális szegmensen, és végső soron az emberi lét nagy kérdéseihez vezetnek.

Támogatott tartalom.

Fejléckép: Kristóf Krisztián installációjának részlete A kétely felfüggesztése című kiállításon (fotó/forrás: Incze László / Néprajzi Múzeum)