- Nemrég azt mondta egy interjúban: úgy készíti a képeit, mintha egy üres szobát rendezne be. Úgy sejtem, ebben a mondatban a dizájner és a művész tapasztalatai érnek össze. Kíváncsi lennék a tervezési szakaszra is. Honnan közelít, mi jelenti önnek az alkotás első fázisát?

- A lakberendezés és a képzőművészet között szerintem tényleg nincs nagy különbség. Egy otthon megtervezése ugyanúgy a harmóniára való törekvésről szól, mint a vászon dinamikájának megteremtése. A festészet tehát - ha úgy tetszik - egy kisebb terem, egy lakrész berendezését jelenti számomra. A tervrajz azonban nálam nem skiccekből alakul ki. A végeredményt már akkor pontosan látom magam előtt, amikor a kivitelezéshez hozzáfogok. Azt követően, hogy a fejemben kialakul a megfestendő világ, a kép vászonra vitelével nem kell már túl sokat bajlódnom. Mire kezembe veszem az ecsetet, az agyamban készen van már a történet.

- Azt hiszem, nem véletlen, hogy történetet említ. A kétezres évek elején kezdett sorozatának elvégre éppen az a jellemzője, hogy önéletrajzi vonatkozású eseteket ír a vászonra, majd ezeket festék és csipkeréteg alá temeti. Mintha egyszerre kívánna kitárulkozni és elrejtőzni, mintha némasági fogadalma ellenére állandó adomázáshoz lenne kedve. Az alkotás segít kibeszélni a múltat?

- Igen. A sorozat eleve terápiás céllal indult. Egy pszichiáter javaslatára láttam hozzá, hogy történetekbe foglaljam s így felszínre hozzam múltbéli emlékeimet, hogy aztán lefedésükkel elengedjem őket, megváljak tőlük. Az egyik New York-i kiadó kiszagolta a szándékomat, és a szerkesztőjük napokig járt a nyakamra azzal, hogy könyvet kell írnom az életemről. Mint mondta, nagyszerű történet lenne, kulcsfontosságú összegzés, hiszen annyi izgalmas emberrel ismerkedtem össze. Ebből természetesen megértettem, hogy nem engem tart fontosnak, hanem azokat, akikkel valaha találkoztam. Az önéletrajzoknál csak a biográfiának nevezett pletykakönyveket tartom álságosabbnak, szóval nem éreztem túl nagy vágyat egy efféle elkészítéséhez. A történetek azonban gyűltek, s mivel biztos voltam benne, hogy könyv sosem készül belőlük, arra gondoltam, képekké alakítom őket. A csipke vászonra illesztése azért fontos része a folyamatnak, mert a sztorikra így afféle halotti lepel kerül. Szemfedő, ami eltemeti őket.

- Azt mondja, amint a festmények elkészülnek, a történetek befejeződnek. Amikor egy kiállításra készül, láthatóvá lesznek újra?

- Nem, hiszen azzal, hogy képekké váltak, megszűntek kísérteni. Kiírtam őket magamból, s immár csupán vizuális felületekként léteznek. Nem is emlékszem rá pontosan, melyik vásznon melyik vallomás olvasható. Egy kiállítás anyagának összeállítása során pedig - hogy beszélgetésünk elejére is visszautaljak - a legfontosabb szempont számomra a harmónia. A megnyitót ezért minden alkalommal komoly díszlettervezői munkálatok előzik meg. Tereket méricskélünk, falakat építünk.

- Az egri Kepes György Művészeti Központ falaira márciusban az elmúlt közel három évtized alkotásaiból kerül válogatás. A csipkeképeken kívül milyen egyéb munkákat láthatunk még?

- Az első teremben a nyolcvanas évek közepéről származó szitanyomatokat állítok ki. Az utolsóban a 2012-ben, Kundera Halhatatlanság című regényének ihletésére készített képeimet tekinthetik majd meg a látogatók. A köztes csarnokokba pedig nagyjából harminc év termésének keresztmetszete kerül. Szobrok, festmények, fotók, hozzávetőleg száz alkotás.

- Egy roppant kalandos életút képzőművészeti lenyomata. Azt hiszem, elválaszthatatlan azoktól az élményektől és traumáktól, amikben része volt, amiken keresztülment. Ezért is érdekelnek az emlékei. Londonban született bár, édesapját azonban ötvenhatban hazahívta a honvágy. Ön viszont visszavágyott Nyugatra. Milyen érzéseket őriz a hatvanas évek Magyarországáról?

- Négy éves voltam, amikor a család hazaköltözött, s alig hét, amikor a szüleim elváltak. Ezt követően testvéreimmel együtt intézetbe kerültünk, ahonnan apám kivett ugyan, mi azonban anyámhoz szöktünk, és egy nagyjából négyszer négy méteres pincében nevelkedtünk. Víz, villany és konyha nélkül. Gyermekkorom nélkülözések közt telt, fura módon mégsem éreztem, hogy borzasztóan rossz sorom lenne, hiszen semmit sem tudtam arról, másoknak milyen az élete. Pár évvel később anyám betört egy bérházba, rövid ideig ott húztuk meg magunkat, aztán persze - mint illegális foglalókat - kilakoltattak, de végre kiutaltak nekünk egy szövetkezeti lakást. Onnantól fogva, a lakótelepen csodálatos élet várt rám.

- Milyen ízekre, illatokra emlékszik?

- A szomszéd kertjéből lopott őszibarack ízét máig a számban érzem. Hasonlóan markáns emlék a paprikás csirke illata. Ehhez az ételhez egyébként sajátos rituálé is kötődött, hiszen akkor került az asztalra, ha a disszidáló rokonok hazalátogattak. Ma sem értem: anyám félhavi fizetését arra költötte, hogy a gazdag rokonságot méltó módon vendégelje meg. A paprikás csirke anyám fejében később az én kedvenc ételemmé lényegült át, s amikor a tengerentúlról hazalátogattam, nekem is ezzel kedveskedett.

- Jugoszlávián keresztül sikerült kiszöknie Angliába, onnan pedig meg sem állt New Yorkig. A hetvenes évek elején érkezett oda, a féktelenség évtizedének kezdetén. Milyen világ várta a fiatal emigráns fiút a keleti parti metropoliszban?

- London túlságosan hierarchizált városnak tűnt nekem, New York azonban a szabadságot jelentette számomra. Az Egyesült Államokban nem a képesítés, hanem a képesség, a munkabírás és a kreativitás számított. Arra viszont figyelni kellett, hogy a koromnál mindig egy kicsit idősebbnek adjam ki magam, hiszen az mégsem járja, hogy egy tőzsdei szakember vagy egy rocksztár otthonát egy huszonhárom éves zöldfülű rendezi be. Attól fogva huszonkilenc voltam, s az összes feleség azt kérdezte, mi a titkom. Minek köszönhető, hogy ilyen jól tartom magam? Nem mondom, megéltem féktelen pillanatokat is, de a New York-i évekre elsősorban a szabadság és a bőség napjaiként emlékszem.

- Rövid idő alatt mesés karriert futott be. A lakberendezőként dolgozó srác egyszeriben a legmagasabb művészi körökbe jutott. Kikkel ismerkedett össze akkoriban?

- Egy szép napon John Lennon és Yoko Ono sétált be az üzletembe. S bár ez alighanem úgy hangzik majd, mintha egy tündérmeséből idéznék, ám ettől még tény: az életem attól a pillanattól fogva teljesen megváltozott. Egyik napról a másikra a rockvilág és a művészek legfelsőbb köreiben találtam magam. Andy Warhol, Keith Haring, Basquiat, John Cage, Madonna, Paul McCartney, David Bowie. Csodálatos különcök. Elképesztő atmoszférája volt a Studio 54-nak, ahol esténként nagyjából ötven világsztár zsúfolódott össze. Az allűrjeiket viszont nem hozták magukkal. Mindegyikükkel lehetett beszélgetni, tréfálkozni. Utólag elképzelhetetlennek tűnik tán, akkoriban viszont mindez természetes volt.

- Nagyon kíváncsi vagyok rá, hogy a magyar alkotók közül kiket ismert akkoriban az Egyesült Államok művészetszerető közönsége?

- A probléma véleményem szerint az elmúlt rendszer művészetfelfogásában gyökerezik. Igaz ugyan, hogy számos izgalmas alkotás született a diktatúra évei alatt, ám megítélésem szerint az állam számára túlontúl fontosak voltak a "saját" művészei. A Magyar Népköztársaság által preferált alkotók évente többször is kiállíthattak mind itthon, mind pedig a keleti tömb baráti országaiban, akik viszont az aczéli "három T" nemkívánatos kategóriáiba kerültek: jóformán lehetőséghez sem juthattak. Akikről a kultúrpolitika elhitetni igyekezett, hogy a hazai képzőművészet élvonalába tartozók, odakinn voltaképpen szó sem esett. New Yorkban Moholy-Nagyról, Vasarelyről, André Kertészről és Brassairól beszéltek. A nyolcvanas évek végén azonban, miután a határok megnyíltak, számos kelet-európai művész - köztük nagy számban magyarok is - ismert és keresett lett a nemzetközi piacon. Azóta viszont megszűnt a térség egzotikuma. A gyűjtők térképén Magyarország manapság úgy szerepel, mint az Európai Unió egy nem különösebben érdekes provinciája. A magyar művészeknek ezért véleményem szerint újra kell tanulniuk a globális piacon való érvényesülés fortélyait. Ez persze rengeteg munkát jelent. Kevesen ismerik fel, de festőnek lenni a huszonegyedik században nem bohémek úri hóbortja, hanem full time job.

- Egy ideig úgy tűnhetett, hogy Magyarország a disszidálás miatt végleg elveszett az ön számára, kevéssel a rendszerváltozás után azonban a budapesti Falk Miksa utcában elindította a Galéria 56-ot, ahol világsztárokat állított ki. Hamar felismerte, hogy sajátos helyzetéből adódóan kiválóan közvetíthet a tengerentúli és a magyar művészet között?

- A nyolcvanas években többször jártam Magyarországon és azt figyeltem meg, hogy a street artot, a populáris kultúrát, a képregények világát, valamint a fotózás legújabb vívmányait a képzőművészetbe emelő "amerikai pillanat" hiányzik a hazai művészi és művészettörténészi köztudatból. A Galéria 56 koncepciója - és egyben missziója - ezért az volt, hogy a tengerentúlon már befutott alkotókat: Cindy Shermant, Robert Mapplethorpe-ot, Keith Haringet mutassa be a magyar közönség számára. Lehetőséget teremtsen továbbá a dialógusra és beindítsa lehetőleg az ötletek párbeszédét is. Az évezredforduló táján teljesen eltűntek a határok, így aztán a Galériát sem volt már értelme tovább üzemeltetni. Nagyon izgalmas éveket köszönhetek a Galéria 56-nak, ám eljött a pillanat, amikor ez a történet is véget ért, az ott bemutatott tárlatokra pedig szokás szerint csipke került.