Pálfi György Balázs Béla-díjas filmrendező
Azt hiszem, mindenekelőtt érdemes visszatekinteni arra, hogy a Magyar Filmszemlét miért nem rendezték meg az elmúlt bő egy évtizedben. Erre sajnos a válasz az, hogy a hazai filméletbe csúnyán beletenyerelt a politika. Pedig ez alapvetően mindig is egy szakmai esemény volt. Emlékszem, amikor a Hukklét vagy a Taxidermiát készítettük, az volt a cél, hogy a szemlére befejezzük, mert ez volt az a fórum, ahol meg lehetett mutatni a szakmának. Ez volt az a rendezvény, ahol összegyűlhetett a közönség, és megnéztük, min dolgozott a másik. Igazi filmes örömünnep volt. Az utolsó, úgynevezett fapados Filmszemlére Tarr Béla még elhívta a cannes-i, a berlini és a velencei fesztiválok elnökeit, hogy mutassa, a magyar filmeseket nem lehet eltiporni. De a fesztivált sajnos el lehetett…
Az elmúlt tizenöt év hazai filmgyártása nagyjából arról szólt, hogy a szakma nagy részét – véleményem szerint a nagyobbik részét – kizárták ebből a filmünnepből. A támogatási rendszer nem szakmai, hanem baráti, politikai és ideológiai alapon történik. Ahogy a szocializmusban, úgy ma is ismét vannak tűrt, támogatott és tiltott alkotók.
Pedig a fene akar itt politizálni! Mi csak filmeket szeretnénk készíteni. Igényes, minőségi filmeket. Mindenkinek ez lenne az érdeke.
Bár idén nem szerepel filmem a fesztiválon, én már nagyon készülök, biztosan ott leszek, és remélem, hogy ott lesz a szakma is. Jó lenne találkozni, beszélgetni munkatársakkal és más alkotókkal. Az elmúlt időben erre nagyon kevés esély volt. Illúzióim nincsenek, szerintem még mindig fájóan nyíltak azok a sebek, amiket a magyar filmszakmán ejtettek. Meglehet, a 44. Magyar Filmszemle nem lesz képes azonnal egyesíteni ezt a szétzilált közösséget, de az a tény, hogy újra itt van, mindenesetre reményre ad okot. Jó lenne, ha a jövőben normalizálódna a helyzet, a politika pedig hagyná, hogy az alkotók lélegzethez jussanak.
Tarr Béla Kossuth-díjas rendező
Arról, hogy mi minden zajlott le a magyar filmgyártásban az elmúlt évtizedekben, már mindent elmondtam. Örüljünk annak, hogy újra lesz Magyar Filmszemle, és annak, hogy itt van ez a rengeteg tehetséges fiatal, akik megmutathatják magukat. És bízzunk benne, hogy a fesztivál termékenyítően hat majd az úgynevezett nemzeti filmre is.

Tarr Béla egy Freeszfe által szervezett nemzetközi filmes workshopon (Fotó/Forrás: Gordon Eszter / Freeszfe)
Kocsis Ágnes Balázs Béla-díjas filmrendező, a Magyar Játékfilmrendezők Egyesületének elnöke
A filmszakmának nagyon hiányzott már egy olyan esemény, ahol a teljes szakma jelen tud lenni, és nem csak pár meghívott vendég. Ahol végre filmekről lehet beszélgetni, találkozni, együtt lenni. Ez az együttlét fontos a közönség számára is, hiszen itt lehetőség nyílik az alkotókkal való találkozásra, illetve egyben megnézhetik az éves filmtermést, de nagyon inspriálók a szakmai találkozók és beszélgetések mind a nézők, mind a filmkészítők számára is.
Az utóbbi 13 évben kimaradt ez a szinte mindenkit megmozgató esemény, és az ez idő alatt a filmszakmával történt események – a támogatások hiánya, számos alkotó ellehetetlenítése – nagyon megviselte a filmalkotókat.
Rengeteg filmrendező volt kénytelen elhagyni a pályát, rengeteg tehetség vész kárba, és ez már visszahozhatatlan vesztesége lesz a magyar kultúrának.
Sokakban végképp elveszett a remény.
Bízom benne, hogy előbb-utóbb sikerül kilábalni ebből a helyzetből, és újra egy demokratikus, a politikai hovatartozást figyelmen kívül hagyó, a tehetséget, az értéket és a minőséget felmutató filmeket kereső és támogató szakmai filmfinanszírozás jön majd létre, amely nemzetközi szinten is megállja a helyét.
Hajdu Szabolcs Balázs Béla-díjas filmrendező
Természetesen örömteli, hogy visszatér a Magyar Filmszemle, de úgy is mondhatnám: törvényszerű. Törvényszerű, mert a kultúra nehezen kontrollálható, tulajdonképpen egy természeti jelenség, élő organizmus. Ezt nem értik a mi jóindulatú országvezetőink – és szerintem nem is fogják soha megérteni –, hogy nem lehet betonnal beönteni. Illetve lehet, megpróbálhatják beönteni, ahogy meg is próbálták, de a betonon végül repedések keletkeznek, a repedésekben pedig fűszálak jelennek meg, és szépen lassan feltör belőle a teljes diverzitás.
A magyar filmes társadalom az elmúlt időszakban feléledt ebből a paralizált állapotból, a teljes apátiából, feltápászkodott és magára talált.
Ezt példázza most a szemle visszatérése és a teljes 2024-es év is. Persze, mindehhez elképesztő mennyiségű munka és erőfeszítés is kellett a szervezők részéről. Hiszek benne, hogy működni fog. Már pusztán azáltal, hogy ismét találkozhatnak az emberek, újra fog éledni a fesztivál és a magyar filmművészet is. Ebben biztos vagyok.
Fekete Ibolya Balázs Béla-díjas filmrendező
Én még ahhoz a filmes generációhoz tartozom, akik számára minden évben a Filmszemle volt a legfontosabb szakmai esemény, közös ünnep, találkozó és remek mulatság. Az egész szakmai életemet végigkísérték a filmszemlék – hát, amíg voltak. És nagyon hiányoztak, mióta nincsenek. De nem a nosztalgia miatt örülök, hogy idén visszatér a Szemle. Rettentően fontos, hogy legyen egy alkalom, amikor egy csokorban látjuk az éves filmtermés nagy részét. Egy olyan esemény, ahol szembesülhetünk azzal, hol tart ma a magyar filmes gondolkodás, mi foglalkoztatja az alkotókat, hogy hogy állunk.
A másik, ami ugyanilyen fontos, hogy újra együtt legyünk. Az elmúlt években eléggé szétesett a szakma, szétszéledtünk, pedig nagy szükség van rá, hogy ismerjük egymást, egymás munkáit, hogy szót váltsunk róla. A filmcsinálás közös szenvedélyünk.
Kell, hogy visszataláljunk oda, hogy mi, magyar filmkészítők még mindig egy létező közösség vagyunk.
És kellenek a díjak, amiket a szakma ítél oda. A szakma elismerése épp olyan értékes, mint a közönségsiker. Nem csak azoknak visszajelzés, akik részt vesznek a versenyprogramban, hanem a teljes filmes társadalom számára.
Nem az számít, hogy ez a Filmszemle pont olyan lesz-e, mint a régiek. Hanem hogy minderre lehetőséget kínál.
Sándor Pál Kossuth-díjas filmrendező
A magyar filmszakma beszorított helyzetben van egy jó ideje, és van egy olyan része, ahová én biztosan nem tartozom. Most azonban, ahogy végignéztem a Filmszemlére nevezett alkotásokat – hiszen zsűritag vagyok –, rájöttem, hogy az a filmszakma, amihez tizenkilenc éves korom óta tartozom, még mindig létezik. Volt egy kis folytonossági hiány, de most újra itt van. Óriási öröm azt látni, hogy a „kitaszítottak” milyen fantasztikus minőségű filmeket készítenek. Hogy egyáltalán csinálnak filmeket, hogy képesek rá, dacolva a körülményekkel.
Személyesen is rengeteg szép emléket őrzök a pécsi, illetve a későbbi budapesti Magyar Filmszemlékről. Versenyzőként nagyon sokszor szerepeltem, néha még díjaztak is. Hogy is felejthetném el azt az érzést, amikor az ember feszülten ül és izgul, csodálkozik akár mások filmjein, és persze ott van még az is, hogy az ő filmje siker lesz-e. Belém égett a lázasan derűs fesztiválok hangulata. Látni és szeretni azt a sok-sok filmet, amiket a kollégáim készítettek, mindig ünnep volt. Ez az emlékcsomag is hozzátartozik ahhoz, hogy
nekem nemcsak a hivatásom és a mániám, hanem a családommá is lett ez a szakma.
Már sokszor elmondtam, hát elmondom újra: szerintem a magyar nem is annyira lóra, hanem filmre termett nép. Fontos és jelentős előrelépés a 44. Magyar Filmszemle, és ne feledjük el, hogy ezt az igény szülte. Annak az igénye, hogy legyen megint filmszakma, szabadabban, és a jövőben hitem szerint szabadon. A mi dolgunk, hogy olyan alkotásokat hozzunk létre, amelyek párbeszédet képesek teremteni a befogadókkal, a nézőkkel. Hogy kimondjunk dolgokat, amiket ma nem szabad, sőt, néha még tilos is. Szerintem a mi dolgunk mindig is az, hogy hírt adjunk arról a világról, amiben élünk. Az általam látott alkotásokban ez már nagyon is jelen van. Épp ezért csak az jut most eszembe, hogy tovább, tovább és tovább. Folytassátok. Folytassuk együtt!
Szász János Balázs Béla-díjas rendező
Az életemben mindig is az egyik legfontosabb ez volt: megjelenni a Filmszemlén. Együtt lenni a kollégákkal, a közönséggel, várni, hogy mit mond majd a zsűri. Nemcsak azért, mert ilyenkor kiderült, hogy én hol tartok, hanem sokkal inkább arról szólt, hogy mi hol tartunk. Akár szerepelt filmem a programban, akár nem, a fesztivál mindig az adott év koronája volt. Rohanni egyik teremből a másikba, beszökni a vetítésekre, ahol már nem maradt hely… ezt át kell élni.
Folyamatosan figyelemmel követem a legújabb alkotásokat, és látom, hogy mi történik a magyar filmmel, és teljesen elképedek tőle. Nemrég megmutattam a gyerekeimnek a Megáll az időt, és elmeséltem nekik, milyen érzés volt először látni pécsi Filmszemlén. Ott ültünk a balkonon, és egyszerűen el sem akartuk hinni, micsoda műalkotást láttunk.
Most ugyanúgy egy balkonon ülök, csak nem Pécsen, hanem Washingtonban, és ismét azt mondom, Úristen, milyen filmek születnek odahaza!
És arra gondolok, milyen kár, hogy most nem vagyok ott.
Határtalanul büszke vagyok, hogy tagja voltam, vagyok és a jövőben is lenni akarok ennek a közösségnek. A fiatal filmesekben hihetetlen erő van, és ők a bizonyítékai annak, hogy a tehetség mindig utat talál magának, hiába próbálják elnyomni, meggyalázni, kiutasítani – ezt igazolják a fesztiválsikerek is. Hiszem, hogy ez egy történelmi pillanat a magyar filmszakma életében, épp ezért rögtön ki kell tűzni a következő Filmszemle időpontját, mert aki egyszer átéli, az jövőre is ott akar majd lenni. Úgy érzem, ez a folyamat, aminek a szemtanúi vagyunk, visszafordíthatatlan. Épp ezért innen a távolból – de mégis nagyon közelről – annyit tudok csak üzenni, hogy így tovább. És töröm a fejemet, hogyan tudnék én is segíteni, részt venni ebben.
Fejléckép: Fekete Ibolya, Tarr Béla, Hajdu Szabolcs, Kocsis Ágnes, Pálfi György, Sándor Pál, Szász János (Fotó/Forrás: Nemzeti Filmintézet, Gordon Eszter, Fábián Évi, A szerző engedélyével, Wikipedia, Gordon Eszter, Wikipedia)