Alfred Hitchcock 1956-ban készítette el Az ember, aki túl sokat tudott című filmjének második verzióját (az elsőt 1934-ben forgatta).
A férfi főszerepet állandó színészének, James Stewartnak szánta, a stúdió azonban csak úgy bólintott rá, ha a női főszerepet Doris Day-nek adja
és mivel a nőt főleg énekesként ismerték, a filmbe egy dalt is írattak.
Jimmy Stewart, Hitchcock és Doris Day
A munkát a legendás szerzőpárosra, Ray Evans-re és Jay Livingstonra bízták, akik rengeteg filmhez írtak zenét, amíg a Paramount Pictures alkalmazásában álltak. A Que sera sera mellett a szintén számtalanszor feldolgozott Mona Lisa és a Silver Bell is az ő szerzeményük. Az Alkony sugárútban pedig személyesen is feltűnnek önmagukat alakítva. Az ember, aki túl sokat tudott betétdalára a rendező kérte fel őket, ahogy Livingstone egy Paul Zollónak adott 1987-es interjúban elmesélte.
"Alfred Hitchcock felhívott minket. Elmondta, hogy Doris Day - az ő akarata ellenére - játszik a filmjében. De az MCA ügynökségnek olyan nagy volt a befolyása, hogy ha Jimmy Stewarttal akart dolgozni, akkor Doris Day-t, Ray Evans-t és Jay Livingstont is fel kellett kérnie a filmre. Ahogy emlékszem, ez volt az egyetlen alkalom, hogy egy ügynökség szerzett nekünk munkát" - idézte fel a dal keletkezésének előzményeit Livingstone.
Hitchcock kijelentette, hogy mivel Doris Day énekes, kell neki egy dal a filmbe. Azt mondta, nem tudja, milyen számot akar,
de Jimmy Stewart egy nagykövetet alakít (a filmben Stewart karaktere valójában orvos - a szerk.) és jó lenne, ha a dal címében néhány idegen szó is szerepelne. A filmben pedig Doris a kisfiának fogja énekelni".
Amikor Jay eljátszotta a kész dalt Hitchcocknak, a rendező közölte: "Uraim, azt mondtam önöknek, hogy nem tudom, milyen dalt akarok. Pont ilyet akartam." Kisétált és évekig nem is láttuk - fejezte be a történetet Livingstone.
Doris Day ellenben nem volt elragadtatva a számtól, amelyről azt gondolta, hogy csak egy felejthető gyerekdalocska. "Fel sem akarta énekelni, de a stúdió nyomást gyakorolt rá" - meséli a Que sera sera lemezfelvételének körülményeiről Livingstone a Zollo-interjúban. Day nem bízott a sikerben, és már a filmben sem érezte odaillőnek a számot.
Egyetlen alkalommal volt hajlandó elénekelni a felvételhez, majd kijelentette: "Most halljátok utoljára ezt a számot."
A Que sera sera végül megnyerte 1956-ban a legjobb betétdalnak járó Oscart is. Még maguk a szerzők is meglepődtek, hogy sikerült elhalászniuk az aranyszobrot a nagy esélyesnek tartott Cole Porter elől. (Portert végül egész életében mellőzte az akadémia az Oscar-díj átadókon.)
Doris Day a film egy jelenetében
Látva a szerzemény sikerét az énekesnő némileg megenyhült: "Azt gondoltam, hogy csodálatos, főleg azért, mert a gyerekek miatt vált azzá, ami. Aztán egyszer csak megértettem, hogy a filmben is a gyereknek szólt. Rájöttem, hogy talán nem ez a kedvenc dalom, de az emberek imádják. És a gyerekek is imádják. Tökéletesen illett a filmhez.
Szóval nem állítanám, hogy ez a kedvenc dalom, de a teringettét, mégis csak tud valamit!"
Egy 1994-es interjúban Jay Livingston elmesélte, hogy a címadó kifejezésre a Mezítlábas grófnő (1954) című filmben bukkant. Amikor Rossano Brazzi körbevezeti Ava Gardnert a házában és a nő észrevesz egy feliratot a kapun, a férfi elárulja, hogy ez a családi jelmondatuk, amely azt jelenti, "bárhogy lesz, úgy lesz". A kifejezés eredetileg Che sera sera-ként szerepelt a filmben, de a zeneszerző úgy érezte, hogy a spanyolosabb Que jobban hangzik. A szólás eredetét kutatók arra jutottak, hogy sem olasz, sem spanyol vagy francia gyökere nincs, az angolszász forrásokban jelenik csak meg.
Az ember, aki túl sokat tudott-at a filmőrültek az "öt elveszett Hitchcock" egyikeként emlegetik (a másik négy a Hátsó ablak (1954), A kötél (1948), Bajok Harryvel (1955), és a Szédülés (1958)) mivel ezek harminc évig nem voltak elérhetőek, mert a jogaikat Hitchcock visszavásárolta és a lányára hagyta. Először 1984-ben vetítették őket újra.
hírlevél
