A 19. század utolsó két évtizedében különösen jól ment a kommerciális fotóstúdióknak. Egyre másra készültek a parkettán korcsolyázó hölgyek, a kitámasztott biciklire ültetett urak, illetve a bájos matrózruhát viselő, műtermi csónakokból bárgyún mosolygó gyermekek portréi. De nem csak művészek és dolgos iparosok fotóztak. A fényképezés széles körben elterjedt. Jó évtizeddel innen voltunk még a századfordulón, amikor a Kodak a következő szlogennel dobta piacra legújabb készülékét: "Ön csak lenyomja a gombot, a többi a mi dolgunk!"

A képrögzítés demokratizálódása csodás forradalmat jelentett a felhasználók, no meg az előállítók szemszögéből, fejcsóválva vettek viszont róla tudomást a fotó művészeti kánonba fogadásán fáradozó alkotók. Csak egy gombnyomás? - kérdezték a meglettebb múzsák evilági kiszolgálói. S azonmód finnyásan odébb húzódtak a mostohának kiáltott fotográfia szellemétől. Mit tehetett volna a művészetek évezredes érckapuján kitartóan kopogtató fényképészet? Hogy életben maradjon, visszafelé volt kénytelen sasszézni, megdermedni, életlenné válni egy időre, hogy tetszhalottságából minden korábbinál élettelibben ébredjen.

E vázlatos történet a piktorializmus korának sötétkamra-környéki vitáit volt hivatott megvilágítani. A kontextust persze jó néhány további adalékkal árnyalja a Szépművészeti Múzeum A fotóművészet születése - A piktorializmustól a modern fotográfiáig (1889-1929) című tárlata. A kiállítás nagy erénye, hogy szinte kizárólag képekben, képekkel beszéli el a fényképészet megrettenését, visszahőkölését, útkeresését és kibontakozását.

Az első termek a festőies stílus technikai újításait, valamint a piktorializmus által olyannyira kedvelt ortodox, a festészettől átvett beállításait és témavariációit vonultatják fel. Oscar Gustav Rejlander számos negatívból montázsolt, Az élet hét útja című képe reneszánsz festménykompozíciót idéz. Henry Peach Robinson platinanyomatain pajkos vidéki idill elevenedik meg. Hugo Henneberg szépiaszín tájképein és Edward Steichen holdfénnyel futtatott éjszakai nagytotáljain elmosódnak a kontúrok. A matt papír hatása is, hogy sokkal inkább karcolatokra semmint fotókra emlékeztetnek ezek a képek. Hans Watzek Fehér vitorlása - ugyancsak szándékkal - szénrajzra hasonlít. Megszólalásig.

Mindahány, a lencsék élességét tompító, vagy a pozitívok részletgazdagságát mesterséges ködbe burkoló - így a fotográfia lényegét támadó - megoldás, paradox módon a fényképészet megújulását készítette elő. Ki dühös tagadással, ki új ösvényekre menekülve igyekezett ugyanis meghaladni a piktorialisták festészethez dörgölőzését. Alfred Stieglitz - és vele a tengerentúli Straight Photography-iskola - a dokumentarista valóságábrázolás, a szociofotó irányába lépett tovább, de fontosak voltak számára a textúrákként, mintázatokként láttatott épületek, mértani formák is. Jacques Henri Lartigue a sebesség és a pompa fotográfusa lett, Pécsi József többek közt az orfeumok világát, vele a mozgást, a táncot, Moholy-Nagy László pedig az absztrakt formákat emelte be fényképészete témái közé. Ahány út, annyi egyéniség.

A Szépművészeti Múzeum gazdag tárlatán együtt láthatjuk a protestálókat, az ösvénytaposókat, a lemaradókat, illetve azokat, akik még évtizedekig kényszeresen kapaszkodnak a festőies fényképezésbe. Egymás mellett mutatkozik az avantgárd és az Új Tárgyilagosság. Tér- és fényfilozófiákat figyelhetünk meg, a test erotikumát, vagy a gépekben felismert szépséget. Szegénységet és a mindennapi élet ünneplését. A kiállítás nem abszolutizálja a festőiség periódusából kivezető utak egyikét sem. Hangsúlyozás helyett felmutatja a tárgyául választott negyven esztendő fontosabb kérdéseit, kísérleteit, vonzódásait, botladozását és válaszait. Tranzitesztétikumot jelenít meg, kavargó művészetszellemet. Betekintést enged a lombikba, amelyből gigászok formálódtak.

A rendezés érdekessége még, hogy nem életutakat követ és nem is szigorú időrend szerint halad, de a tematikus, vagy technikai csomópontokat is jelzésszerűen villantja csak fel. Az alkotói oeuvre-ok szisztematikus bemutatása helyett változatos slide show-t kapunk. Tendenciatörténet helyett izgalmas töredékeket, stílustanulmányokat, ideálokat. Ki-ki meglelheti a számára kedves művészt, témacsokrot. Nagyszerű ötlet, hogy az egyik teremben bemutatkoznak a korszak fényképezőgépei is. A tárlóban formatervezett, elegáns masinák sorakoznak.

A koncepció elsőre strukturálatlannak tűnhet, az installáció pedig széttartónak. Úgy gondolom viszont, ez a látszólagos bábeli állapot tud leghitelesebben beszámolni arról az időszakról, amikor - túllépve a festészettől örökölt proto-nyelven - a fotográfia egyszerre számos, artikulált, érvényes tónusban, dialektusban szólalt meg. A tárlat érzékenyen dokumentálja a folyamatot, amint a piktorializmus Pangeája repedezni kezdett, hogy egymástól távolodó, egymással mégis összeilleszthető kontinensekké szakadjon. A kényszerű csoportesztétika alkotói életművekké alakuljon. Külön földrészekké, amelyeket hamar belakott a lappangó zsenialitás, a modern fotográfia ethosza. Az utat, a Szépművészeti Múzeum termeiben barangolva, mi is bejárhatjuk.