Hogyan jutott el Picasso Picassóig hetvenhét év alatt?

A kiállítás már számokban kifejezve is óriási vállalkozás: a huszadik század egyik, ha nem legjelentősebb művészéről mindent átfogó tárlatot rendezni rettentő rizikós – és hazudnék, ha nem mondanám, hogy némiképp kritikuskosztümbe öltöztetett elvárásokkal érkeztem a sajtómegnyitóra. Ugyanis nagyon sok hazai tárlat, amely hatalmas volumenű művészeket hirdet, általában szomorkásan kifújó lufiként szottyad a semmibe: egy adott művésztől sikerül mondjuk két, közepesen híres festményt beszerezni, melyek egy-egy szobát kapnak a kiállítótérben, a többi meg mondjuk hetven elhanyagolható grafika, a maradék hézagot pedig a szintén nem olyan figyelemreméltó kortársak műveivel vattázzák ki. Nagyon féltem, hogy most is ez történik, de az Alakváltozások-tárlat minden, csak nem lufi: elképesztő anyagot rakott össze a galéria, melyet az is mutat, hogy a kiállítás biztosítási értéke kétszáz milliárd forint (reméljük, ez nem felhívás keringőre valamilyen fineszes tolvaj számára!) – eszmei értékét pedig még ez a szám sem fejezi ki kellőképp.

A tárlat hét fontosabb szekcióra tagolódik, melyek egyrészt kronológiai füzéren következnek egymásra, másfelől pedig az emberi alak metamorfózisát követik végig a művész hetvenhét alkotóévén keresztül, 14-től 92 éves koráig.

Pablo Picasso: Abszintivó, 1902 (Fotó/Forrás: Kunstmuseum, Bern, 2016 – Succession Pablo Picasso – HUNGART)

Az első egység Picasso korai korszakát, az 1906-ig tartó első tíz év munkásságát mutatja be – Picasso Picasso előtt címmel is illethetnénk a szekciót. A szimbolikusan fekete teremben, ahogy Emilie Bouvard, a Musée national Picasso-Paris kurátora leírja, a művész olyan alkotásai kaptak helyet, melyeket tinédzser korában hozott létre, egészen húszas évei elejéig. A költői képek, a moralizáló jelenetek, a jellegzetesen depresszív kék korszak és költők, művészek portréi jellemzik ezt a periódust, valamiféle franciás bús-vigadással, melyben mind hangulatilag, mind formailag nagyon is érezni a Lautrec-i hatást.

Ha nem lenne istenkáromlás, akkor mondhatnánk, hogy Picassónak ez az érzelmes-tini korszaka volt, amikor sokan gyászosan rossz apatikus verseket írunk és a világ minden pillanatban megszűnhet vagy létrejöhet – csak míg a többség letagadja ezt a pár évet és szorgalmasan tömködi a kandallóba a fércműveket, addig a zseniálisan tehetséges Picassónak persze ez a periódus is dimenziókkal jobban sikerült, mint bárki átlagos emberfiának.

Ezt követik a teljesen új és forradalmi kubista korszak képei; Picasso nagyon kronologikusan halad az analitikus, szintetikus és végül a grand fináléhoz, a nagy kubizmushoz. Az 1907 és 1916 közötti évek munkásságát bemutató rész a Formák lebontása és kubista újraépítése nevet kapta. Itt láthatók a művésznek az egyik kiemelkedő művéhez, az Avignoni kisasszonyokhoz festett tanulmányai is, valamint a kiállítás egyik legértékesebb kölcsönzése, a moszkvai Puskin Múzeumból érkezett Ambroise Vollard-portré.

Pablo Picasso: Ambroise Vollard portréja, 1909-1910 (Fotó/Forrás: Puskin Múzeum, Moszkva, 2016 – Succession Pablo Picasso – HUNGART)

Gyakorlatilag innentől nevezzük Picassót Picassónak; itt tapint rá önmaga kockákból, vonalakból és kristályokból szőtt ütőerére, amely eredője és origója lesz mindannak, amit az ezután következő hetven évben alkot. Az embert magasztos érzés járja át a reprókon látott képek eredetijeit nézve: a termekben ügyesen elhelyezett, Picasso adott korszakait leíró szövegekkel és a magánarchívumokból reprodukált fotókkal együtt, melyek a művészt és alkotótereit láttatják, egyszerre úgy érezzük, mintha részesei lennénk ennek a lélegzetelállító folyamatnak, amint a századelőn megszületik a korszak legjelentősebb művésze, olyan alkotásokkal, melyek értéke egy évszázad múlva gyakorlatilag felbecsülhetetlen.

Pablo Picasso : Anya és gyermeke, 1907 (Fotó/Forrás: René-Gabriel Ojéda / Musée national Picasso-Párizs, 2016 – Succession Pablo Picasso – HUNGART)

1917 után A klasszikus vonalvezetés újrafeltalálása című szekció következik: itt Picasso festészetében újra megjelenik a klasszikusan egyszerű vonal, a szépen modellált test, a világos rajz és az aktok, táncosok, a balett világa. A 24-ig tartó korszakban újraalkotja önmaga realitását és gondolati úton létrehoz egyfajta klasszicizmust. De Picasso esetében nem lehet a megszokott terminusokban konvencionalizmusról beszélni – az ő klasszikusa nem tud nem formabontóan reform lenni.

Az 1925 és 1936 közötti éveket a Szürrealista átváltozások cím alatt mutatja be a Nemzeti Galéria. Ez a korszak az európai szürrealizmus megszületésének időszaka: és habár Picasso sosem volt szürrealista, az új forradalom felszabadította saját kubizmusát. Itt már olyan határokig viszi el az alakot, hogy az nem is geometriai formákra, hanem önmaga darabjaira hullik messze szét: itt egy láb, ott egy kar, jé, ez egy nő! Például az Olvasó nő, akinél felfedezhetjük az óceániai népművészet élénk színeinek hatásait is.

Pablo Picasso: Olvasó nő, 1932 (Fotó/Forrás: René-Gabriel Ojéda / Musée national Picasso-Párizs, 2016 – Succession Pablo Picasso – HUNGART)

Az alakváltozás talán itt a legszembetűnőbb: Picasso művészetében olyan új témák és formák jelennek meg, melyek válogatás nélkül mindent megtesznek a testtel. A metamorfózis lehet deformáció, egyes testelemek felnagyítása vagy épp szörnnyé avanzsálása a Minótaurosz témájú alkotásokban. Ezt a csapongva kísérletező korszakát jellemzik az ötvözött technikák is: szobrok és plasztikák, csontok és test, festő és eszme, színkavalkád és lecsupaszítás. A termeket olyan vibrálással hatja át a kreatív energia és az ezerszemű, új látásmód, hogy legalább nyolc gyomor és tíz agy kéne a befogadásukhoz – de valószínűleg ez is kevés, ha az ember történetesen nem Picasso.

Pablo Picasso: Női fej, 1931 (Fotó/Forrás: Mathieu Rabeau / Musée national Picasso-Párizs, 2016 – Succession Pablo Picasso – HUNGART)

A Háborús alakok című kiállítási egységben ez a féktelen művészi felszabadulás megmarad, csak éppen rádió-hullámait a spanyol polgárháború, majd a második világháború témáira hangolják: ezekben az 1937 és 1945 közötti, háborús hatások bélyegeit viselő alkotásokban könnyű látni a hatalom-nép és jó-rossz harcának szimbolikáit. A háború utáni években Picasso ismét a primitív művészet táján indul felfedezőutakra: visszatérés az eredeti forráshoz. Már régóta keresi az egyszerű, őseredeti formát, a művészet ősforrását a népi művészetben és a természetben egyaránt – ezeket pedig saját megcsavart látásmódján keresztül egy új nyelvbe oltja. A Vissza a kezdetekhez című szekcióban ennek a jelnyelvnek nevezhető kísérletnek a megszületését látjuk: Picasso a letisztultat absztrahálja letisztulttá; a nyílból női alak lesz, a kacatokból szobrok és kollázsok, és az egész teremben olyan érzésünk van, mintha egy földöntúlian tehetséges, produktív, fantáziadús és lelkes óvodás műtermében állnánk.

picassso (Fotó/Forrás: Tillinger Zsófia)

„Tizenkét évesen úgy festettem, mint Raffaello, de egy egész élet kellett, hogy úgy fessek, mint egy gyerek.” – mondja Picasso, mi pedig fejet hajtunk. Új aranykora mellőzi a komoly, grandiózus emelkedettséget, inkább játékra hív és irányt mutat a tárlat utolsó, nagy szekciójához.

Ez pedig Picasso művészként, férfiként és homo sapiensként és legnagyobb témáját, A művész és modellje ideát járja körül. Az 1954-től 1972-es haláláig készült alkotásokon régi mesterek műveit idézi meg; fiktív párbeszédbe elegyedik Delacroix-val, Monet-val vagy épp Cervates-szel, muskétásokat fest, s természetesen az örök témához nyúl: a férfi és nő kapcsolatához.

Pablo Picasso: Matador meztelen nővel, 1970 (Fotó/Forrás: Rosta József / Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum, Budapest (Peter és Irene Ludwig adománya, 1989), 2016 – Succession Pablo Picasso – HUNGART)

A teremben nagyon közel vannak egymáshoz az alkotások, ami mögött szándékos kurátori elgondolás áll: Picasso szerette így tartani a képeit, s ahogy ő maga mondta: „Úgy kell feltenni a képeket a galériában, ahogy egymás után kivesszük a kamionból.” A színes, kaotikus kavalkád az elme színháza, ahol a kubizmus keveredik a klasszikussal és az öreg művész mondhatni perverzen fűtött erotikájával, mely erotikát nem szabad félreérteni: egyszerre van benne újfent egyfajta Lautrec-i kaján, kegyetlenül humoros és obszcén bohémség, de esszenciájában fellelni a festés himnuszát is: a legtöbb kép már nem is modell és festője, hanem modell és festménye közti kapcsolatra utal, például az ellaposodó nőalakokkal, ahol már lehetetlen megállapítani, hol végződik a hús-vér nő, és hol kezdődik a vászon. Az utolsó termekben a teljes, katartikus felszabadulást érezni: a művész mindenre, de mindenre fittyet hány: teljesen megváltozik az ecsetkezelése és úgy maszatol, mint egy ovis, örül ennek, örül annak, olyan témához és hordozóhoz nyúl, amilyenhez csak kedve szottyan: életének teljes színtársulatát felvonultatja a végső, nagy előadáshoz.

A hét szekcióban valóban alakváltozás történik, ahogy a tárlat neve is mondja. Egész életében változik az alak: lefestett alakjai, festményeinek alakjai, alakjainak figurái, figuráinak szobrai, szobrainak formái, formáinak formái és saját alakja, személyisége, művészetfelfogása, szerelmei és megcsalásai, csalódásai és rácsodálkozásai. Az alakváltozásban Picassóból Picassón át Picasso lesz.

Pablo Picassót csodálni kell, mert nem lehet mást tenni egy olyan művésszel, aki hetvenhét alkotóéve alatt számtalanszor újraalkotta saját magát, mindig minőségit és éktelenül eredetit létrehozva; első napjától, mikor ceruzát fogott, élete utolsó ecsetvonásáig nem szűnt meg kíváncsi és formabontó lenni. Az alakváltozások tárlat nem kézenfogós sétahajózásra invitál, hanem közös fejesugrásra egy olyan egyedülálló alkotó szellem művészi világába, amilyen soha nem volt és nem is lesz még.

Természetesen kell bátorság és energia a hatalmas, mindent felölelő merüléshez, de bizton állíthatjuk, hogy több, mint megéri Picasso világába csobbanni a Magyar Nemzeti Galériában, mert ehhez fogható minőségi, gazdag, egy teljes életműbe betekintést engedő, epikus tárlatot még nem nagyon láttunk hazai színtéren.