A piros és a zöld dominanciája egészen a 13. századig nyúlik vissza. A válaszért természetesen a középkori templomokba kell elmennünk, amelyek némelyikében még megtalálható az úgynevezett „szentélyrekesztő” – egy építészeti elem, amely elválasztja a templomhajót a karzattól, illetve a szentélytől. Ezeket a szentélyrekesztőket sokszor gazdagon díszítették, de volt, hogy csak egyszerű fa borítást kapott, éppen az egyházmegye anyagi helyzetétől függően.
Spike Bucklow, a Hamilton Kerr Institute kutatója megfigyelése szerint Angliában, ahol ezek a díszes szentélyrekesztők nem estek áldozatul a reformáció puritánabb esztétikai törekvéseinek, sokkal inkább a zöld és a piros dominált a templomokban. Különösen, ami a szentélyrekesztők színeit illeti: „Igencsak meglepődtem, milyen gyakran ismétlődik ez a két szín” – mondta Bucklow, hozzátéve, hogy természetesen akkor még nem tudta, hogy miért pont a zöld és a piros.
A középkori ember paradox módon inkább tisztában volt az anyagi világ működésével, mint mi, már ami az őt körülvevő tárgyakat illeti. Mi, modern emberek nem tudjuk pontosan, hogyan működik az okostelefonunk, a mosógépünk vagy a mikrosütőnk, a középkori ember viszont tisztában volt az őt körülvevő tárgyak milyenségével. Ha egy „műtárgyat” – például egy díszített szentélyrekesztőt láttak –, tudták, hogy milyen anyagot használtak hozzá: a vörös festék előállításához vasra, a zöldhöz pedig rézre volt szükség. Ez a két anyag pedig – ahogy azt az alkimisták is feljegyezték – két bolygónak felelt meg: a Marsnak és a Vénusznak.
Ne álljunk meg itt az asszociációknál: a Mars a háború római mitológia szerinti istenéről kapta a nevét, a Vénusz pedig a szerelem istennőjéről. A két szimbólummal a középkori művészek a férfi és a nő, a háború és a szerelem dualitását kívánták kifejezni. Mivel a szentélyrekesztő a nép és a klérus között helyezkedett el, egyfajta transzformatív kaput hoztak létre a profán és a szakrális szférák között.
Mars és Vénusz személye azért is fontos, mert kifejezi a férfit és a nőt, egyik nem képviselőit sem zárja ki az üdvösségből. A két szín vegyes elrendezése azt is közvetítette, hogy egyik sem kevésbé fontos a másiknál.
Később, a reneszánsz idején a szentélyrekesztők eltűntek, az újabb templomok tervezői jobban kedvelték a nagy, egyterű épületbelsőket. Nagy-Britanniában egészen a 19. századig kellett várni, amikor a gótika visszatérésével ez a stílusjellegzetességet újra felfedezték. „A vörös és a zöld számunkra viktoriánus kori felfedezés” – mondja Bucklow. – „De miért használták a vöröset és a zöldet a viktoriánusok karácsonykor? Azért, mert ezeket fedezték fel a középkori templomokban. Ez a két szín számukra a kereszténység újrafelfedezését is jelentette.”
Persze ma, amikor a karácsony hatalmas üzlet és globális fenomén, a történetnek itt még nincsen vége.
1931-ben a Coca-Cola megbízta Haddon Sundblom illusztrátort, hogy tervezze meg a Télapó alakját a reklámjaikhoz.
Ez a Mikulás nem kéket, lilát, zöldet vagy fehér ruhát viselt, hanem vöröset. A fenyő színe pedig a zöld, s így teljes lett a kép. De talán a trendben része van a középkori templomok színvilágának, illetve Marsnak és Vénusznak is. (artsy)