Hollywood egy kegyetlen, de gyönyörű gépezet – kritika a Babylonról

Hatalmas fába vágta a fejszéjét Damien Chazelle. Legújabb, Babylon című filmjében a célja nem kevesebb, mint végigvezetni a nézőt a filmipar megszületésének és megszilárdulásának egyszerre felemelő és kiábrándító történetén, hogy minden korábbinál világosabbá tegye: ez az ellentmondásoktól hemzsegő világ olyan, akár egy miniuniverzum, ahol a poklot és a mennyországot csak egy hajszálvékony mezsgye választja el egymástól.

A Whiplash és a Kaliforniai álom Oscar-díjas rendezőjének

több mint háromórás játékidejével messze túlmerészkedik a lehetőségein – és ezért nem lehetünk elég hálásak. A Babylon ugyanis egy remekmű, amelynek valamennyi eleméből süt a készítők tökéletességre való törekvése, és az, hogy a jó művészet alapja nem is lehet más, mint ez az örökös törekvés.

Jelenet a Babylon című filmből (Fotó/Forrás: Paramount Pictures)

A Babylon története egyfajta őskáoszból indul: 1927-ben járunk, a némafilm alkonyán, abban a pillanatban, amikor Hollywood sztárjai még nem tudják, hogy művészetük óriási paradigmaváltáson fog átesni. Chazelle az első fél órában rögtön be is taszít minket a világukba, ahol az ego átvette az uralmat: egy nagyhatalmú producer fényűző magánpartijába nyerünk betekintést, amelyet nem lehet máshoz, legfeljebb Hieronymus Bosch zsúfolásig telt, látomásos képeihez hasonlítani. Persze, hiszen

ahol nincsenek korlátok és nincs olyan romlott, bűnös vágy, amelyet ne lehetne beteljesíteni. Hosszas, hömpölygő, kaotikus képsorokban ismerhetjük meg, milyen is az, amikor az ember kivetkőzik önmagából. Nincs rá jobb szó, fékevesztett dekadencia, amit itt látunk, amely bár elborzaszt, végtelen szabadságával egyszerre csábító is. Ha a film csak ebből a fél órából állna, már akkor egy életre beleégetné magát az emlékezetünkbe.

Itt ismerjük meg a film későbbi főkaraktereit, akik vagy a társadalom aljáról próbálnak bebocsátást nyerni ebbe a különleges világba, vagy pedig már befutott színészekként élvezik a sztárlét minden előnyét. A fiatal Manny (Diego Calva) Mexikóból menekült az Egyesült Államokba, és afféle mindenesként dolgozik az említett parti házigazdájának. Ambíciói azonban nagyobbak annál, mint hogy kiszolgálja az elit minden kérését: a filmgyártásban szeretne álláshoz jutni, csak hogy részese lehessen „valami nagyobbnak”. A buliban ismeri meg Nellie LaRoyt (Margot Robbie), akinek a vérében van a színészet és a sztárság – dacára annak, hogy még soha, egyetlen filmben sem szerepelt. Itt van Jack Konrad (Brad Pitt), a kor legnagyobb híressége, aki havonta kergeti az őrületbe az újabb és újabb feleségeit alkoholizmusával és nemtörődömségével. Valamint látjuk Sydney Palmert (Jovan Adepo) is, a fiatal trombitást, aki mindössze csak szeretné kamatoztatni a tehetségét úgy, hogy megőrizze tisztességét. A film elsősorban az ő történetüket követi nyomon, igaz, rajtuk kívül vissza-visszatér számos mellékszereplő, akik úgyszintén mozgásban tartják a cselekményt és alakítják a hősök sorsát.

Jelenet a Babylon című filmből (Fotó/Forrás: Paramount Pictures)

A pörgés a parti végeztével sem ér véget, másnap ugyanis kezdődik a forgatás, ahová a színészek és a rendezők is más- vagy még aznaposan érkeznek, ennélfogva újra csak káosz és újra csak dekadencia a néző jussa – vagyis mégsem egészen. A nap végén ugyanis felsejlik mindaz, hogy mire akar kilyukadni a rendező: vér, verejték és könnyek árán megszületnek a felvételek. A forgatásban megsemmisült kamerák helyére sikerül az utolsó pillanatban – épp a naplementére – beszerezni egy újabbat, a tökrészeg Jack Konrad pedig a végső csókjelenetre megszűnik imbolyogni.

Innentől kezdve a cselekmény több szálon fut, a karakterek útjai pedig időről időre keresztezik egymást. Hihetetlenül vicces és izgalmas pillanatok tömkelegével találkozunk, amelyek önállóan is érvényes történetek, együtt azonban ugyanazt a gondolatot erősítik, amely a nagy egész origójában áll.

Damien Chazelle komplexitásában akarja megmutatni a filmipart. A háttérben munkálkodó, esendő emberekre összpontosít, akik legalább annyira szerethetőek, amennyire romlottak. Ehhez igazodik a film stílusa is, amely időnként zavarba ejtően közönséges tud lenni, máskor önironikus, esetenként pedig kifejezetten elmélyült és drámai. A hangosfilm behozatalával, egy korszak és annak képviselőinek leváltásával azt akarja megtanítani nekünk, hogy ennek a művészeti ágnak az igazi szépsége valójában a kegyetlenségében, rendszerszerűségében rejlik.

Hollywood óriási, lelketlen gépezetként fogyasztja el azokat, akik a szolgálatába álltak, hogy az ő álmaikból, vágyaikból, tehetségükből létrehozzon valamit, ami jóval nagyobb, szebb és igazabb náluk. A film ugyanis megőrzi a történeteinket, kimetszi őket az időből, és elteszi a jövő nézőinek, az emberi értelemmel mért örökkévalónak. Chazelle szerint ennek a művészetnek az oltárán feláldozni magunkat kiváltság. Ez pedig, meglehet, rövidebb, de intenzívebb életet is jelent.  

Jelenet a Babylon című filmből (Fotó/Forrás: Paramount Pictures)

A Babylon kifejezetten emlékeztet Quentin Tarantino Volt egyszer egy… Hollywood című drámájára, mintha párbeszédben állna a két alkotás, talán nem is véletlen, hogy Chazelle Brad Pittet és Margot Robbie-t kérte fel főszerepekre. Ez a film azonban pörgősebb, kevésbé nosztalgikus, a történet pedig nagyobb ívet fut be, leginkább Martin Scorsese nagyeposzaihoz vagy Paul Thomas Anderson korai filmjeihez lehetne hasonlítani.

A cikk elején azt írtam, a film minden elemében tökéletességre törekszik, és valóban, aligha tudnánk formailag bármibe is belekötni. Margot Robbie élete alakítását nyújtja Nellie LaRoyként, valósággal szikrázik a vásznon, Brad Pitt pedig csípőből hozza a kiöregedés szélén álló, maníros filmcsillagot. A mű elválaszthatatlan része a zene is, a kétszeres Oscar-díjas Justin Hurwitz életigenlő jazzdallamaitól valamennyi idegsejtünk lüktetni kezd. A Babylon egyik láthatatlan sztárja azonban kétségkívül az Oscar-díjas operatőr, Linus Sandgren, aki

Én már most elkönyveltem neki egy újabb Oscar-jelölést (és nem is annyira titkon azonnal oda is adnám neki azt a szobrocskát).

2023 kapcsán mindenki, beleértve engem is, elsősorban A sziget szellemeit, a Tárt, A bálnát vagy épp az Oppenheimert várta az év legjobb filmje cím befutói közé, a Babylon azonban abszolút méltó, hogy legalább megemlítsük ebben a vitában. Biztos, hogy január 24-én, amikor az amerikai filmakadémia közzéteszi az idei Oscar-jelölteket, több kategóriában is találkozhatunk a nevével. Monumentális vállalkozás, monumentális hatással, amit nagyvásznon kell látni. Garantálom, hogy a végső tíz perc hipnotikus látványorgiája mindenkit eksztázisba hoz majd.

Fejléckép: Jelenet a Babylon című filmből (Fotó/Forrás: Paramount Pictures)