A Trafó Galéria kiállítótermébe belépve első látásra szokatlan látvány fogad. Egy, az amerikai sorozatokból ismert, kékeszöld színű lefüggönyözött helyiség látható középen, amely egy rideg kórteremre emlékeztet. Rögtön be is kukucskálok kívülről, alulról, de csak két forgószék lábát látom. A lefüggönyözött részen Adelita Husni-Bey olasz-líbiai képzőművész, pedagógus Az alapvető fontosságú munkáról (On Necessary Work) című, csaknem 33 perces videóját vetítik. A művész a kisfilmet 2021 tavaszán, hat héten át egy online filmes workshop keretében készítette, nagyrészt Zoomon keresztül. A filmben megszólaló dán és amerikai ápolónők az egészségügyi rendszerben a világjárvány idején tapasztalt problémáikat vitatják meg: nemcsak embertpróbáló munkakörülményeikről beszélnek, hanem arról is, hogyan hatott magánéletükre és mentális egészségükre a pandémiás időszak.
Adelita HUSNI-BEY: Az alapvető fontosságú munkáról, 2021 | videó, 32’54” | Trafó Galéria, fotó: Bilák Krisztina (Fotó/Forrás: Trafó Galéria )
A videó külön érdeme, hogy arra is kitér,
hogyan gondoskodik a társadalom azokról, akik gondoskodási munkát végeznek.
Beszélgetéseiket kiegészítik a munkafelszerelésükről készített felvételek is. Noha nem magyar ápolókról szól a film, nem nehéz párhuzamot vonni a magyar egészségügy kríziseivel és egyre romló, rémisztő körülményeivel.
Nem ez az egyetlen videómunka a tárlaton: Oreet Ashery, izraeli származású, az Egyesült Királyságban élő interdiszciplináris képzőművész két kisfilmjét is megnézhetjük. A Revisiting Genesis című tizenkét epizódból álló videósorozata olyan témákat dolgoz fel, mint a halál, a krónikus fájdalommal élők állapota, a fizikai és mentális egészség vagy éppen a digitális utólét és az életvégi tervezés köré épülő szolgáltatási ipar jelenségei. Utóbbi igencsak meghökkentő, ugyanis a videókban megjelenő szolgáltatások nem kevesebbet ígérnek, mint hogy halálunk után is kapcsolatban maradhatunk szeretteinkkel, mégpedig a digitális adatainkon keresztül.
A videók azt a kérdést is felvetik, hogy
vajon ki húzhat majd hasznot digitális halhatatlanságunkból.
A fikció és valóság keveredik a kisfilmekben, egyesek valóban saját történetüket osztják meg a nézővel, de néhányan csak szerepet játszanak, mindenesetre a digitális szolgáltatások valóban létező termékek. A Turner-ösztöndíjas Ashery ezzel a sorozatával 2017-ben elnyerte a Film London és a Whitechapel Gallery közös Jarman-díját.
Zöldes háttérben tevékenykedő, szinte világító testű orvos-angyalok műtenek egy síró szemű pácienst, akinek az altatás alatt is mindkét szeméből folyik a könny. Az alkotás a 2020-ban elhunyt festőművész OMARA Oláh Mária 1989-ben készült Műtétem című olajfestménye. A másik, tőle látható munka a kiállítás legkisebb festménye, a „Na! Utoljára mentem orvoshoz! című 20x16 cm-es kép, amely talán az egyik legerősebb darab a bemutatott munkák között. Ebből is látszik, tényleg nem a kép mérete számít, hanem az aurája. Ez a két mű esszenciálisan magán hordozza a magyar egészségügy állapotát,
sűrítve vágja az arcunkba és mutatja meg azt a kiszolgáltatottságot, szorongást és a fájdalmat, amit megtapasztalhat az ember, ha betegként kerül be az állami egészségügyi ellátórendszerbe.
A 2006-ban készült kép a művész azon tapasztalatát dolgozza fel, amikor az orvos megkérdőjelezte tüneteit, érzéseit, azaz, ahogy a festményen olvasható szöveg is mutatja, „ítélkezett felette”.
Ha nem élem át a sok megaláztatást, megszégyenítést, megvetést, gyűlöletet, akkor nincs az a másság a képeimben, amitől egyedi lehetek. Minden képemmel érzelmeket akarok kifejezni, történeteket elmesélni, szabadságharcot vívni az igazságtalanság ellen”
– írta korábban OMARA Oláh Mara, annak kapcsán, miért is fest.
OMARA Oláh Mara: „Na! Utoljára mentem orvoshoz!”, 2006 | olaj, farost, 20x16cm | Trafó Galéria, fotó: Bilák Krisztina (Fotó/Forrás: Trafó Galéria)
A cigány származású alkotó több súlyos betegségen esett át életében. A Műtétem című festménye azt az eseményt dolgozza fel, amikor 38 évesen egy daganatos betegség miatt el kellett távolítani a bal szemét. Az autodidakta művész 1988-ban, 43 évesen kezdett festeni, egyfajta terápiaként. Édesanyja halála után ugyanis szűnni nem akaró migrén gyötörte, a festés pedig enyhítette a fájdalmát. Omara saját élettörténetét dolgozta fel képein, cigányként, nőként és anyaként átélt megpróbáltatásait, amelyeket a művészet segítségével kidolgozott magából, erőt adva ezzel azoknak, akik szintén elszenvedték a diszkrimináció különböző formáit.
A tárlat olyan munkákat vonultat fel, amelyek az egészség, a sérülékenység, a betegség, a gyógyulás, valamint a gyógyítás és gondoskodás témaköreit állítják középpontba.
Így joggal kapott itt helyet a Feminist Healthcare Research Group (Julia Bonn / Inga Zimprich) installációja, amely egyrészt az egyéni és közösségi megküzdési stratégiákra épülő Being in Crisis Together című zine-jük anyagára épül, másrészt pedig bemutat egy interjúválogatást is.
A Feminist Healthcare Research Group installációja (Fotó/Forrás: Barcza Réka)
A csoport 2018-tól folytat kutatást napjainkig, amely a Radikális egészségügyi gyakorlatok (Practices of Radical Health Care) címet kapta. Munkájuk hiánypótló:
közösségi formában működő feminista egészségügyi kezdeményezéseket tárnak fel az alulról szerveződő egészségügyi mozgalom tagjaival készült interjúikkal.
A galéria falain például olyan szemelvények olvashatók, mint „Önvizsgálat krízis idején”, „Hallgatásra és megosztásra épülő gyakorlatok” és „Érzelmi-krízis tervezés”.
A kiállítás figyelmet szentel az étkezési zavaroknak is: Trapp Dominika festőművész Dazed and Orthorexic című műcsoportjának kiindulópontja egy étkezési zavar, az Orthorexia Nervosa, amely röviden egészségmániát jelent, azaz a beteg patológiás mértékben törekszik arra, hogy az étel, amit bevisz a szervezetébe egészséges legyen.
Trapp Dominika: Középkori nők misztikus bélszervei, Simon Weil emésztőrendszere (balról jobbra) (Fotó/Forrás: Barcza Réka)
Ez a fajta kényszeresség toxikussá válik, mivel a testi folyamatok és azok karbantartása állnak fókuszban, mindent felülírva.
A művész nem csinál titkot személyes érintettségéből, sőt. Műveiben a nőknél tapasztalható étkezési zavarok kultúrtörténeti vonatkozásait is vizsgálja. Így válik érthetővé a Simon Weil emésztőrendszere című képe vagy a Középkori nők misztikus bélszervei című munka.
Mary Maggic kínai-amerikai származású feminista művész videómunkájában az emberi, állati és egyéb testeket, a környezetszennyezést és a toxicitást mutatja be. A Molekuláris Queer Ügynökség (Molecular Queering Agency) szürreális lila-rózsaszínben úszó, műanyag hatású vizein
gyógyszerkapszulák, hormontabletták és a nagyipari mezőgazdaságban használt kemikáliák tűnnek fel, amelyek hatnak testünkre, megbetegítve azt.
A nonbináris képzőművész a hormonok testre gyakorolt hatását és a társadalmi nem viszonyát kutatja. A nyomasztó képek után azonban Maggic némi szarkazmussal fűszerezett feloldást is kínál, amelyben a mutáció kulcsfontosságú lehet.
Hogyan lehet egy téglával betörni a bank ablakát, ha még ahhoz sincs erőnk, hogy kikeljünk az ágyból?
Helyszín: Trafó Galéria
Időpont: szeptember 3-október 16.
Kiállító művészek: Oreet Ashery, Eperjesi Ágnes, Feminist Health Care Research Group (Julia Bonn/Inga Zimprich), Adelita Husni-Bey, Mary Maggic, OMARA Oláh Mara, Trapp Dominika
Fejléckép: Adelita HUSNI-BEY: Az alapvető fontosságú munkáról, 2021 | videó, 32’54” | Trafó Galéria, (Forrás/Fotó: Bilák Krisztina)
hírlevél
