Hosszúra nyúlt idén az indián nyár, október vége van, amikor megérkezem a napsütéses Küküllő utcába, ahol egy ősréginek tűnő fán még egy rohangászó mókust is észreveszek. Rubovszky Éva már vár minket, gyönyörű otthonába lépve nem is tudom, hogy az izgalmasabbnál izgalmasabb kötetekkel teli könyvespolcot vagy a megannyi különleges tárgyat vegyem-e előbb szemügyre. Tekintetem aztán egy bronz mellszobron akad meg, amely Jankovics Marcellt ábrázolja. „Kő Pál barátunk kapott évekkel ezelőtt egy megbízást, hogy készítsen szobrot Károly Róbertről. Marci volt a modell, mert azt senki sem tudja, hogy nézett ki Károly Róbert. Az alapján készíttettem most ezt a mellszobrot” – magyarázza a tavaly elhunyt művész özvegye, miközben kávéval és csokival kínál minket. A szobortól nem messze foglalunk helyet. Válaszai közben időről időre elpillant jobbra, talán megerősítést keresve. Fecsegni ugyanis nem szeretne, ezt határozott karaktere azonnal elárulja.
Úgy hallottam, ezt a lakást szalonként használták a 80-as években.
Ez így van, 1978-ban tartottuk az első összejövetelt. Ez egy kritikus időszak volt, a mi életünkben először volt olajválság, ami sok mindent visszavetett, rengeteg problémát okozott. Nekünk volt nagylakásunk, ezért itt gyűltek össze az emberek. Minden hónap első szombatján körülbelül hetven-nyolcvan vendég fordult itt meg. Hankiss Elemér nevezte el szalonnak.
Kik jártak ide?
Erdei András, Csete György, Hernádi Gyula, Ráday Mihály, Jancsó Miklós, Szemadám György, Hoppál Mihály, Hankiss Ágnes, Vitézy László, hogy csak néhány példát mondjak.
Rubovszky Éva: a közösségteremtés volt a lényeg (Fotó/Forrás: Fábián Évi / Fidelio)
Az egész értelmiség itt volt, akkoriban még szóba álltak egymással, még kibírták egy légtérben.
Mind egy irányba néztünk. Volt itt egy indiai biliárd, azon pöckölgetett, mondjuk, Aczél Endre és Makovecz Imre. Politikáról szó sem volt. Nem voltunk mi ellenzékiek, nem lázadoztunk, és nem is akartunk senkit sem fölakasztani. A közösségteremtés volt a lényeg. Amikor tízéves volt a szalon, a ház előtt megállt egy rendőrautó, mi csak annyit láttunk, hogy az éjszakában újra és újra felparázslik egy-egy cigaretta, szóval számon tartották. Sőt, később kiderült, hogy megfordultak a szalonban olyanok is, akiknek jelenteniük kellett. Mi ezt akkoriban nem tudtuk, de nem is volt fontos.
Miért ért véget?
1993 után egyszerűen már nem lehetett megtartani a szalont, annyira nagyok voltak az ellentétek.
Nem is próbálták később újraéleszteni?
Egyszerűen nem lehetett már. Most egyébként is más terveim vannak: szeretnék létrehozni egy Jankovics Marcell-emlékházat. A tetőtér jelenleg teljesen üres, ott tökéletes kiállítóteret lehetne kialakítani. A legfontosabbnak azt tartom, hogy a gyerekeket szólítsuk meg, hogy ne csak a telefont nyomkodják, hanem lássanak filmeket normális, nagy képernyőméretben, hiszen annak nincs párja. Egy programsorozatot szeretnék megvalósítani, gyerekeknek szóló irodalom- és történelemórákkal, pályázatokkal. Azt szeretném, hogy egy élő dolog legyen. Marci is mindig azt mondta, hogy csak a gyerekekkel érdemes foglalkozni – a felnőttek már úgyis el vannak rontva.
Most a közelgő IX. Országos Rajzfilmünnep apropóján beszélgetünk, amelynek ön a fővédnöke. Miért vállalta el?
Kapcsolódó
Egy hétvége a magyar rajzfilmek bűvöletében
Vizipók-csodapók, Mézga család, János vitéz, A nagy ho-ho-horgász – csak néhány példa, hogy milyen klasszikus mesékkel találkozhatunk a kilencedik Országos Rajzfilmünnepen. A szervezők a vetítések mellett számos programmal várják a családokat.
Az idei év egyik fő témája, hogy megemlékeznek Marciról, ráadásul M. Tóth Gézát, aki tíz évvel ezelőtt megálmodta a Rajzfilmünnepet, régóta jól ismerem, Marci tanítványa volt. Úgyhogy szívesen vállaltam. Azért tetszett meg a kezdeményezés, mert rajzfilmünnepnek nevezik, nem pedig fesztiválnak. Az ünnepek szintjére emelik, hogy a kis közösségek összegyűlnek, és közösen rajzfilmeket néznek. Ez fontos. Általában azt mondják, hogy az emberek kikapcsolódásra vágynak – ez egy hülyeség. Az embereket bekapcsolni kell, valami értelmes dolgot mutatni nekik, Marci is mindig ezt mondta. A minap részt vettem egy megbeszélésen, ahol rengetegen voltunk, hiszen a programok több mint százhúsz helyszínen zajlanak majd. Nagyon jó érzés volt látni, hogy vannak emberek, akik a szívükön viselik ezt az ügyet.
Egy interjúban azt mondta, ma a televíziók még mindig igénytelen rajzfilmeket játszanak főműsoridőben.
Ez így is van.
Mik a jó rajzfilm ismertetőjelei?
A helyzet az, hogy a művészet nagyon is megfogalmazható. Az nem igaz, hogy csak úgy lebeg az éterben. Elfogadott kritériumai és feltételei vannak, hogy mit hívunk művészetnek. Csak az a baj, hogy Magyarországon évtizedeken keresztül nem törődtek azzal, hogy kultúrabefogadókat neveljenek.
Ha valaki folyton csak szennyet kap, akkor elfogadja, és nem válogat.
Egy jó rajzfilm olyasmit kíván meg a nézőtől, amivel nem biztos, hogy rendelkezik. Valószínűleg az oktatásban is van azért hiba. Sok múlik az iskolán. A magyar rajzfilmnek még mindig nincs akkora tábora itthon, mint amekkora híre van a világban. Az első magyar Oscar-jelölést Marci Sisyphusa kapta, az első győzelmet szintén egy rajzfilmmel nyerte el Rofusz Ferenc. M. Tóth Géza Maestro című animációs filmje szintén jelölésig jutott.
Rubovszky Éva: az nem igaz, hogy a művészet csak úgy lebeg az éterben (Fotó/Forrás: Fábián Évi / Fidelio)
Nem eredhet ez abból is, hogy az emberek többsége úgy tekint a rajzfilmre, mint ami kizárólag gyerekeknek szól?
Gyerekeknek szól és bugyuta – igen, ezt gondolják. Amikor Marci a 80-as évek végén beadta Az ember tragédiája forgatókönyvét, volt egy közgazdász, aki azt mondta: „Csak nem képzelitek, hogy Az ember tragédiáját levisszük a Mickey Mouse szintjére!?” Szóval ellene szavazott. Ezért is tartott huszonnyolc évig, amíg elkészült. Bosszúból a londoni szín végén, amikor az óriáskeréken zuhannak le az emberek, Marci beletette Mickey Mouse-t is, üdvözlendő ezt a közgazdászt. Ez volt a fejekben akkoriban. Egyébként azt tudom elmondani, hogy a Fehérlófiát imádják az ötéven aluliak. Nem biztos, hogy a történetet el tudják mondani, de egyszerűen függővé válnak tőle. A Sisyphus, ami szintén nem gyerekfilm, a teheráni filmfesztiválon a gyerekzsűri nagydíját kapta. Ők megértették.
Akkor most mi is a gyerekfilm?
Mi lehet ennek az oka?
Azt hiszem, a gyerekek nincsenek elrontva. Úgy kell tekinteni rájuk, hogy még üres az agyuk, és az lesz benne, amit beletesznek. Ezért nem szabad ezzel a mentalitással alkotni, hogy bugyuta és igénytelen dolgokat készítünk nekik. Ez egy felülről irányított, rossz megközelítés.
Szerintem azért a folyamat elindult már. Egyre többen tekintenek művészetként a rajzfilmekre is.
Persze, persze. És hát, nem is kell mindig a mosóporreklámok nézettségéhez hasonlítani őket. Németh László mondta, hogy kevesen vagyunk, de ennyien mindig leszünk. Marci is mindig azt tartotta, hogy ha őt százezer ember ismeri a tízmillióból, az már elég. Velük kell törődnie, és nem azokat szidni, akik nem tartoznak oda.
Ternovszky Béla nyilatkozta nekünk nemrég, hogy egy időben úgy tűnt, a magyar animációnak befellegzett. Az elmúlt tíz-tizenöt évben azonban, azzal, hogy az állam visszaszállt a finanszírozásba, reneszánszát éli a műfaj.
Azt nem állítanám azért, hogy helyreálltak a dolgok, szerintem ő sem. Anno a Pannónia Filmstúdióban húsz egész estés rajzfilm készült, most pedig tíz év alatt mindössze néhány. De kétségtelen, hogy jó az irány. Az, hogy most a Toldi elkészült, nagyon fontos dolog. Szép film lett – és ezt nem én mondom, hanem a szakma.
Én is ezt mondom.
Kapcsolódó
Toldi Miklós alakváltozásai
Mi történik, ha egy korszakos zseni úgy dönt, hogy feldolgozza egy másik korszakos zseni alkotását? Bemutatják az egész estés Toldit. Jankovics Marcell utolsó filmjét október 20-ától láthatjuk a mozikban.
Na, ugye?
A készítők a premier kapcsán sokfelé lenyilatkozták, hogy Toldi Miklósra afféle szuperhősként tekintenek, és kvázi Supermannel vagy Pókemberrel akarták felvenni a versenyt. Nekem azért vannak kétségeim, hogy ez a film funkcionálhat-e így. Ön mit gondol?
Marci sem örülne szerintem ennek az összehasonlításnak. Ő azt mondta, hogy Toldié egy szuper karrier. Egy fiatal kamaszgyerek, aki méltatlannak érzi a helyzetét, ezért lázad. Különben minden kamasz méltatlannak érzi a helyzetét, nem igaz? Arról van szó, hogy érdemes lázadni, kitörni azonban csak saját erőből lehet. A Pókember története nem erről szól, a Supermané sem.
Rubovszky Éva: nem kell mindig mindent a mosópor reklámok nézettségéhez hasonlítani (Fotó/Forrás: Fábián Évi / Fidelio)
És mit gondol a naphéroszként való ábrázolásáról? Sokan ezt is kétkedve fogadták, már a sorozat bemutatása után, hogy vajon van-e ennek létjogosultsága.
A Nap az erő. Ha ezt valaki nem hiszi el, gondolkodjon el rajta, amikor például januárban két-három hétig szmog van és sötét. Nélküle nincs élet. Arany János maga használta a Sámson-hasonlatot, akinek szintén a hajában volt az ereje, és ő is naphérosz volt. Ez a mítosz rendkívül erős. Minden vallás napközpontú, és a Napistenek a legnagyobbak mindenhol.
Érkeztek már visszajelzések önhöz a tanárok részéről?
A tanárok nagyon szeretik. Egyikük például azt mondta, örül, hogy végre meg tudja mutatni a gyerekeknek, mit is jelent, amikor György azt mondja az anyjuknak, hogy „Kecsegtesd ölbeli ebedet”. Tudja, amikor a mama úgy ölelgeti Miklóst, mint egy kiskutyát. Ezt egy gyerek nem biztos, hogy el tudja így képzelni. Szöveghű lett a feldolgozás, ez nagyon fontos volt,
tragédia lett volna elfordulni az eredeti műtől.
Arany Jánosnak egyébként is remek humora van, ezt jól meg lehetett mutatni.
Bevallom, gyerekként én sem igazán értettem meg Aranyt, legfeljebb a puszta történetet. A filmből jöttem rá, mennyi mindenről szó esik benne. Itt van például ez a freudi jelentésréteg is, az anyához való viszony, ami egyrészről gyönyörű szál, másrészt lehet ezt problémás kapcsolatként is szemlélni.
Szerintem minden fiúgyerek bevallhatja, hogy az édesanya nagyon fontos volt számára. Mint ahogy a lánygyerekeknek az édesapjuk a fontos. Ha megyek az utcán, azt látom, hogy tizenöt éves fiúk is még mindig a mamával sétálnak. Mi ebben a tragédia? Ez teljesen természetes. Mondhatnám, a fejlődés, az identitás kialakulásának elengedhetetlen része. Hiszen ha valakinek fontos a mamája, akkor fontos lesz a feleség is, nemde?
Az elszakadás nehézségét szokták problémásnak találni.
Ezt a mamák nem szokták elfogadni, a menyek kevésbé haragszanak az anyósra, mint fordítva. Holott a fiú nem is szakad el igazán. Nem igaz, hogy ha valakit elvesz feleségül, akkor a mamát kevésbé szereti majd. Persze, az anyós ettől még úgy érzi, de ez az ő hibájuk, nem a fiúé.
Rubovszky Éva: a zsenialitást munkákban kell megmutatni (Fotó/Forrás: Fábián Évi / Fidelio)
Mindig is az volt a benyomásom – és a Toldi kapcsán is épp ezt írtam le –, hogy Jankovics Marcell olyan alkotó volt, aki a nap huszonnégy órájában dolgozott, és ez meg is látszott a végletekig megmunkált filmjein. Ebben rejlett az ő ereje? Az alázatban?
Tudta, hogy nagy tehetséget örökölt. Ha az ember megkapja, tudnia kell. Neki pontosan ezzel a felelősséggel kellett viseltetnie, és nem nyafogni vagy feltenni a lábát. Sok ember bukik el így. A zsenialitást munkákban kell megmutatni. Nem azért dolgozott, hogy éljen, hanem azért élt, hogy dolgozzon. Matolcsy György (a Pannónia Filmstúdió egykori igazgatója – a Szerk.) mondta azt, hogy két embert ismert, aki a töredék idejét is fel tudta használni: Nemeskürty Istvánt és Marcit. Mindketten katonaiskolába jártak egyébként, ott tanulták meg ezt. Marci ilyen volt: egy koncert közben is képes volt elővenni egy cédulát, hogy feljegyezzen valamit, ami eszébe jutott. Mindig életben tartotta, amit csinált és ami foglalkoztatta. Minden egyes filmje zseniális.
Ha az ambíció és a munkabírás együtt jár, abból mindig nagy dolgok születnek.
Ha jól sejtem, ez az elhivatottság volt a kulcs abban is, hogy művészettörténészi vagy néprajzi végzettség nélkül is olyan dolgokat fedezett fel saját kútfőből, amit a tudomány addig nem volt képes.
Ez fontos dolog, mert az a művész, aki tud rajzolni, másképp néz egy régészeti tárgyra, mint egy szakértő. A régész megpróbálja beazonosítani, míg Marci ehelyett leült, és maga átrajzolta az adott dolgot. Azáltal, hogy beleélte magát, meg tudta érteni, miért az adott szimbólumot használták abban a korban. Ő fejtette meg például azt is, hogy a sámándobok a csillagos ég leképezései – mindezt azzal, hogy elkezdte lerajzolni a kis figurákat, és szép lassan rájött az összefüggésekre. Hoppál Mihály mondta, hogy Marci át tudta érezni a tárgyakat, ezért tudott többet adni. Egy régésznek nincs köze a művészethez, neki a történelemhez van köze. Marci óriási műveltséget szerzett, épp azért, mert nyíltan megmondták neki, hogy nem fogják felvenni egyetemre. Innentől kezdve tudta, hogy nem írhat le semmit „csak úgy”, neki át kell rágnia magát a lehető legtöbb szakirodalmon, és mindennek utána kell járnia. A kívülről jött emberek nagy előnye, hogy szabadabbak, mert őket nem köti az iskolai végzettség.
Nemrég egy barátommal nem tudtunk dűlőre jutni abban a kérdésben, hogy mi Jankovics Marcell magnum opusa. Ő azt állította, hogy a Fehérlófia, én pedig azt, hogy Az ember tragédiája. Ön mit gondol?
Szerintem egyik sem fontosabb a másiknál, és azt hiszem, Marci sem tudna dönteni. Mindkettő egyedülálló. Az ember tragédiája egy intellektuális film, ahhoz szükséges egyfajta művészettörténeti felkészültség, hogy meg lehessen érteni. Nagyon büszke vagyok rá, hogy elkészült. A film ötszázhatvanmillió forintba került, ebből kilencvenet mi forgattunk bele a saját fizetésünkből. Az Economicsban – ami pedig egy elég kritikus lap – 2008-ban megjelent egy cikk, amiben a szerző azt írta, ha valaki meg akarja érteni a gazdasági világválság okait, olvassa el Madách Imre művét. Abból ugyanis meg lehet érteni, miért lehet az, hogy a világ újra és újra csődbe jut, az emberiség pedig alig hogy kivakarja magát, újra csődbe viszi. Az egész történelmünk ilyen. A filmet negyvennyolc nyelvre fordították le, foglalkoznak vele mindenhol. Ez a mű annyira örökérvényű, hogy muszáj volt átültetni Marci vizuális világába.
A sok közül az egyik kedvenc jelenetem, amikor az ortodox és a nyugati egyház a szakadás után épületek formájában csap össze. Minden alkalommal lenyűgöz.
Az egész hiábavalósága, igaz? Megdöbbentő. Megöljük egymást egy i-betű miatt.
Lehet, hogy a világot tényleg nem lehetséges megjavítani.
Ön orientalisztikát tanult. Jól sejtem, hogy az ön hatása is fellelhető a filmben?
Ha két ember ötven évig együtt él, akkor komoly hatással vannak egymásra, persze. Mindig mindent megbeszéltünk, és kikértük egymás tanácsát. Ő ugyanúgy belefolyt az én munkámba, mint én az övébe. Marciban egyébként mindig megvolt a nyitottság az orientalisztikára. 1971-ben találkoztunk, akkoriban a kelettel szinte senki sem foglalkozott, külön kaszt voltunk. Ez valószínűleg imponált neki, nemcsak az én személyem, hanem mindaz, ami körbevett, a barátok és a könyvek. Ha jól emlékszem, az Ének a csodaszarvasról harmadik részében kézzelfogható a hatásom, az az epizód a perzsa miniatúrák világával foglalkozik.
Mit gondol, mi volt a Fehérlófia sikerének a titka?
Az, hogy egy kivételes film, ami kivételes pillanatban készült. Charles Solomon amerikai filmkritikus írta, hogy a Fehérlófiának nem volt előzménye. Ez így is van, teljesen egyedülálló alkotás. Marci alapötlete az volt, hogy nem használt kontúrokat. Szokatlan színkombinációkat próbált ki, ezért a fantasztikus látvány. Az Egyesült Államokban óriási siker lett, azt mondják rá: pszichedelikus.
Állítólag az összes kábítószeres imádja.
A kommentekben mindenki azt írja, hogy a rendező biztosan be volt lőve, mert józanul ilyet nem lehet csinálni. Ez nyilván nem igaz. Volt egy ötéves kisfiú itthon, aki teljesen függővé vált a Fehérlófiától. Amikor az édesapja megkérdezte tőle, hogy ugyan, mégis miért van oda ezért, azt felelte: „Azért, mert én ilyeneket álmodok.” Tényleg olyan, mint egy álomkép. A zenei aláfestés is kivételes, mert valójában nem zenék voltak benne. Vajda István Wagner után szabadon minden szereplőnek felállított egy vezérmotívumot matematikai képletek alapján, és ezek tértek vissza. Erről sokan megfeledkeznek.
Mármint a zenei aláfestésről?
Igen, holott nagyon fontos. A zeneszerzőknek is fontos ez, hiszen a megrendelésük ma már többnyire a filmekből jön. Régen egy nagyzenekarnak volt pénze, és Bartóktól rendelt Concertót, de ma már ez nem így van. Sokan a filmnek köszönhetően lettek zeneszerzők. Selmeczi György, aki a Toldi zenéjét szerezte, össze is vágott egy szvitet a filmben elhangzó művekből, amit be is mutatott a hetvenedik születésnapján. Örült neki, hogy csinálhatott egy önálló művet. A zenét előtérbe kell helyezni. Gondoljon például arra, hogy egy egész ország kívülről fújja a Vuk főcímdalát. Vagy anno az emberek berohantak a mozikba, ha felcsendült a Gusztáv szignálja. Kering az interneten egy videó, amikor a magyar fociszurkolók Marseille-ben a Magyar népmesék zenéjét éneklik egy parkban.
Egészen döbbenetes, ott ülnek a füvön, és dúdolják. Pedig ezek tisztességes, kigyúrt, felnőtt férfiemberek.
A népmesék is beépültek a nemzeti identitásba, és ebben a zene szerepe elvitathatatlan. Nem véletlenül népszerűek a Magyar népmesék külföldön, az interneten százötvenmilliós megtekintésük van. Sokan a kommentekben csodálkoznak rá, hogy jé, ilyen is van? Magyarországnak az volt a hatalmas szerencséje, hogy mivel Erdély ennyire sokáig be volt zárva, átörökítette a népi kultúrát. Amikor a 70-80-as években ideutaztak, hozták magukkal ezt a rettentő erős tudást. Ebből lett aztán táncház, népművészet és sok egyéb.
Rubovszky Éva: sokan a filmnek köszönhetően lettek zeneszerzők (Fotó/Forrás: Fábián Évi / Fidelio)
Mit gondol, miért érdemes foglalkozni a múlttal?
Goethe mondta, hogy csak a múltból tudunk tanulni. Jelen nincs, a jövő pedig fikció. Aki nem foglalkozik a múlttal, gyökértelen lesz. Mindenki életében az a meghatározó, ami vele már megtörtént. A fiatalembereknek általában azért nincs történelmi tudatuk, mert még kevés a tapasztalatuk. Erre folyton figyelmeztetni kell őket. Marci is ezt csinálta: fogott valamit, ami már készen volt, és átültette a 21. századba.
A Biblia-feldolgozással is ezt tette volna. Ez a film erősen eltért volna a korábbi ábrázolásoktól. Hogy nézett volna ki?
A Bibliában két embertípus találkozik: az egyiptomi Éva, illetve a mezopotámiai Ádám személyében. Marci eleve úgy ábrázolta a két figurát, hogy jelezte, a Bibliának két gyökere van, a zsidó és az egyiptomi kultúra. Ezt következetesen használta aztán, és elképzelhető, hogy ez sokakban ellenérzést váltott ki. Marci azonban nagyon komolyan vette, átdolgozta az egészet, meg is írta a forgatókönyvet. A kanadai megrendelőnk azonban – aki olajbizniszben utazott – sajnos csődbe ment, Magyarországot pedig akkoriban nem érdekelte a Biblia. Befejezetlen maradt. Az Akadémiai Kiadónál megjelentette könyv formájában a forgatókönyv egy részét, valamint a figuraterveket. Az interneten pedig elérhető az a huszonöt perc, ami el is készült belőle.
Lehetséges, hogy valaki ez alapján el fogja készíteni?
Nem szabad. Nem tudják úgy megcsinálni, ahogy ő csinálta volna. És nem is hiszem, hogy örülne, ha bárki hozzányúlna.
Marad ez a huszonöt perc.
Nem is keresték meg ezügyben?
Megkerestek, de mondtam, hogy Isten őrizz! Hát ki tudná ezt megcsinálni? Ezt tiszteletben kell tartania az embereknek.
Rubovszky Éva: Marci szerintem tudta is, hogy szeretik őt (Fotó/Forrás: Fábián Évi / Fidelio)
Jól gondolom, hogy ezeket a filmeket sajátjának is érzi?
Persze, mindegyikre nagyon büszke vagyok. És hát nagy élmények is fűznek hozzájuk. Emlékszem például, amikor a Sisyphus készült, ami Marci egyik legkedvesebb műve volt. Az animációs filmeket ugyebár úgy csinálják, hogy először a hangot rögzítik, és ahhoz alakítják ki a rajzokat.
Marci a saját hangját rögzítette fel. Ott állt a Pannónia hangstúdiójában, támasztotta a falat, és nyögött, újra meg újra.
Ezt sohasem felejtem el.
Sokszor tapasztalom magamon, hogy ha nagyon szeretek egy művészt, megnézem az összes alkotását és a vele készült interjúkat, szinte barátként, közeli ismerősként tekintek rá, még ha soha nem is találkoztunk. Ha Jankovics Marcell neve szóba kerül, rengeteg ember beszél ugyanígy róla, ezt rendszeresen tapasztalom. Ez milyen érzéssel tölti el?
Ha valaki ezt eléri, az nagyon nagy dolog. Hogy az övének tartják. 1956-ban a nővére disszidált, Marci pedig itt maradt. Meghatározó felismerés volt az életében, hogy neki Magyarországon kell érvényesülnie, a magyar emberekkel kell kapcsolatot teremtenie. A nemzetközi sikerek is ugyanebben erősítették meg. Szerintem tudta is, hogy szeretik őt. Úgyhogy azt hiszem, ha ezt most hallja, akkor nagyon örül.
Fejléckép: Rubovszky Éva (fotó: Fábián Évi / Fidelio)
hírlevél
