A mai ötvenesekről úgy tartja a szociológia, hogy közös jellemzőjük a fogyasztói társadalomhoz és a felgyorsult élethez való igazodás a családi kötelékek kárára, a korlátlan munkaidőhöz való könnyű hozzászokás, a munkahelyi szorongás és az egyedüllét, valamint ezek következményeként a befelé fordulás: az élet értelmének és önmaguknak a keresése. Pedig nem. A sok ilyen és amolyan, befelé és kifelé forduló, családcentrikus és egyedülálló, munkamániás és életművész ötvenes metszetében
mindössze egyetlen mondat áll: „Stirlitz tudta ezt”.
– Fogalmam nem volt, hogy ekkora tömegnyomor lesz a piacon.
– Bezzeg Stirlitz tudta ezt.
Ezt senki nem érti rajtunk kívül, akiket A tavasz tizenhét pillanata című szovjet filmsorozat az 1970-es évek közepén éppen zsendülő, tisztalelkű rosszgyerekként talált el. A szüleinket az „ellenforradalmat” követő években, a televízió őskorában a Patyomkin páncélos lövegeivel (Eisenstein 1925-ös filmes remeklése) célozták meg, és inkább hazai propagandatermékekkel, iskolai rendezvényekkel, illetve a kötelezően ajánlott úttörőmozgalommal szőnyegbombázták, minket pedig többek között A tavasz tizenhét pillanatával igyekeztek szovjetbaráttá simogatni. Nem is eredménytelenül:
szerintünk Lenin legalább akkora elme volt, mint Engels, vagy akár Marx, sőt annyival több is, hogy ő államférfiként meg is valósította mindazt, amit a két német filozófus összeelmélkedett.
Tyihonov A tavasz tizenhét pillanata című filmsorozatban (Fotó/Forrás: Fortepan)
Továbbmegyek: azt hittük, hogy a náci Németország akaratunk ellenére kényszerített bele minket a háborúba, ami ellen foggal-körömmel tiltakoztunk, és ahol tudtunk, például hősies partizánakciókkal ellenálltunk, és bár a németek végül elfoglalták hazánkat, a szovjet hadsereg elkergette őket, és felszabadított minket. A Don-kanyaros történet pedig talán félreértés lehetett, ami mögött szerintünk szintén a fasiszták álltak. Ezeket persze nem A tavasz tizenhét pillanatából vettük, mert az csupán egy orosz kémről szólt, aki Hitler végső ármánykodását próbálta megakadályozni Berlinben 1945 tavaszán, a világháború utolsó heteiben. Azt pedig be kell látnunk, hogy nem is akkora csúsztatás a második világháború történéseit úgy beállítani, miszerint a náci Németország világuralmi törekvéseit elsősorban a Szovjetunió akadályozta meg.
Propaganda azért itt is volt, nem véletlen, hogy
a sorozat a szovjet állambiztonsági szervezet, a KGB megrendelésére készült.
Merthogy a szüleink generációja akkorra már az egész szovjetbarát régióban régen kinőtt a nagy testvér mesebirodalmából, és a KGB-nek, finoman szólva, nem volt pozitív a megítélése. A filmmel ezen a meglehetősen diabolikus imázson szerettek volna változtatni. A valós történeten alapuló filmsorozatban Max Otto von Stirlitz a német hírszerzés magas rangú tisztje, ám az igazi neve Makszim Makszimovics Iszajev, és a szovjet hírszerzés ezredese. Ebből könnyen kitalálható, hogy a dramaturgiai lendületet a lebukás állandó veszélye adta.
A tavasz tizenhét pillanata című filmsorozat egyik jelenete (Fotó/Forrás: Fortepan)
Amikor épp a legkörmönfontabb csapdát állították Iszajev-Stirlitznek, és már minden elveszni látszott, rendre megszólalt a narrátor (Bot Béla) hangja: „De Stirlitz tudta ezt”. Ökölbe szoruló idegrendszerünk azonnal elernyedt, és kiszakad belőlünk a megkönnyebbült sóhaj: hát persze, hogy tudja.
Stirlitz a maga végtelen nyugalmával olyan volt nekünk, mintha az apánk lett volna, csak az apánk nem tudott mindent.
Egyszerre szerettük és féltük őt: semmiképpen nem lettünk volna ellensége ennek a nagyszerű szovjet férfinek.
Egyszemélyes különítményként mindent is megoldott, és mindenből is kimászott: ennyiben távoli rokonságban állt például a mi néhány évvel korábban született Bors című sorozatunkkal, ahol a Sztankay István által játszott Bors Máté menekül sikeresen 15 részen és közel 30 esztendőnyi történelmen át. Utóbbival szemben a szovjet filmsorozatban azonban egy grammnyi humor nem volt. Olyan komolyan vette magát, hogy azt poén nélkül nem is lehetett elviselni. Ebben azért sokat segített a jellegzetes, monoton és sablonos narráció, ami részletesen és szinte folyamatosan kommentálta a történéseket. Nyomában sorra születtek a Stirlitz-viccek:
Stirlitz, mikor este átment a parkon, észrevette, hogy egy szempár figyeli.
– Müller – gondolta Stirlitz
– Stirlitz – gondolta a bagoly.
Stirlitz Berlin főutcáján sétál, miközben a járókelők gyanakodva figyelik.
– Úgy látszik, lebuktam – gondolja Stirlitz. – Most vagy az oroszos pofám az oka, vagy ez az ejtőernyő a hátamon.
Stirlitz kilépett a Gestapo épületéből:
– Daszvidanyja! – vetette oda az őrnek, majd rögtön elgondolkodott, hogy nem hibázott-e.
Ha még nem esett volna le mindenkinek: A tavasz tizenhét pillanata kifejezetten jó filmsorozat volt. Egyébként nem égett volna be kizárólag a fogékony életkor miatt, mindösszesen tizenkét epizód alatt. Feszes dramaturgiájú, izgalmas kalandfilm, ami különös, dokumentarista stílusa mellett abban is szokatlan volt, hogy a német tiszteket nem agyalágyultakként, hanem rátermett és agyafúrt emberekként mutatta be, akik így a szovjet hős valódi ellenfelei lehettek.
A tavasz tizenhét pillanata című filmsorozat egyik jelenete (Fotó/Forrás: Fortepan)
Stirlitzet Vjacseszlav Vasziljevics Tyihonov játszotta. A szovjet színész február 8-án lenne 95 esztendős, és biztosak lehetünk benne, hogy Stirlitzként még mindig tudná.
Vajon mi időközben eljutottunk oda, hogy annyit tudjunk, mint ő, vagy legalábbis többet, mint amennyit ötven éve tudtunk?
Fejléckép: Tyihonov A tavasz tizenhét pillanata című filmsorozat egyik jelenetében (Forrás: Fortepan)
hírlevél
