Így lesz belőled nagy művész Edvard Munch szerint

1. lecke: Ne félj lemezteleníteni a lelkedet!

Munch hitte, hogy valódi művészet csak az ember legbelső érzelmeiből születhet, ahogy azt 1907-ben írta naplójában. Neki nem is volt más választása, tekintve, hogy gyerekkorától fogva olyan erős érzelmi megrázkódtatások érték, amikre nem lehetett nem reflektálni. Anyja és nővére elvesztése megalapozta későbbi alkoholizmusát, lelki és fizikai betegségeit.

A félelem és betegségek nélkül az életem olyan lett volna, mint egy kormány nélküli hajó”

- utalt egy helyen a lelki megpróbáltatások művészetében betöltött fontosságára. Különösen a húszas évek elején kezdte közvetlenül beleoltani műveibe személyes, múltbeli fájdalmait. A festményekben nem a külső, hanem saját belső valósága absztrakcióját szerette volna létrehozni. A beteg gyermek című festménye (1885-1886) például egy gyengélkedő, törékeny lányt ábrázol, aki megjelenésében egészen realisztikus, ámde Munch durva, foltos ecsetvonásai miatt az egész látvány mégis olyan elmosódott és homályos, mintha könnyeken keresztül néznénk. A korabeli kritika persze nem fogadta elismeréssel ezt a fajta ábrázolásmódot, később azonban felismerték, hogy „Munch a legtöbbet adja nekünk, amit művész adhat: lelkét, szomorúságát, örömét, vérét teszi ki a szemlélődő elé”.

Edvard Munch: A beteg gyermek (Fotó/Forrás: Getty Images )

2. lecke: Azt fesd, amit láttál, ne azt, amit látsz!

Ez a tanítás az előzőből következik. Munch művészete az 1880-as évek végére egyre inkább impresszionistává vált, ahogy folytatta a pszichológiai önfelfedező utat a vásznon. Apja 1889-ben bekövetkezett halála után még mélyebbre zuhant a depresszióban, ekkor írta a később St. Cloud Manifesto címen elhíresült szöveget, amiben a realizmus határozott elutasítását fogalmazta meg.

A festmények témái nem lehetnek többé enteriőrök, olvasó emberek, kötögető asszonyok. (…) Élő, lélegző embereket akarok festeni, akik szeretnek és szenvednek”

- írta. Az ezután született híres alkotásaiban, mint az 1893-as Sikoly vagy az 1894-es Szorongás, már vad színekkel, maszkszerű arcokkal, és elnagyolt formákkal valósította meg ezt a belső projekciót. Körülbelül ezzel egy időben írta sokat idézett aforizmáját: „Nem azt festem, amit látok, hanem amit láttam”. Ezzel azt üzeni magának és más művészeknek, hogy a valóságot személyes lencsén keresztül kell lefesteni, emlékekből és érzésekből.

Időt kell hagyni magunk számára, míg a látottak élménnyé alakulnak.

Edvard Munch: Az élet tánca (Fotó/Forrás: Espen Solli)

3. lecke: A színt az érzelmek, ne pedig a valóság ábrázolására használd!

Munch viszonya a színekhez teljesen unortodox volt. Tudatosan, de a megszokottól egészen eltérő módon használta a színeket az érzelmi állapotok kifejezésére. A zöldre festett arc nála a félelmet, a vörös ég a zavartságot fejezi ki. Egy 1891-es folyóiratban arról elmélkedett, hogy a színérzékelést nagyban befolyásolja a belső állapot, tapasztalás.

Menj be egy billiárdszalonba, és nézd sokáig a billiárd asztalok zöldjét! Amint felnézel, a pirosak teljesen szokatlan színben fognak feltűnni”

- írta. Munch tehát a színeket is csak a valóság manipulálására alkalmas eszköznek tekintette, amivel meg tudta fordítani az objektum és a szemlélődő viszonyát, a tekintet tárgyra gyakorolt hatását előtérbe helyezve.

Az utolsó fotó Edvard Munchról, oslói műtermében, 1943. (Fotó/Forrás: Getty Images )

4. lecke: Ne törekedj a tökéletességre, az csak hátráltatni fog!

Munch hitt a szabálytalanság és rendetlenség erejében. A művein hirtelen ecsetvonásokat láthatunk, festményeit olykor meg is karcolta, össze is piszkolta az alkotás hevében. Munch ünnepelte a tökéletlenséget és arra figyelmeztet, hogy nem szabad túlzottan ragaszkodni a normákhoz.

Szerinte a művészek többsége túl sok időt tölt el a festmények előkészítésével, az alapozással. Eközben – mint fogalmaz – elvész a tűz, a vízió pillanatnyisága, és mire kész lesz a festmény, olyan unalmas lesz, hogy mehet a kukába.

Munch soha nem törekedett a halhatatlanságra. Ő csak az igazságot és őszinteséget szerette volna képviselni a vásznon. "Leonardo da Vinci legjobb képei idővel elpusztulnak. De nem halnak meg. A zseniális gondolatok örökké élnek. Még ha egy fényes expresszionista kép idővel elveszíti is a színeit, mégis megőrzi lelkét és legalább szép halált hal" - fogalmazott Munch.