"Vilém Flusser szerint a digitális telefonok »szelfi-érája« óta az emberek (utazók) nem a reimsi katedrálist örökítik meg, hanem önmagukat, a katedrális előtt, nélküle. Fontosnak tartják ezt a tiszavirág életű, önazonosító dokumentálást. Ákos képei szomorú mosollyal lépnek ki a turizmus vidékeiről. Amit lát, mutat: szembetűnően »hárdkór« valóság. Lehet honficér, futura, bánat. Nincs hazugság."
Az idézet Hegedűs Ákos "Morpho" Harmadik rész című albumából származik. A fotóalbum és annak képei, ahogy a Triceps nevű szerző is rámutat, teljesen eltérnek attól, ahogy ma a képekre gondolunk: fotók, plakátok és reklámok ezreivel szembesülünk nap mint nap, és legtöbbször észre sem vesszük őket. Csak akkor áldozzuk figyelmünket kifejezetten a fotókra, ha azokon valami bombasztikus dolog látható, ami kiszakít minket ebből a képekkel teli, káosz-valóságból: tragédiák és háborúk képei; elérhetetlennek tűnő hírességek és idolok vagy épp természetfotók, amelyek úgy mutatják be a természetet, ahogy valószínűleg soha nem találkozunk vele.
A képre kattintva galéria nyílik:
Morpho képei azonban nem ilyenek: ismerős helyek és tájak, ismerős élethelyzetek, emberek, akik mellett lehet, hogy pár perce mentünk el az aluljáróban. Az arcuk nem is lényeges, inkább csak a térbeli helyzetük: hol vannak, hová mennek, merre néznek, mi köti össze őket, vagy épp mi áll közéjük. A fotók kicsit úgy működnek, mint amikor visszahallgatjuk saját, rögzített beszédünket vagy megnézünk egy magunkról készült felvételt: tudjuk hogy mi vagyunk, emlékszünk a helyzetre, de az, hogy egy külső szemszögből láthatunk rá, teljesen új fényt vet magunkra és emlékeinkre is -
egyszerre tűnik minden ismerősnek és csiklandósan ismeretlennek.
Hegedűs Ákos fotográfus 1991-ben, 19 évesen kezdett el fényképezni. Számtalan újság és magazin mellett részt vett a hazai online újságírás elindításában is - pályája első felében főleg koncertfotózással foglalkozott, olyan sztárokat fényképezett, mint a The Rolling Stones, a U2, Michael Jackson, Tina Turner, Santana, a Metallica vagy Robbie Williams. Zene-tematikájú képeiből több albuma is megjelent: a Sziget-nemzedék 1993-1999 Magyarország legnagyobb fesztiváljának hőskorát mutatja be; a Csak a zene van pedig a nálunk koncertező világsztároknak állít emléket - hasonlóan az Arcmemóriák című portrégyűjteményhez. Hegedűs fotográfiai figyelme az új évezredben a társadalmi problémák, a környezetvédelem és a klímaváltozás felé fordult. Ezekből a munkáiból válogat album-trilógiája, amelynek a Harmadik rész értelemszerűen a befejező etapja.
Az első album a 2009-ben megjelent Egyedül volt, amelynek témája a magány, az elidegenedés és kiszolgáltatottság voltak - minden kép egy-egy magányos embert ábrázolt, a lehető legváltozatosabb helyzetben és körülmények között: egyedül az utcán, a stégen, a vízen, vagy épp a börtönben. A folytatás a 2014-ben megjelent Pár/beszéd volt, ami látszólag az Egyedül fordítottja: emberpárokat ábrázolt.
Hegedűs képein azonban egy embertárs jelenléte nem feltétlen jelent társaságot is.
Párok, szerelmek és barátok mellett néhány fotón egy másik ember jelenléte épp hogy a magány érzetét erősíti. A kötetek tele vannak nemcsak gyönyörű, de elgondolkodtató képekkel is - ráadásul a gyűjtemények végtelenül játékosak is. Az egyértelmű fotók mellett mindkét kötetben akad jó pár kép, amely incselkedik olvasójával: az album tematikájának megfelelően megtalálja-e a képen azt a bizonyos egyedüli embert - vagy épp fordítva, a második részben megvannak-e mindketten, és ha igen, hogyan viszonyulnak egymáshoz, milyen kapcsolat van köztük?
A Harmadik rész tematikáját tekintve kevésbé egyértelmű vagy megfogható. A már idézett Triceps előszava sem ad egyértelmű fogódzót, inkább csak körvonalakat: "(...) nem hagyományos familiáris szituációkat (lakodalom, keresztelő, temetés, stb.) és nem is artisztikusan kreált látványokat mutat meg nekünk. Kilép az "üres térbe", ahol Peter Brook szerint egy ember átmegy a színen, egy másik nézi - és ez a színház (az egész világ)." Hogy ez pontosan mit jelent, azt mindenki döntse el maga - és ez nagyjából a képekre is igaz. Nem nagyon létezik értelmetlenebb dolog egy fotó elmagyarázásánál, úgyhogy csak néhány példa, mutatóba:
- Rendőrök pózolnak a Trump torony előtt, egyikük épp a fülesét igazítja, amikor egy arra járó hasonló mozdulattal telefonák
- Gyalogosok a járdán, egyikük megy, a másik vár, a harmadik telefonál - mindannyian más irányba néznek, mintegy háromszöget bezárva
- Égbe tartott kezek és lábak, minden bizonyára egy fesztiválon - de hogy pontosan hány emberhez tartoznak és azok milyen pozícióba fekszenek, azt nem látni
Talán ennyiből is érthető, hogy az album-trilógia a befejező részben is ugyanolyan szórakoztató maradt - csak épp a játék most abból áll hogy megfejtsük, a képen szereplő alakok milyen kapcsolatban állnak egymással - abban ugyanis biztosak lehetünk, hogy Morphónak oka volt lefotózni őket, majd a képet az albumba is beválogatni. Néha egészen kézenfekvő a magyarázat - ha lehet egy fotó megfejtését így nevezni -, például tökéletes kontrasztban állnak vagy épp harmonizálnak a háttérrel, egymással, a térrel. Néha viszont hosszú-hosszú percekig kell vizslatni a képet, mire összeáll a fejünkben annak szerkezete, szerkesztése. Ez persze nem baj - Hegedűs Ákos képeit egyszerűen jó nézni.
Ahogy az előző albumokban, úgy most is fontos szerepet töltenek be a képeket kísérő szövegek. Az Egyedül-höz Szunyogh Gábor publicista írt kísérőszövegeket, a Pár/beszéd fotóit a sokszor közhelyesnek, és túl direktnek ható idézetek mellett Hetesi Péter Pál utolsó írása, a Remixregény című novella színesítette. A Harmadik részben a képeket a Halszájoptika Képirodalmi Hálózat nyolc írójának húsz rövidprózája egészíti ki - ezek az írások pedig pont olyanok, mint a képek: néha abszurdak, néha elgondolkodtatóak, legtöbbször pedig olyan érzelmeket váltanak ki, amelyet nehéz egyetlen szóba sűríteni.
Morpho: Harmadik rész, Citymen Kft. Kidaó, 2019.
Morpho hétről-hétre új fotóját – és annak történetét – osztja meg a Fidelio oldalán. A sorozatot ide kattintva érheti el>>>
hírlevél
