1563 decemberében a tridenti zsinaton a katolikus egyházi méltóságok kimondták, hogy a templomok művészeti alkotásaiban
kerülni kell minden szemérmetlenséget, mégpedig úgy, hogy a figurákat nem ábrázolják olyan szépnek, ami felkeltené a vágyat".
Még Michelangelo munkájában is találtak kivetnivalót. A Sixtus-kápolna Utolsó ítéletének meztelen alakjait egyes korabeli spanyolok egyenesen "az ördög munkájának" tartották, mely a "vágy rabszolgájává" tesz a nézőjét. Úgy vélték, hogy "a legszebb festmények jelentik a legnagyobb fenyegetést így az Égesd el a legszebbeket! volt a jelszavuk."
A spanyol bíróság 1640-ban egészen odáig ment, hogy kihirdette: az aktképek festése, behozatala és birtoklása is törvénybe ütköző cselekedet. Ezzel - az aktképekre nézve legalábbis - megalkották egész Európa legszigorúbb jogrendszerét. A 17. századra Spanyolországban tehát az egyház és a törvényhozás is azon az állásponton volt, hogy
a meztelen embereket, különösen nőket ábrázoló festmények nemcsak erkölcsileg gyanúsak, hanem egyenesen veszélyesek.
Mindezek tudatában meglepő, hogy az aktok gyűjtése nemhogy folytatódott, de virágzott az országban. II. és IV. Fülöp uralkodása alatt a spanyol Habsburg-királyok halmozták fel a nyugati művészet legnagyobb aktfestmény-kollekcióját.
"Paradox módon ez az impozáns, erotikus alkotásokból álló gyűjemény nem a már akkor is nagyon liberális Amszterdamban vagy Firenzében jött létre, hanem Madridban. A tulajdonosai pedig a világ legkatolikusabb uralkodói voltak" - magyarázza Miguel Falomir Faus, a Museo Nacional del Prado igazgatója.
Az látszólagos ellentmondás a meztelenségnek az európai művészetben elfoglalt helyében györekezik. "A 15. században a meztelen emberi test tökéletes ábrázolásának képessége előfeltétele volt annak, hogy valakiből sikeres művész válhasson" - írja Jill Burke művészettörténész. Sőt!
azokat a festményeket vagy szobrokat tekintették a legmesteribb alkotásoknak, melyek fizikai vágyat ébresztettek (az általában férfiakból álló) közönségben."
Vagyis annak ellenére, hogy a politikai légkör egyre prűdebb lett, a komoly műgyűjtők, mint II. és IV. Fülöp továbbra is a legszínvonalasabb - mi több, a legcsábítóbb - műveket gyűjtötték.
A morális és művészi értékek közötti ellentmondás azonban nagyon is gyakorlati problémává vált a művészeknek, amikor modellt kellett találni egy akthoz. "Azok, akik alkalmasak lennének, nem hajlandóak levetkőzni, akik pedig hajlandóak lennének, azok legfeljebb banyákhoz állhatnának modellt" - panaszkodott keserűen egy művész az 1640-es években.
A legfontosabb tényező, azonban, ami a spanyol Habsburgok gyűjetéményének gyarapodását segítette, az a salas reservada megjelenése volt.
A salas reservada olyan elzárt, exkluzív teret jelentett, melyek a királyi birtokokon elszórtan helyezkedtek el, ahol a gyűjteménytől elkülönítve lehetett kiállítani bizonyos alkotásokat. Bár a királyi kollekciók titkos aktjaira már 1621 óta felbukkantak utalások, az első dokumentált sala reservada 1636-ban, IV. Fülöp uralkodása alatt jelent meg az Alcázar palota leltárában. A dokumentumok szerint a helyiségben kilenc, Tiziano festette akt található,
maga a szoba pedig úgy szerepel a leírásban, mint a hely, "ahol Őfelsége ebéd után ejtőzik".
Mire III. Károly megérkezett a trónra és értelemszerűen a palotába, ezek a szobák már roskadoztak a korábbi uralkodó "illetlen" holmijaitól.
Ekkorra az aktok illegálisnak nyilvánításával párhuzamosan létrejött egyfajta közmegegyezés is az ehhez kapcsolódó jogsértések hierarchiájáról. Ennek alapján
a legnagyobb bűn az ilyen alkotások létrehozása vagy kiállítása a nagyközönség számára.
"Ez hagyott egy nagyon fontos kiskaput a rendszerben azoknak (az uralkodó osztályhoz tartozóknak) akiknek a birtokában voltak ilyen műalkotások: mindaddig, amíg ezeket titokban, a közönség elől elrejtve tartják, szemet hunynak a dolog felett" - mutat rá Javier Portús művészettörténész. (Vagyis amíg otthon a négy fal között csinálják, addig nem gond.)
Természetesen nem az összes uralkodó osztozott ezen a gyűjtőszenvedélyen. III. Károly legendásan prűd volt. Egy anekdota szerint 1752-ben Szicília és Nápoly királya gyakrolatilag elmenekült egy régészeti ásatásról, amikor egy kecskével paráználkodó szatír márványszobrával akarták megajándékozni.
A római antikvitások frissen felfedezett erotikáján felháborodott uralkodó a szatír szobrát egy szekrénybe záratta, az ásatást pedig azonnal leállíttatta. Képzelhetjük reakcióját a titkos festménytárra!
Miután 1759-ben megörökölte a spanyol trónt, III. Károly Mardidba érkezve hihetetlen bőségben talált meztelen és erotikus festményeket Habsburg elődei gyűjteményében. Pedig a többek közt Tiziano, Diego Velázquez, és Peter Paul Rubens munkáit tartalmazó, 1700-ban alapított kollekciónak ezek már csak a maradványai voltak.
Az egykor 5539 műalkotás egy részét külföldre ajándékozták, de az Alcázarban pusztító 1734-as tűzvész is megtizedelte.
Utóbbi megoldást megfontolandónak ítélte a király, így magához rendelte udvari festőjét, Antón Raphael Mengst és utasította, hogy gyűjtse össze és haladéktalanul égesse el az inkriminált képeket. A lesújtott Mengs a király erkölcsi érzékére apellált. Azzal érvelt, hogy ha a festményeket kizárólag pedagógia célokra használják ,
kisebb kockázatot jelentene a tanárok és a diákok számára egyaránt, ha ezeket a remekül megfestett testeket tanulmányozzák, minthogy egy valódi nőt vetkőztessenek le."
Így a művek III. Károly uralkodásának hátralévő részére Mengs szigorú felügyelete alá kerültek – sértetlenül, de gondosan elrejtve.
A Salas reservadák még két évszázadik tartották magukat, egészen 1838-ig találni példát a rejtett szobákra.
Az uralkodók vérmérsékletüktől és érdeklődési körüktől függően használták a művészi erotika búvóhelyének, birtokuk kulturális kifinomultságának emelésére, vagy, hogy itt merüljenek el magántermészetű élvezeikben. Ezek a terek továbbra is nagyon vitatottak maradtak, miközben Európa próbálta meghatározni az erkölcs, a művész, a gender és a hatalom fogalmait.
MÉG 1815-BEN IS TALÁLUNK PÉLDÁT ARRA, HOGY EGY FESTŐT AKTKÉPEI MIATT ÁLLÍTOTTAK PELLENGÉRRE, VAGYIS PONTOSABBAN A SPANYOL INKVIZÍCIÓ ELÉ MADRIDBAN.
Francisco de Goyának kellett felelnie két festménye, A meztelen Maya (1800), illetve A felöltözött Maya (1800-8) miatt arra, hogy azok "az ő művei-e, miért festette őket, ki bízta meg az alkotások elkészítésével és milyen céllal".
Mindezt annak ellenére, hogy a kérdéses képek a Joseph Bonaparte rövid uralkodása alatti enyhülés szakaszában készültek. Napóleon bátyjának regnálása után 1814-ben azonban visszatért a spanyol inkvizíció és hamar visszaállították a korábbi meztelenségellenes szabályokat. Goya fenti alkotásai csak 1838-ban kerültek nyilvánosságra, miután az inkvizíció és VII. Ferdinánd egyaránt megbuktak, a Prado, a Madridi Nemzeti Múzeum pedig megnyitotta a saját rejtett termeit.
A századokon át tartó elkeseredett erkölcsjavító erőfeszítések után ma bárki megtekintheti mindkét Mayát a Prado falán a többi, egykor rejtegetett kinccsel együtt.
(A galéria képeit a cikkben említett művészek olyan képei, melyek az aktokat tiltó törvény hatálya alá tartozhattak. Arról azonban nem rendelkezünk információval, hogy pontosan mely képeket rejtette II. és IV. Fülöp titkos szobája .)
(via Artsy.net)
Kapcsolódó cikkeink
Velázquez: Vénusz tükörrel című képére egy szüfrazsett rontott rá húsbárddal 1914-ben a londoni National Gallery-ben.
Peter Paul Rubens életéről itt olvashat bővebben: 375 éve halt meg a barokk legnagyobb festője
A Kellemetlenné váltak a meztelen nimfák? című cikkünkben a meztelen képek mai elrejtésével foglalkoztunk
Kapcsolódó
Kellemetlenné váltak a meztelen nimfák?
Eltávolította a faláról Waterhouse Hülasz és a nimfák című képét egy manchesteri galéria. Idejétmúltak a meztelen tündérek? Vitaindító gesztus a műalkotások kortárs értelmezéséről vagy cenzúra?