Mindannyian ismerjük, milyen az, amikor úgy érezzük, valaki figyel minket; ez a baljóslatú, bizsergető érzés a gyomorban akkor is előkerül, amikor éjszaka hazafelé ballagva bármilyen kihalt az utca, azért sűrűn a hátunk mögé pillantunk.
Minden idők legjobb paranoia-dús filmjei között találhatunk sci-fi, thrillert, horrort és drámát is - jelezve, hogy a jelenség egyetemes. A Slate a Konspirációs filmsorozata részeként közölt írást a vásznon megjelenő paranoia-érzésről - a cikk szerzője külön szót kreált a filmes félelemre:
A cikk szerint a valódi paranoiának öt ismérve van:
-
A morális káosz környezete
A rend összeomlik, az áldozat pedig arra kényszerül, hogy az előző rendszer alapján egyfajta logikus magyarázatot állítson fel. -
Növekvő magány
Úgy érzi, egyedül ő ismeri a valódi igazságot. -
Elnyomás
Azt tapasztalja, hogy őt és a hozzá hasonlókat valamilyen külső erő igyekszik elnyomni. -
Ismeretlen
Az az entitás, aki az elnyomást gyakorolja. -
Legyőzhetetlen ellenfél
Képtelen az ellenségen, "rajtuk" győzedelmeskedni
Mindez hogyan néz ki filmen? Az 1. pontban leírt mentális káosz mindig erős atmoszférával, sajátos környezettel jelenik meg: ilyenek a német expresszionista filmek a 20-as évekből, mint például a Caligari, amely egy őrültekházában játszódik, és sajátos, festett díszleteivel és torz formáival elmossa a határt a képzelet és a valóság között. Az ilyen filmek középpontjában (2. pont) egy magányos, céltudatos hős áll, aki annyira eltávolodott a való világtól, hogy gyakran úgy érzi, az őrület határán áll, és mindent körülötte lévő dolgot megkérdőjelez. A vele történtek (3. pont) egy dicstelen vereséget vagy egy megmagyarázhatatlan halált is magukba foglalnak. A filmnoiákban a főhősök nem azért szenvednek vereséget, mert nem rendelkeznek bizonyos erényekkel és értékekkel, hanem mert a kudarc elengedhetetlen velejárója a (4. pont) sötét, személytelen ellenfélnek. Mivel ez az ellenfél végig árnyékba burkolózik, a főhősnek nem jár az igazi katarzis sem (5. pont).
Ezek persze csak stilizációs elemek, így megjelenésük eltérhet, és filmről filmre, időszakról időszakra változik a filmnoiákban.
A '30-as évek gengszterfimjei ugyanis a szeszélyes káosz világában játszódnak. Hősei joggal voltak paranoiásak: a rendőröktől és a vetélytársaktól való állandó félelemben kellett élniük. A város árnyékos részén emelkedett fel karrierjük, de ott is bukott alá. Néha hőssé válhattak és megérdemelték szimpátiánkat, mint James Cagney karaktere A közellenségben, vagy Edward G. Robinson a Kis Cézárban, de mindenképp halál vált rájuk, ugyanis a 30-as évek filmnoiája konzervatív volt, a gengszterek sötét figurája pedig csak sötét véget érhetett.
A hősök alámerültek az alvilág bugyraiban, ahol a rendőrség legalább olyan gyanús, mint a gonosztevők. A privát kopók tehát ugyanúgy magányosan dolgoztak senkiben nem bízva, mint a gengszterek, viszont egyfajta morális többlettel bírtak. Az ő személyük középpontba állításával a néző is arra kényszerült, hogy megértse egy paranoid ember látásmódját. A detektív senkinek sem barátja, mindenki titkolózik előtte vagy épp ellene szövetkezik. A közönség, akárcsak a főhős, komplex morális helyzetbe kerül, ahol a határok elmosódnak és semmi sem az, aminek látszódik. Ezeknek a filmeknek a befejezése leggyakrabban nem megnyugtató - hiába derül ki az igazság, a korábbi egyensúly nem áll helyre. A legklasszikusabb példa Humphrey Bogart A máltai sólyomban: a detektív annyira ragaszkodik saját morális kódjához, hogy minden mást elveszít.
A történet a hősökkel együtt még mélyebbre szállt, ezekben a filmekben már semmi nem egyértelmű. A főhősök anti-hősökké váltak, a befejezés pedig, ami eddig legalább valamilyen aspektusból feloldozást hozott, már inkább csak iróniát vagy még nagyobb kétségbeesést hordoz. Az Aszfaltdzsungelt, a A Sierra Madre kincsét vagy a úgy is emlegetik, mint olyan filmek, amelyek tökéletesen illettek a kommunistákat üldöző Joseph McCarthy szenátorhoz, aki személyével maga is egy egész korszakot tett paranoiássá.
A '60-as, '70-es években aztán a filmnoia már nem elsősorban a kulturális és társadalmi változásokra reagált. Tehetséges rendezők keze alatt valami egészen mássá formálódott. Míg az előző évtizedekben a konzervativizmus, vagy a stúdiók elvárásai miatt a rendezők kénytelenek voltak valamelyest szebb befejezést kreálni filmjeiknek (mint Don Siegel A tesrablók támadásának vagy Robert Aldrich a Csókolj halálosannak), ebben az időszakban már nem kötelező a szépítgetés: Kubrick a Dr. Strangelove befejezésével robbantott, és Hitchcock filmjei is egyre sötétebbé váltak: A tévedés áldozata befejezése alig tartogat feloldozást, a Madarak pedig teljesen katarzis híján ér véget.
A '70-es évek magányos főhősei már-már patologikusan elhagyatottak. Coppola Magánbeszélgetésének, vagy Polanski Kínai negyedének főszereplője is mindent elveszít. Időközben az ellenfél csak egyre hatalmasabbá és kiismerhetetlenebbé válik: mindent tud, bármit elintéz és mindenhol ott van. A filmek legtöbbször nem is bajlódnak magyarázattal miért van ez így.
Egyre több filmkészítő jelzi műveivel, hogy tisztességtelen és következetlen ha szorongásunkat valódi, kézzel fogható formába öntik. Így viszont a filmnoiák már nem járnak katarzissal, nem oldják fel a bennünk felgyülemlett félelmet. A Parallax-tervben nemhogy megoldódnának a rejtélyek a film során, de minden egyre rosszabbá és frusztrálóbbá válik. Az Ideglelésben egy boszorkány nyomába eredő fiatal filmesek által hátrahagyott szalagokat nézünk. Az ellenfélről semmit nem tudunk meg, de a szereplők szép lassan eltűnnek, a kép pedig elsötétül.
De lesz ez még így se. 2000 óta a filmnoiák már nemcsak a történettel, a szereplőkkel játszadoznak, de magával a műfajjal, az előképekkel, és velünk, nézőkkel is. A posztmodern korában már az sem biztos hogy semmi sem biztos. A Mementó-ban fordított sorrendben láthatjuk a film jeleneteit, a film vége (tehát a történet kezdete) pedig még sötétebb mint a kezdés (tehát a sztori vége). A Donnie Darko-ban az eleve kusza történetbe a fantázia, az időutazás és a skizofrénia is bekavar, megkérdőjelezve minden látott képkockát. A Nem vénnek való vidék két befejezéssel is bír: az egyikben magát a halált láthatjuk elsétálni. Persze a filmnoia nem csak a mozifilmek sajátja: részleteiben vagy egészében a legkülönfélébb tévésorozatokban is feltűnik, mint a Maffiózók, a Fargo, a Dexter, vagy épp az X-akták.
Úgy érzed kihasználtak. Ott állsz a semmi közepén. Mi történik? Hogy végződik? Aztán leesik: a Jó nézett szembe a Gonosszal, ahogy mindig, az idők kezdetétől fogva, és soha nem tudod, melyik oldal győz végül. Épp ezért egyetlen őszinte történet sem adhat igazi feloldozást - viszont szórakoztathatnak, és elborzaszthatnak azzal, hogy bemutatják a tátongó üresség erejét. Valami ilyesmi a filmnoiák lényege.