Ötvenöt fotót tartalmaz a Budapest FotóFesztivál főfogásaként tálalt David Lynch-kiállítás. A címe Small Stories, ami eléggé semmitmondó ahhoz, hogy bármit jelentsen. Lynchet nem megérteni kell, hanem ráérezni, de szerencsére Szarka Klára kurátor sem rendezte el önkényes értelmezés szerint a fotókat. Sőt, ahogy azt a kiállítás sajtóbejárásán elmondta, először véletlenszerűen akarta elhelyezni azokat, végül a tervezettnél jobban tartotta magát Lynch instrukcióihoz.
David Lynch Small Stories c. kiállítása a Műcsarnokban (Fotó/Forrás: Csabai Máté / Fidelio)
A Small Stories két kiállítótermébe vezető rövid folyosó a Twin Peaks vörös szobáját idézi meg, ami azért is bizonyul jó kezdésnek, mert hamar kiderül, hogy az egésszel nehéz bármit is kezdeni a Lynch-filmek ismerete nélkül. Némely fotón a Mulholland Drive álomjelenetei, a Twin Peaks 3. évadának fekete-fehér narratívája, az Elefántember torzszülöttje, a Radírfej mutálódott csecsemője köszön vissza. Nem arról van szó, hogy Lynch a fotóművészet műfajába importálta volna a filmen már bevált ötleteit. Ahogy Szarka Klára is hangsúlyozza, s ahogy azt tudni is lehet például az Aminek álmodom c. önéletrajzból, Lynch legalább annyira tartja képzőművésznek magát, mint filmrendezőnek.
Az már csak szerencsés véletlen, hogy a szürrealista, kísérleti képzőművészet nála működött a vásznon, így végül – most már jóval a hetvenen túl – a nagyközönség a filmeknek hála érdeklődik iránta a múzeumokban is.
A montázsolt fotók vegyes digitális technikával készültek, néhol pixelesek, máskor homályosak, de a fekete-fehérségük ellenére süt belőlük az a fülledt romlottság, amely a Blue Velvet vagy a Twin Peaks képi világának sajátja. Némelyik akár megadhatná magát valamiféle értelmezésnek, de jobb ettől óvakodni. A torzult, roncsolt arcú Mickey-egérről, az ablakkeretbe helyezett óriási revolverről, a szemek nélküli nyugodt és vigyorgó fejekről, a koporsószerű automobil mellett pózoló ufókról gondoljon mindenki, amit akar, az biztos, hogy már leírnom sem kellett volna, hogy engem mire emlékeztetnek. Szarka Klára leszögezi: „Isten ments, hogy iránymutatást adjunk a kiállításhoz.”
A Radírfej és az Elefántember képi világát idézik meg a fotók: David Lynch Small Stories c. kiállítása a Műcsarnokban. (Fotó/Forrás: Csabai Máté / Fidelio)
Robin Williams sokat idézett félmondata szerint a világ szabad a játékra, és irigyelhetjük David Lynchet, hogy benne mindig megvolt ez az attitűd:
ha az ember valami kreatívat akar létrehozni, akkor csinálja meg, ne törődjön azzal, hogy lesz-e értelme, vásárlója, finanszírozója, kiállítóterme.
Nehogy azt higgye valaki, hogy Lynch beteg elme. A képeit nézegetve jócskán ér minket „mi a fene”-élmény, de ha elmélyedünk ebben a világban, az is kiderül, hogy a világ betegségeit csak egy egészségesen működő elme veheti észre.
Aki már nézett Lynch-interjúkat, tanúja lehetett, hogy újságírók, riporterek különféle fondorlatos módokon próbálják belőle kiszedni, hogy miről szólnak a filmjei, de a művész mindig nagyon udvariasan ellenáll. Azt mondja, hogy az ötletek olyanok, mint az ajándékok, azokat készen kapjuk, ő személy szerint úgy viszonyul az ötleteihez, mint egy hatalmas kirakós darabjaihoz, amiből mindig csak egyet tud áthozni a szomszéd szobából. Ennek a kiállításnak is ez az ars poetica a nyitja: Lynch mindennél jobban bízik a te képzelőerődben, nem akar segíteni, súgni, értelmezést a fejedbe verni. Akár a transzcendentális meditációban – amelynek a művész egyébként a hetvenes évek óta elkötelezett gyakorlója és hírvivője –, az a jó, ha sikerül elkapnod a szüntelenül érkező gondolatot, az ötletet – ami ajándék.
Talán ezekre a kirakós-darabokra gondolhatott Lynch a kiállítás címadásánál: Kis történetek. Lynch alkotói módszerére jellemző, hogy a magja soha nem egyetlen, hanem mindig több ötlet. Hasonlóan alkot, mint ahogy Cooper ügynök Twin Peaks nyomoz. A tévésorozatban a nyomozás alapja általában nem egy nyom, hanem egy ötlet volt, és amikor az ötletet követték, akkor ott is találtak valamit, aztán egy másik ötlet nyomán máshol is. Így építkezik ez a kiállítás is, az ötvenöt fotó olyan erős jelentéshálót hoz létre, amelyre Lynch bátran ránehezkedhet. A lényeg a kérdés, nem a válasz: Ki ölte meg Laura Palmert? Mit mondanak ezek a fotók?
S hogy jó ötleteket kapott-e ajándékba Lynch ehhez a 2013-ban összerendezett kollekcióhoz? A koszos, homályos szobasarkok, élettelen babák, kifordult szövetek, a rémálomba merülő Americana-atmoszféra leginkább a korai filmek hangulatát idézik, mégis hiányzik belőlük az a vad, zsigeri energia, amely Lynchet abban a periódusban jellemezte. Ennek ellenére bátran ajánlom: rajongóknak kötelező, Lynch-csel ismerkedőknek érdemes, mindenki más pedig látogassa a kiállítást nyitott elmével. Lehet, hogy nem az életmű feledhetetlen szeletével nézünk farkasszemet a Műcsarnokban, de egy olyan tárlattal, amelyre fokozottan igaz, hogy éppen annyi, amennyit a befogadó belelát. És egy olyan művésszel, akinek ars poeticája a hétköznapokba is elkíséri az embert.
A Small Stories 2019. március 1-től június 2-ig látható a Műcsarnok Kamaratermében.
hírlevél
