Az 1990-es évek elején ismerték meg a Fényképtár munkatársai Ács Irén fotóriportert, akinek akkor közel negyvenéves életművét volt módjuk megtekinteni. Ekkor vetődött föl annak a lehetősége, hogy a Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtárába kerülhetnének az 1960-as, 70-es, 80-as évek hétköznapjait, a vidéki és a városi élet pillanatait, a külföldi helyek – számunkra még ismeretlen - hangulatát megörökítő felvételei.
Ács Irén fotózik, 1980. Nógrád (Fotó/Forrás: Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtár)
Ács Irén 1924-ben Szécsényben született. Szülővárosában lett fényképésztanuló, majd 1940-ben a fővárosba került, ahol kezdetben Székely Aladár neves Váci utcai műtermében dolgozott, majd 1942-től két évre a HAFA-laboratóriumban helyezkedett el. (A HAFA ezekben az években Budapest egyik meghatározó laborja volt, technikai és művészi értelemben is jó lehetőséget biztosított a fotósok szakmai fejlődéséhez.)
A vészkorszak idején bujkálni kényszerült, minden családtagját elvesztette. Nekik és a szécsényi zsidóságnak állít méltó emléket Őrizd meg… című lírai kötetében.
1954-ben kezdte fotóriporteri pályáját a Néphadsereg című lapnál, majd 1959 és 1992 között az Ország-Világ című képes hetilap munkatársa lett.
Napozó nő a Suhajda-telepen, 1969. (Fotó/Forrás: Ács Irén /Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtár)
Munkásságának közel ötven éve alatt rendkívül változatos témákat, helyszíneket örökített meg. Újságíró kollégáival járta az országot – gyakran napi két-három riportot is készítettek - a tudósítások túlnyomórészt a város és a falu életének mindennapjait, az ember és környezete kapcsolatát, pillanatait jelenítik meg. Fényképein viszontlátjuk a szocialista korszak viszonylagos jólétét, olykor az ellentmondásait is. Az újonnan épült panelnegyedek mellett hírt ad a külvárosi nyomortelepekről, a cigányputrikról. De nem egyszerűen dokumentál: meg tudja mutatni azt is, hogy hogyan él, örül, szeret, sír az adott közegben az ember. A Kőbányán 1969-ben készített képén az omladozó bérház tűzfalánál úgy élvezi a tavaszi napot egy fiatal nő, mintha a tengerparton volna. Ez a disszonancia adja meg a felvétel egyediségét.
Képein nyomon követhetjük a fővárosi utca, az emberi kapcsolatok és a divat több évtizedes változását.
A villamoson csipketerítőt horgoló kalauznők, a hajnali tejesautó, a plakátragasztó enyves vödörrel, vagy a divatfotózás szünetében mezítláb kacagó lányok, a falusi kisbíró, a ház előtti padon pletykálkodó falusi asszonyok
– mind-mind egy intim pillanat nyomát hozzák vissza a közelmúltból. Ács Irén rendelkezik egy olyan sajátos fotóriporteri tulajdonsággal, amely lehetővé teszi teljes emberi történetek elmesélését. A Suhajda-telep lakóiról készített sorozata egy állóképekbe komponált lírai dokumentumfilm.
Riportalanyait hosszú beszélgetések során ismeri meg, a tudósítás ezért sokszor személyes, emberi vallomássá nemesedik a képein. Megadatott számára, hogy a kor neves művészeiről készíthetett meghitt hangulatú portrékat.
Különösen megindítóak Weöres Sándorról, Zelk Zoltánról vagy Déry Tiborról feleségükkel együtt készült felvételei.
A szűkebb szülőföld, Nógrád, meghatározó téma és szoros érzelmi kötődés számára. Több albuma jelent meg a nógrádi tájról, a palóc emberekről, a világörökség részét képező Hollókőről. Lehetősége nyílt, hogy Palócországot megmutassa a nagyvilágnak: ezekből a felvételeiből volt kiállítása Párizsban, Jeruzsálemben, Prágában, Londonban, és többek között Szécsényben, Hollókőn, Budapesten is.
Számos külföldi riportja során beutazta elsősorban a volt szocialista tábor országait, ezek közül a Szovjetunió déli tagköztársaságaiban eltöltött idő dokumentumai a legkülönlegesebbek. De járt már a hatvanas években Görögországban, Franciaországban, később Skóciában, Szíriában és Izraelben is.
Az 1960-as évek második felétől a fotós két fényképezőgéppel dolgozott, egyikben fekete-fehér filmet használt, a másikban pedig színeset – adódott ez a lap vegyes nyomásából.
Így tehát 1965 és 1990 között többezer színes diaképet is készített, ezek tematikája kiterjed a kor kulturális, politikai, gazdasági, társadalmi életének számos területére. Ezek beazonosításában van segítségünkre, hogy az Ország-Világ című hetilap összes példányát is megkaptuk a fotóstól!
Ács Irén felvételeit nézve az a legszembetűnőbb, hogy valamennyi meghitt hangulatot áraszt; a fotográfus mindig az emberre kíváncsi, annak érzéseire, hangulatára, gondjaira.
A gyűjteményünknek ajándékozott mintegy 70 ezer felvételből álló életmű okán került fel neve a Magyar Nemzeti Múzeum nagy adományozóinak márványtáblájára – eddig egyedüli fotográfusként. Képeinek feldolgozottsága egyedülálló a tár kortárs anyagai között. Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy a múzeumi szempontoknak megfelelően sokáig az alkotó személyes közreműködésével írtuk le a a fényképek adatait. Az életmű eddigi legteljesebb bemutatására a Magyar Nemzeti Múzeumban került sor 2005-ben, Ember-Világ címmel.
Ács Irén az idén lenne 95 éves. Gondoljunk rá a napsütéses képeivel – némi kis történeti fotóelemzéssel!
hírlevél
