A korábbi évektől eltérően, az idei első napon a hátsó bejáraton sétálhattam be a Szigetre kis sajnálatomra kihagyva ezzel a főbejáratnál már megszokott, szinte az otthonosság érzését keltő procedúrát (sorban állást, lökdösődést és a biztonságiak barátságos motozását). Így azonban gyorsan és akadályok nélkül jutottam el az Octopus Összművészeti Helyszínére, amely a Medence csoport szervezésében idén is helyet ad a különböző művészetek (irodalom, komolyzene és képzőművészet) interaktív megmozdulásainak.
Az idei Octopus terep központi alakjának számít a Vénusz Éneklő Óriásszobor. Ez tulajdonképpen az Octopus udvarán álló öt méter magas, a Willendorfi Vénusz alakját mintázó, narancssárga hőlégballon (az őskori szobor modernkori újraértelmezése). Az éneklő Vénusz naponta öt alkalommal szólal meg, pontosabban énekel valamit. Öt különböző korú, foglalkozású, ismertségű nő kölcsönzi a hangját a terjedelmes szobornak, akik elméletileg A Nőnek az idővel való kapcsolatát hivatottak bemutatni. Elmétileg…mert kissé ironikus módon a környező zenei színpadok elnyomják az éneklő női hangokat, így az arra haladók kevéssé figyelnek fel a narancs nőidol dalaira.
A Vénusz köré szerveződtek a Nagysátor komolyzenei és beszélgetős programjai, a különböző workshopok és varrodák, valamint a Múzeum Negyed, amely idén számos új sátorral bővült. A koncepció alapvetően minden múzeumnál ugyanaz: a passzív múzeumi látogatót (kimozdítva eredeti közegéből) aktív befogadóvá, akár alkotóvá tenni. Megértetve ezzel azt, hogy a múzeumba járás nem lila ködbe burkolózott komoly fejbólogatást jelent, hanem spontán reakciókat, párbeszédet, közös játékot. Az Aquincumi Múzeumban római-kori ruhákat, míg a Magyar Nemzeti Múzeum sátrában barokk ruhákat, sminket próbálhatunk ki belekóstolva ezzel a Szépség óhajtása című aktuális kiállítás anyagába. A Skanzen Szabadtéri Néprajzi Múzeum kis sátra egy igen egyszerű, ám annál népszerűbb ötlettel rukkolt elő: fából készült óriásbútorokat állítottak ki (bölcső, etető, szék, asztal), melyek kipróbálásával gyerekkorunkba repülhetünk vissza, vagy legalábbis újra megtekinthetjük a tárgyakat békaperspektívából. A résztvevők száma alapján legnépszerűbbnek azonban a Szépművészeti Múzeum és a Ludwig Múzeum kiállítói bizonyulnak. A Szépművészetinél kicsik és nagyok egyaránt sorban álltak a szitanyomatos ruhafestéshez, kerámiadíszítéshez, a plasztiküveges portrérajzoláshoz és természetesen az egyedi tervezésű csocsóasztalhoz is. A Lumú második alkalommal jelenik meg a Szigeten, és a mai napon nyíló Keith Haring-kiállításhoz kapcsolódóan szervez programokat az arra látogatóknak. A nyolcvanas évek New York-i underground művészének képein, motívumain keresztül megismerkedhetünk a graffiti és általában a street art műfajával (tetoválás, pólófestés, teszt, valamint popartos, óriás társasjáték várja az érdeklődőket). A kiállításon túl a street arthoz való intézményes közelítés a graffiti mint művészet kérdését is felveti. Megkerülhetetlen, hogy némely, például a szentendrei hévvonalán látható falfirka komoly művészi igényességgel készült, így nem zárható ki a hivatalosan is elismert urbánus kultúrából sem (nem véletlen, hogy a londoni Tate Modern is Street Art címmel nyitotta meg tavaszi kiállítását).
Aki ennél kevésbé mozgalmasabb szórakozásra vágyott, annak sem kellett messze mennie az Octopus összművészeti sátraitól. A szomszédos Vándor Vurstli színpadán cirkuszi fellépők szórakoztatták a nagyérdeműt koraeste. Elsőként a Taurin Cirkuszcsoport egy tagja kétszárú anyagba ki- és becsavarodva mutatott be légtornászos mutatványokat, majd Susán Péter bűvészshow-ja következett. Nem voltak ugyan a szokásostól eltérő trükkök, és nyúl sem ugrott elő a kalapból, volt viszont a közönség segítségével, mentális ráhatással történő pohártörés. Valódi cirkuszt azonban akkor láthattunk a színpadon, amikor két chilei, elsőre félénk fellépőnek látszó fiú perdült a színpadra, akik percek alatt olyan hangulatot teremtettek, hogy a forró napon üldögélő nézők azonnal felébredtek, sőt, az előadás végére már kevés ülőhely maradt a színpad előtti füves területen. Luis Niño és Carlos Muñoz ütemes, hip hopos tánccal és bohóctréfákkal ötvözték a zsonglőrködést; játszi könnyedséggel keverték, cserélték, dobálták a buzogányokat és labdákat. Tudták, hogy a szemükbe tűző nap ellenére, hogyan vegyék fel a kontaktust a közönséggel és hogyan tartsák fenn a figyelmüket. Tudták, hogy a jó cirkusz a látványról, az elbűvölésről és a közönséggel való kapcsolatról szól, és ismerték a régi cirkuszos mottót: ’Figyeld a kezemet, csalok!’
(A fotókat Csizmadia Tamás készítette.)
hírlevél
