1977. augusztus 16-án délután eszméletlenül találták gracelandi otthonában Elvis Presley-t, azonnal kórházba szállították, de már nem tudták megmenteni. Negyvenöt év telt el azóta, sokan, köztük e sorok írója is, csak általánosságokat tudunk a negyvenkét éves korára összetört és elgyötört aggastyánná váló énekes-szupersztár életéről és karrierjéről (nem mintha a kettő szétválasztható lenne). 

Ő volt a rock 'n' roll királya, máig a popkultúra megkerülhetetlen alakja, egykori otthona ma zarándokhely és mauzóleum. Dalai és összetéveszthetetlen hangja beépült a tudatalattinkba, eszelősen jól énekelt és táncolt, messiásként tekintett rá a beatnemzedék, köztük a Beatles és a Rolling Stones, imádott repülni és még az is tudható róla, hogy alkohol- és drogfüggő volt. Felsorolásszerűen körülbelül ennyi maradt egy régi világ szupersztárja után.  

jelenet az Elvis c. filmből (Fotó/Forrás: Hugh Stewart / InterCom)

Baz Luhrmann Elvis-filmje sajnos, vagy inkább szerencsére, alig mozdít ki a jólismert közhely-sztereotípiáinkból, mert másra figyel. Nem kínálja tálcán a hagyományos életrajzi filmek alaposságát, inkább extravagáns és érzéki, mégis képes megmutatni a páratlan tehetség hétköznapi, esendő, bizonytalan arcát is. Élettel tölti meg Elvis figuráját, mindez elsősorban a címszereplőnek, Austin Butlernek köszönhető, aki nem pusztán átszellemülten formálja meg Elvist, de jónéhány zenei betétet is énekel. Óriásit vállal és fantasztikusan teljesít: meglepő lenne, ha ezért az alakításáért nem jelölnék Oscar-díjara. 

A kor fekete zenéje, a rhythm and blues, a soul, a jazz, és a fehérek country zenéje (hát még a rockabilly) szintén fontos építőeleme zenei ébredésének, hiszen ez az a forrás, amiből merítve útjára indítja sajátos fúzióját, a rock 'n' rollt. Már első igazi koncertjén, az Arkansas állambeli Texarkana színpadán, 1955-ben, húszéves korában "készen áll a repülésre", megvan a zene és a hozzá tartozó Elvis-féle őrjítő csípőmozdulatok. A jazz klubokba viszont nem csak zenei inspirációkért jár, ott érzi otthon magát. Jó barátja B.B. King, aki többször is feltűnik a filmben, olyan ikonikus alakok mellett, mint a fiatal Little Richard, Sister Rosetta Tharpe, vagy Big Mama Thornton. Mind-mind tökéletes kamaraalakítás és micsoda zene! Azt is gyönyörűen kijátssza a film, hogy konzervatív körökben miért tartották Elvist a világ legveszélyesebb emberének. 

jelenet az Elvis c. filmből (Fotó/Forrás: Hugh Stewart / InterCom)

Baz Luhrmann rendezőről korábbi filmjei (például a Moulin Rouge! vagy A nagy Gatsby) nyomán sejthető, hogy nem éppen a romantikus múltidézésről, avagy letűnt idők heroizálásáról híres. Itt is zsigeri élményt kínál, amihez Elvis Presley (vagy ahogyan a filmben szólítják E.P.) zenéje és sorsa kínálja az alapot.

Felvillantja a paranoid ötvenes éveket, a traumatikusan zárt családot, a feketék-fehérek szegregációját, a rock 'n' roll (és később a beatzene) megszületését, a hatvanas és hetvenes évek nem egyszer tragikus történelmi fordulatait, köztük Martin Luther King és a Kennedy-testvérek meggyilkolását. Felvillan a szerelem, a család, a vágyakozás motívuma is. A barátnők többnyire kimaradnak, de a Priscilla Presley-motívumot szépen kibontja a rendező. Nem csoda, hogy a család el van ragadtatva a filmtől, Elvis lánya és volt felesége is nyilvánosan gratuláltak a rendezőnek és a főszereplőknek. 

jelenet az Elvis c. filmből (Fotó/Forrás: Hugh Stewart / InterCom)

Ez a viszony valóban nehezen összeegyeztethető. Két erő harcol egymással, kell tehát egy antihős is: Elvis menedzserét, a magát csak „ezredesnek” szólíttató Tom Parkert a meglehetősen furára maszkírozott Tom Hanks alakítja, és bizony eltart egy darabig amíg elhisszük, hogy tényleg őt látjuk. Érdekes csavar, hogy a forgatókönyv éppen a kétes hírű menedzser szemszögéből meséli el a történetet, és bár neki is megvan a maga igazsága, mégsem tudjuk egy percig sem elfogadni azt, nemhogy megszeretni őt. 

Hugh Stewart / jelenet az Elvis c. filmből (Fotó/Forrás: InterCom)

Elvis mégis besétál a csapdájába és végül elkerülhetetlen az összeomlás. Védtelen a pszichológiai hadviselés ellen, az érzelmi manipulációk tönkreteszik. Már nem tud önállóan dönteni, nem tud eleget keresni, miközben állandó megfelelési kényszer hajtja nagyjából mindenki felé. Zavaros az élete, ő maga pedig semmiben sem biztos - csak a saját hangjában. Énekelni akar, repülni akar, James Dean akar lenni. A film állítása szerint Elvis számára a legfontosabb a közönség szeretete (elfogadása) volt, és ebből a pozícióból érthető, miért dőlt össze saját élete miközben megbabonázta az egész világot.  

jelenet az Elvis c. filmből (Fotó/Forrás: Hugh Stewart / InterCom)

Összetett és bonyolult tehát a két főhős kapcsolata, mégis elszomorító, és hát

Hiába nagy ország Amerika, hiába keresett nagy pénzt Elvis, mégis ugyanolyan kiszolgáltatott (sugallja a film, és valószínűleg tényleg így volt) mint bármelyik művész. Bárhol és bármikor. Akár itt és most. 

Hugh Stewart / jelenet az Elvis c. filmből (Fotó/Forrás: InterCom)

Baz Luhrmann 150 millió dolláros grandiózus produkciója mégsem szirupos melodráma, sokkal inkább bódító zenés film.

A rendező sűrít és rájátszik az eksztázisra, és simán elhisszük neki, hogy valaha minden így történhetett, vagy majdnem így. Az illúzió teljes (nem kizárt az újabb Oscar-jelölés), amiben elengedhetetlen része van a látványtervezőnek és a jelmezeknek, Catherine Martin és Karen Murphy káprázatos világának, valamint Mandy Walker operatőrnek. Tökéletesen megidézik Elvis excentrikus, dendi stílusát, festett fekete haját, erősen nőies sminkjét, kövekkel kirakott csillogó ruháit, áradó szexualitását.

Állítólag 240 perces, vagyis négyórás volt a film rendezői változata, ennyi maradt belőle, vibráló, feszítő, katartikus két és fél óra. És arra, hogy milyen is volt a 33 éves korában hosszabb szünet után a színpadot újra meghódító Király, álljon itt egy eredeti videó Elvis Presleyről 1968-ból.

Fejléckép: jelenet az Elvis c. filmből / fotó: Hugh Stewart / InterCom